Lenyeltem egy legyet, de érzem, hogy kiköpne, neki sem nagy öröm rászállni a dögre - ezt kell most csinálni, hát csináljuk röhögve. Belülről csiklandoz, döngése elaltat, dörzsüljük kezünket, de nem hiszünk jutalmat. Csak néha jut eszünkbe, hogy belém halhat. Nyomunkba erednek sok titkos ügynökök, próbálják ellesni azt, hogy  min ügyködök. Jelentést írnak: csak délután zümmögök. Nekünk jó háromság, fej tor és a potroh, később majd jobb lesz ám és nem is olyan rossz most, ha ragadós papírnak képzeljük a kozmoszt.

inspired by máv

Rövid számítgatás után arra jutottam, hogy a honi pol-elit topjai között talán, ha kettőről tudom elhinni (kb: K.G, D.I), hogy Szondi tesztjének értékelése után nem a pszichiátriai kezelés lenne a leghumánusabb megoldás. Szép hegyes-dombos környezetet képzelek el. A rácsokon borostyán futna. Zöldövezetben, amit olyan színűnek lát mindenki amilyennek akar, és beköltöznének oda mint egy permanens big brother házba, majd ott felváltva lennének Napóleon.
Na és mi? Nekünk csak annyi lenne aztán, hogy elhinni azt amit látunk és nem várni arra amíg megmondja valaki, hogy az a látvány mit jelent.

Igazság az is, amikor egy közösség tagjai az utolsó szálig ugyanazt hazudják egymásnak. Amikor ezt el is hiszik az pedig végtelenül szomorú. Olyankor nincs már jó és rossz, nincsen bűn és nincs bűnbocsánat, egybe csomósodik az idő. Olyankor már semmi sincsen, csak a hazugság van, a sajátjuk. Nem tehetnek mást, hát belekapaszkodnak, időtlenül, nincstelenül. Aztán ez sok árva próbálja valami egynek, valami homogénnek elképzelni magát. Nem megy, hogy is mehetne. Már ők sincsenek, csak nem tudnak róla. A történelem karbantartás miatt zárva.

