Tartozásom van. Hét hónapnyi éppen. Húzok egy vonalat. Egy vonal húz engem. Vékony, halvány, talán még egyenes is. Nem mellékesen a vastag és alkoholos a divat. Keletje van, nyugtával dicsért. Filcbe fojtani a bánatot. Vastagnak lenni, mindegy, hogy milyen áron. Nehányan arra várnak, hogy majd valaki jól megcsinálja őket, és ha így lesz akkor unja az egészet majd, csak akkor már jól megcsinálva, tényleg. Az utcán csöcskavalkád hullámzik át, mindegyiket megbámulom, mondogatom magamnak, jó lenne egyikbe beleszeretni, mondogatom undorodj már meg egyszer rendesen magadtól. Utálom a gyávákat de félek az érzésétől. Messziről mindenki jószagú, messziről mindenki szépet lehel, leginkább. Én messziről még csak nem is látszom. Közelről az sem látszik, ha remegek. Nem önuralom, csak a gének, meg az énem amiről, nem szól semmilyen ének, arra nincsen kórusom. Mert nem adtak, mert nem kértem. Lassú lajhárok ajnároznak belülről, magamat hájjal kenegetem, de arról is csak az jut az eszembe, hogy csúszok valahol.
Tartozom magamnak. Így hogyan is tartozhat bárki hozzám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése