sebtolvaj

Próbálom elképzelni a lelkem. Mondjuk, olyan formán mint egy csókallergiás varangyosbéka királylányban szegény végvárak idején. Nem én kértem, hogy így legyen és most tessék, mégis enyém a szégyen. Csak ülök egy lótuszlevélen és már nem akad meg a szemem a légyen. A légy ott, az nekem távoli dolog, pláne hogy mellkasomban ősidőktől fogva egy gólyaszív dobog. Nyújtogatom bután a nyelvem és mondom a sok ebihalnak, hogy ha békák akarnak lenni abba tutira belehalnak. Köröttem mindenki olyanra vágyik, ahol nem ér szügyig a bú meg a káka, mások egy helyben maradnak, megint mások Amerikába mennek. Ha elfáradnak, döglött legyeimen megpihennek. Nagy kerek békaszemben ívesre hajlik a látvány, köhögni kezdek az ősz köszöntével, bedugul orrom és újúl a náthám. Próbálja a lélek elképzelni ezt a békát, vagy ha nem sikerül neki akkor a maga maradékát, és mindenhol kétéltűek aki egy élettel sem tudnak mit kezdeni.