A mi családunk az olyan, hogy mindig a száraz kenyeret eszi. Nem mint ha szeretné. Nem mint ha ez lenne a perverziója, vagy össznépi kenyérkultuszunkkal szembeni passzív ellenállása. Nem. Ilyesmiről szó nincs. Nem is szociális alapon eszi ezt a kurva száraz kenyeret a mi családunk, inkább csak előrelátásból táplálkozó megszokása kényszeríti erre. Vagy ahogy ők mondják: a háború.
(A nagyapám 14 km-ről hozott egyszer egy félzsák kukoricadarát talicskával, ami tele volt bogarakkal, és kiválogatta az öt gyerek, a férget és az ocsút, és valami kenyérféle lett belőle. Nem tudni milyen.) Erre senki sem emlékszik. Mert szegények voltak, annyira szegények voltak, hogy nem is tudták, hogy nem szegények. Persze álszent és pofátlan dolog lenne, ha most elébe állnék halottaimnak és azt mondanám, hogy én még náluk is szegényebb vagyok. Pofátlan és álszent dolog volna, tudom, de részleteiben igaz. És az ilyesmi még békeidőnek mondott korszakokban is fájó. Elmondanám mennyi mindenük volt, van még most is ami nekem soha, és alighanem nem is lesz. És azt is elmondanám nekik, hogy ők sokkal többet reszkettek, mint amennyit én valaha is fogok, de legalább azt együtt lehetett. Nem értenék. Talán érteném, hogy nem értik. Mert ezt itt, ezt az enyémet, ezt az én koromat nem lehet érteni. Nincs rajta mit, nincs rajta kapaszkodó, csak együgyű simaság. Itt senki nem érthet semmit. Ha van is fonala, azt elfogja veszteni, vagy szőnyeget sző belőle és az első adandó alkalommal eladja. Azt hiszi pénzért vagy hírnévért. Valójában fizet érte.
Azt is mondják, hogy akkor olyannyira nem volt semmi, hogy én azt elképzelni sem tudom. Nyugtázom, hogy tényleg nem tudom elképzelni. Én már ahhoz a generációhoz tartozom, akinek igényei, szükségletei többnyire már azok megléte előtt ki lettek elégítve. Egy szóval, ki volt nyalva a picsám, lovat adtak alám, pénzt is amennyi volt, fegyvert meg nem. És ez az utóbbi az ami legjobb. Annak ellenére, hogy a mi családunk mindig ezt a rohadt száraz kenyeret eszi, hogy hogy nem, kizárólagosan friss, ropogós kívánatos pékárut hajlandó megvásárolni.
El lehet mondani, hogy a kenyérárut meglátva a mi családunk elveszti helyes arányérzékét, racionalitása mopedjéről leesik a lánc, gazdasági rálátása olajat ereszt, matematikai borúlátásán csúszik az ékszíj. A mi családunk ilyenkor úgy viselkedik mint egy gyerek a vattacukros előtt, úgy 74' táján. Behemót lesz, akarnok, kapzsi, valós szükségletet lepöcköli válláról, akár a korpát, jobb helyeken.
A mi családunk kamrájában éppen ezért mindig olyan minőségű kenyeret lehet találni, mint ha az ötös lottó tárgynyeremény sorsolásán kanyarra néző Don-parti ingatlant nyert volna, és abba be is költözött volna, éppen arra alkamatlan időben.
A mi családunkban éppen ezért több a kenyér, mint a kolbász, a napokról nem is beszélve. A mi családunk mióta az eszemet tudom, úgy viselkedik mint aki meg ette már a kenyere javát. Néha nekem is van valamiért ez az érzésem. Néha pedig az, hogy a kenyerem java emészt engem. De erről hallgatok. Félek, még kivetnének maguk közül. Így sorakoznak a mi családunkban, rétegződnek egyre a spájzban a korszak szerint rendszerezhető kenyerek, melyekből a mi családunk, előre látásból táplálkozó kényszere ellen nem tudván mit tenni, csak és csak is a mindenkori legszárazabbat eszi. A száraz kenyeret eszi, a két friss kenyér vásárlása szüneteket kitöltendő és soha nem esik kisértésbe.
Na már most én utálom a száraz kenyeret. Viszont szeretem a családomat. Amíg van családom, addig száraz kenyeret kell ennem. Ha nem lesz családom, akkor majd friss kenyeret ehetek. Ha lesz hozzá étvágyam, vagy kedvem.
És most akkor hajlanék arra, hogy talán én mégis, igenis szeretem azt a rohadt száraz kenyeret, csak még nem tudok róla.

...és olyankor jön, aki ilyenkor mindig jönni szokott és tud. Úgy tud mint a szél, úgy tud mint akinek soha nem volt más a dolga, mint tudni, úgy tud, hogy utálni képes tőle az ember. Mindenki helyett tud, szájában stolwerck ízű bölcsek kövét szopogat, önismereti görbéjének még senki sem látta a végét, ha volt is a görbéjének olyanja egyáltalán.
Mondja, hogy tudja hogy mit gondolok, mit nem tudok én, mondja, hogy tudja, hogy mi a bajom, tudja, hogy mindenkinek ugyanaz a baja, a rákfenéje - ahogy ő fogalmaz.
Csendre int, kéri ne beszéljek, fogadjam el, ő látja jól, én tévedek, kitalálja amit gondolok, vá vá várj, ne mukkanj, csitt - mondja izgatottan, mindjárt meg van, itt van a nyelvem hegyén. Lepedékre gondolnék? - kérdezem, de szája elé emeli a mutató ujját, és a tudásánál már csak az izgatottsága nagyobb.
Persze én már nem vagyok ott, már réges rég máshol vagyok, csak hagyom magam, csak hagyom őt. Csak hagyok mindent, mert én olyan vagyok, hogy hagyok, mert éppen semmit sem tudok, nem az a szerepem. A semmit is inkább csak érezni szoktam. Főleg délutánonként, de arról nincs mit írni, arról mondani sincs mit igazán. Nekem annyira tetszik az, hogy a bizonytalanok olyan halkszavúak és jámborak, hogy kedvem lenne néha befogni a pofám. Azért, hogy valamit én is tudjak végre, ne csak nekem tudjanak.

Figyeld meg, mondom - ilyenkor (mindig) - magamnak, hogy le fog lassulni majd minden és megint váratlanul fog érni az egész és eljátszod tényleg, hogy váratlanul ért. Olyan leszel mint amikor egy lövedék a vízbe ér, bár nem látod ezt így, de azért érzed. Ugye érzed? Ne legyenek kétségeid - mondom magamnak - a süllyedés is éppen úgy fog végbe menni ahogy eddig bármikor. Végül is a monotónia egyben biztonság is. De ezt még nem tudhatod. Mint ahogy azt sem, hogy ez itt nem kezdődött el, vagy inkább régen véget ért. Nem tudod eléggé gyűlölni ezt a helyet - mondom magamnak - annyira, hogy valamennyire ne szeresd.
Az se tudhatod - mondom magamnak - hogy van e szeglete még a világnak ezen kívül, ahol az idiótaság ennyire legitim tud lenni és lényegében a helyi diaszpóra mannának értelmezi, állampolgári jognak. Ahol a por belülről rakodik rá az emberből valóra, pontosabban a húsra. Egyelőre csak teória, hogy ez a világ legszarabb helye, egyelőre, egy ideje erről semmi nem lehet tudni. Az is lehet, hogy sehol se jó és a legrosszabb otthon.

Kesergett a C betű, hogy ő magához mérten is cérész  életű. Egy elrontott félkör, egy tévesztett kunkor, még az eszmélete is egy be nem zárt undor, így  nem lesz majd ideje eljutni Á-ból a B-be, persze ő nem volt oda való, csak ez nem jutott eszébe.
Nem lehet élni cétlenül, amíg a többi tétlen ül.

Bizony - mondom magamnak - a tojásos nokedli elkészítése nehéz

Nehéz, de jó. Mint majdnem minden. Nehéz. Dejó.
A nokedlikészítéshez ugyanakkor, mint minden máshoz, mélységes és közhelyszerű alázat szükségeltetik, makulátlan harmónia a megformálandó anyag és a teremteni kívánó erő között. Mese nincs, a nokedlinek is jár némi tisztelet az evilági respektpalettán. Jajj. A feltétlenül szükséges előfeltételek hiánya megbontja a gasztrotranszcendentális origót és várt vagy nem várt balsikerekhez vezethet, illetve vezet.
Nokedlikészítés közben az emberi létezés összes csapdája kieresztett karmokkal emeli áldozatára a tekintetét és ez egyáltalán nem képzavar, nekem legyen mondva. Ha megpróbáljuk a konyhát úgy elképzelni mint szakrális teret, az ember, ez esetben az ember-én nem lehet egyéb benne, mint emberáldozat, konc, de nem zsuzsa, melyet az éhség oltárán dobnak végzetébe emésztődni - ember-ő - a távolítás okán. A lágyság és keménység fogalmi zavarain túl, de a szemantikai értelemben vett képlékenységen még nagyon is innen, mechanikus sérülések üthetnek léket a józan ész pajzsán, nem kevésbé a tegnapról megmaradt önbecsülés bástyáit is gazdagon megpocsékolva.
És a helyes eszközválasztás is. Ugye.
Tévhit, hogy a fakanál divatjamúlt volna. Tévhit, hogy a robotgépé a jövő. Tévhit, hogy e kettő bármire is használható, csalóka, tévedések egész sorára hajlamosító kellékek a kredenc-szkéne labirintusában. Csak az emberiség kultúrája még nem termelte ki azt az igényt, hogy a _tökéletes_eszköz megszülethessék. Senki sem tudja, milyen lesz az eszköz, ami eljő, ami ápol és felkavar, homogenizál, elegyít, ahogy a szükség hozza.

