Reggelre visszavonhatatlanul belém költözött a rémséges nagy hátszörny. Gerinc mimikrit öltött és tombol, harap, (szilaj tajtékokat vet). A hátszörnyel egyébként, így magában nem lenne baj, ha a világ úgy lenne elrendezve eleve, hogy benne minden kézmagasságban volna elérhető, de erre a teremtő nyilván nem lehetett felkészülve. Nem is lázadok, ahhoz először is ki kellene egyenesednem, nem forgatok olyasmiket a fejemben mint a hasoncsúszás, erre is van jó okom, de mindegy. Ha a cipőt eleve a térden kellene hordani, akkor persze minden könnyebb volna, hiszen gólyaállásban könnyedén kötném be rossz úgymaradási mutatókkal rendelkező fent nevezett barna hasított bőr lábbelit.
A rémséges nagy hátszörnynek még a gravitáció is kezére játszik, az általános ügyetlenség és elejtési hajlam mellett. Amikor a hátszörny belém harap, akkor az olyan érzés, mint ha egyszerre mindent értenék, de mellé az a mellékíz is társul, hogy az értés maga teljesen felesleges. Olyan is még, mint ha épp most jöttem volna le a fáról, kicsit nem tdunám, hogy akarok-é maradni, és a nyilalás lenne az a pillanat benne, amikor tűélesen jövök rá, hogy egy evolúciós zsákutca vagyok, amiben parkolni is tilos.
Mérlegelem, hogy nem kellene e lemondanom főemlősi státuszomról a nagy rémséges hátszörny javára ezen a szkénén. A döntést hátra hagyom.
Nem kért rá senki. Magamtól szenvedek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése