sebtolvaj

Nem tudnám elmondani milyen szaga volt. Öregséggel kevert, nyárba ágyazott morzsaszag egyébként, de honnan is tudnám, hogy ha ezt egy másiknak mondom, annak mit jelent az öregség, a nyár és mit a morzsaszag. Ahány ember, annyi morzsa, mit tesz a széttöredezettség. Azt sem tudom elmondani rendesen, hogyan tette csípőre az egyik kezét, míg a másikkal szemét törölgette, ha éppen nem intett vele egy utolsót, mindig csak nekünk.
Hogy miként szorított meg amikor két hetente meglátogattuk, vagy milyen fájdalmas volt az amikor arcon csókolt. Hogyan szedett tyúkhurt vagy egrest, hogyan ejtette az ölébe a kezét amikor a kerti padra ült. Hogyan suttogott valamit a sötétben, valami imát, vagy hogyan szidta az istent, ha a kutya a friss palánták közé lépett. Talán nem is érdekes, hogy milyen mozdulatokkal szedte le a vasárnapokon a volt férje sírjáról az apró csigákat és kaparta le a fehérre meszelt keresztől a nyálkát. Mint ahogy az sem túl fontos, hogy kenyeret adott a görögdinnyéhez.
Biztosan nem azért tette mindezt, hogy majd én erre emlékezzek, nem azért, hogy bíbelődjek vele, legkevésbé azért, hogy leírjam. De hát akkor miért tette? Tehetett volna annyi minden mást.
Lehetett volna mondjuk boldog. Olyan amilyennek látni szerettük volna. Vagy lehetett volna álma, lehetőleg elérhetetlen. Abban bizonyos vagyok, hogy ilyenje nem volt. Próbálom elgondolni őt most, legelőbb úgy, mint ha életben volna, testnek képzelem el, ami már nem romlik tovább. Próbálnám elmondani neki azt, hogy mi az hogy G3 és mi az, hogy power boost, ha tudnám, hogy értse és ne kelljen botladoznia. Aztán meg elgondolom őt úgy, mint jelenvalót, azaz földalatt nyugvó földi maradványt, kinek a koponyájában talán már egerek laknak, csontjaiba gyökerek kapaszkodnak bele, hajába agyag ragad.
Élőkbe költözik bele az, aki volt, de már nincsen. Itt hagyja minden befejezetlenségét, hogy görgessem én tovább, és hagyjak hátra egy nála még nagyobbat, a befejezhetetlent. Ezt itt, ezt is nehéz befejezni, magyarázni magyarázhatatlant , érteni érthetetlent, csetleni-botlani és néha elképzelni a nélkülözhetetlen mi lennéket. Ami a szívemen az a számon kérhető, ha lenne rá valaha is illő szavam, de nincsen, mert olyat nem adott. Csak egy pillanatot, ami éveknek tetszett.