Itt már kovászszerű tudatlanságban reszket a létezés, a jövő pedig a múlt jelentéktelen fázisa.
Isa, liszt és tojás vogymuk, de nem is hogy liszt és tojás, hanem hogy mindezek parafrázisa. 

A fakanál az csomósan hagy, a robotgépre viszont előbb rátekeredik a matéria, majd a szélrózsa minden irányába igyekszik a rajta valót egyenletesen szétoszlatni, vadul tékozol. Ha az ember nem szándékozik nokedli tésztával újravakolni a konyhát önnön testét veti elébe a megbokrosodott nokedli repeszeknek, megóvandó a konyha megszokott rendjét, és benne maga-maga helyét. Azt is. Lassan a teremtő és a teremtett eggyé szervesül, a nokedlimintás pizsama, mint random design-salakanyag, a betegen lebegő, színüket veszett galuska darabok, a Greenaway-ire formált fulladásos halál, a megilletődött  takonyszerűség mint állapothatározó, a tekintetét a járólap monotóniájába fúró ember, és minden káromkodások végre illesztékeikben egymásra találnak. Bizony mondom magamnak, az éhséghez semmi sem hasonlítható.
Bizony mondom magamnak; éljen a tej és a kenyér. Így esett, minden szavam, borsom: igaz.

Infravénás nyárvégi lötty.
Idén a lábkörömben a meggypiros volt a trendi, a pohárból a műanyag - a proletár herendi. Italból ami iható volt, a járdákon meg a vizelet folt. Lábhosszal győzött a cipők közt a baba, halálból e nyáron egy kapitány jutott, a Tenkes és mellékletnek Dada.
Felsővezetékből a szakadós vitte el a prímet, tűzijátékból a vízes és ide most nem akarok rímet.
Esti neszekből a hangos motorikus, az egykerekezőség, éjjelből az egykedvű hűs, nappalból a tarka hőség. Mobilból az igen sok pixeles, pólóból meg a brand-ben dús XL-es.
Ruhából a pettyes, harisnyából a tarka, kormányfőből a füllentős, a többiből meg a marha.
Apámból az epe, anyámból a csontok, a tüdő, a pórusokból meg az ami hónaljban kinő. Belsőszervből a szív meg a vese, térből a Deák, vírusokból a hirtelen támadós és hozzá a vacak teák. Repülőből a fapados, villamosból a hosszú. Bandából az Olsen, blogokból a golden.
Az otthonból a haza, a homlessből a szaga, Tiszából a Kata, autóból a fedél nélküli.
Belőlem az, aki önmagát szédüli.

Az jutott reggel - félig álomban - az eszembe, szóval az, hogy milyen is bennem egy este. Úgyis mondhatnám, hogy milyen bennem az_este, de ilyet nem ér mondani. Mert olyan, hogy az_este nincsen, legfeljebb nagyon személyesen, ha van. Átadhatatlan. De inkább hajlok, hogy magának az_estének, nincsen archetípusa, vagy milye. Nem sajátíthatom ki az estét magamnak. Ez jó. Ez fáj. Ez értelmetlenül közönséges.
Eszembe jutott az 50 évesnél is több szú ette ágy is, és az, hogy mielőtt az én aludni használtam, azon emberek haltak meg és emberek születtek. A suttogások a sötétben, az állott szagú dunna, a délutáni kenyérmorzsák csipkedése a lepedőn. A kis ablakom és az utcáról beszűrődő lámpafény, ami mindent sárgásra színezett, nekem. Az álmatlan legyek döngésének keveredése a kinti kutyák csaholásával. A gangon hajlongó növények félelmes árnya. Még a végén azt hihetném, hogy féltem, még a végén azt hihetném, hogy szerettem félni. Még a végén hiszek majd magamnak.
Eszembe jutott, hogy anyám szokatlanul szép volt, ha azt akartam hogy az legyen, apám pedig pont annyi idős amennyi most én, és ott vagyok én nekik, hogy ezután már velem nem lesznek egyedül. Hogy megmenekültek, hogy megmentettem őket.
És ott voltak a szentképek is a hengerelt mintázatú falon és a hátuljukon a Szabad nép valami réges régi, megsárgult száma volt ráragasztva. És azon szépséges papíron pedig a por.
Aztán pedig az jutott az eszembe, hogy én még akkor azt hittem a szélről, hogy az a fák miatt van, hogy a szél a fák dühös hajlongásainak az eredménye, és azok a fák azért tudnak olyan rettenetesen mérgesek lenni, mert úgy oda vannak tapasztva, mozdulatlanságra ítélve. Én azt hittem, hogy a szél az a fák lázadása. Ma már tudom hogy nem az, de bizonyos azóta sem vagyok.
Utána pedig az a tanár jutott az eszembe - az arca - aki kiröhögött amikor elmondtam mindezt neki.
Aztán egy pofon jutott az eszembe, később pedig egy állomás és egy régen látott rokon, aki felemelt és én elsírtam örömömben. A legvégén azt szerettem volna már gondolni, hogy nekem soha semmi ne jusson az eszembe, hogy ne kelljen nekem hurcolnom mindezt tovább.
Nem lehet letenni ezt, elmagyarázom magamnak, ha észérvekkel nem megy, akkor az érzelmeimet zsarolom. Elmondom tohonya ösztöneimnek mégegyszer az egészet, amikor ahhoz a részhez érek, amikor az ablakon beszűrődik az utcai lámpa melegsárgás fénye, akkor mindig nagy csendesség támad és öklendezni kezdek. De még egyszer sem hánytam ki magamat. Talán legközelebb.

Ide azt is írhattam volna, hogy kilenc hónapja keresek állást, de nem tudtam hogyan kell az ilyesmit leírni, pedig ennyi idő alatt már egy sejtből is ember lesz. Lassan elnyújtózó közjáték, hasadt, légyszaros tükörben ismerek magamra. Reggel van. Megint.

Egérrel álmodni templomot jelent.

A Megöregedési Minisztérium (MÖM) előtt mindig hosszú sor áll. Egyrészt a sok fiatal oda jár megkérdezni a nagykontyos, kávészagú Böbéket és Piriket, hogyan érdemes mindezt a véghez vinni, lassan elkapkodva inkább, vagy gyorsan és megfontoltan, és vannak e kedvezmények. És ők, a nagykontyos, nikotintól elszíneződött fogú Böbék és Pirik mondják, hogy nem bevallva, de vannak privilégiumok és azt, hogy mindegy és ez maradjon köztük, meg hogy a sorslabor eredményeire még várni kell, egyelőre nem mondhatnak biztosat.
A MÖM levegője, mint minden levegő amit ember beszívhat, tehát magába engedhet: korrupt, megáll benne a kés, a kanál, ha bírja az ember tüdővel. Bírja.
A MÖM-ben vörös malacképe van a portásnak, előre köszön, szokatlanul barátságos, mosolya tegnapi maradék, tehát megnyer. Egy másik ablaknál sorakoznak az évvesztesek a kárpótlásukért, a könyvelők mérleget készítenek és zsigerből érzik, hogy ami jut az marad is. Azt is tudják, hogy elvesztegetett idő nincsen, csak szavuk nincs rá még, de dolgozik a derékhad már a projekten.
A második elemeleten vannak a rubrikázók, akik a középkorúak nyárérzetének megadóztatásával foglalkoznak, számítanak és levonnak, derűs napokat javítanak ki csapadékosra, lényegében történelmet hamisítanak a közemlékezet nyomott hangulatának engedelmeskedve. Grafikonokat állítanak elő a nyár gyorsulási mutatóit mintegy láthatóvá téve.
A legfelső emeleten vannak az aggok. Virággal befutattott korszerű panasziroda várja őket. Fehérköpenyes gerontológusokkal alkudoznak a végkifejletet illetően. Zöld nyomtatványon folyamodnak különös természetű, egyedi és egyben nehezen kezelhető betegségekért, olyanokért amivel ne érzik majd magukat piszlicsáré nemecsekernőnek a szakrendelői váróban.
A tetőn van a beszolgáltatási osztály, oda viheti mindenki azt amije van és azt amije nincsen. Azt amije volt és soha nem lehetett. Egy nagy zsákba teszik, egy konyhalifttel engedik le a portásnak, aki kibontja a zsákot, lassan szétnyitja a száját, vörösebb lesz egy kicsit és elmosolyodik.

Szűkében vagyok egy szónak. Hiányzik nagyon egy szó, és vele a jelentése. Számomra kedves szóra gondolok, olyanra ami nem volt, tehát nincsen. Nem tudom mi kedvesebb nekem, maga a szó alakja vagy jelentése. Egyáltalán nem tudok semmit erről a szóról. Szó se róla. Ennek a szónak rám kell találnia. Én egészen biztosan nem ismerném fel. Csak erre a szóra számíthatok. Azért várok itt már istentudja mióta, hát ha jön, felismer és rám köszön,úgy mint régi ismerősre, vagy úgy ahogy olyanra szoktak aki nincs.
Rémálmaimban arra riadok, hogy valaki már kimondta, tehát a szó önálló életre kelt, így nem lehetek többé a zsarnoka és ő sem az enyém. Mert, hogy érhető legyen, ezt a szót még soha sehol senki nem mondhatta és nem is mondta ki. Egy szó. Egyetlen szó, de attól valahogy minden meglódulna, irányt venne, vagy mit, nem lenne ez a kínos szekrények mögötti, ágyak alatti lebegés így elmaszatolva. Egyetlen szó, aminek jöttével már nem is tudnám, hogyan lehetett egyáltalán nélküle, hogy nem roskadt minden örökre önmagába. És amikor megérkezne  mindenki rögtön tudná, azt hogy nem jelenthet mást mint : porcicákat rejtett helyeken egyenként megszámolni és gondosan elnevezni őket, majd békében élni velük.
flincipuszatolás(talán)

Elhelyezése az élőbeszédben:

Köznyelvi térben:
- Flincipuszatoltál már ma?
- Nem, kiderült a házvezetőről hogy egy szadista állat.

Szakrális térben:
- Porból lettünk, cicák leszünk.
- kórus: Flincipusza, ámen.

Nyelvemléki környezetben:
- Isa flincipusza, por és cica vogymuk.

Átmeneti az íz a számban, átmeneti a fogtömés, átmeneti a hiánya mindazoknak mire átmenetileg gondolnom lehet, de átmeneti levegőben átmenetileg látható a lehelet. Én már egy ideje átmenetit lehelek. Átmeneti a biztos, a hátha, a szemem és amit soha se látna. Átmeneti az anyám, a jegye, átmeneti minden bőrhiba, átmeneti az árnyék a havon és átmentett már a  tavalyi nátha, átmeneti a mikor és a hova. Átmeneti a szemem és a látvány, meg persze az, hogy sokszor nincs kedve látni, ja. Átmeneti a reggel az este, az enyém és egy valaki teste, átmeneti a csont, a paplan, az álmos is az és a nyughatatlan. Átmeneti a fecske, a nyara, átmeneti amit nem csinált, átmeneti a lélek, ahogy átmenetileg hálni jár. Átmenti az úttest, a zebra, átmeneti a zöld és piros, átmeneti a patak partja, és átmeneti aki mos. Átmeneti a cigi a kávé, de ugyan így van a biztos, a kb. Átmeneti az elakadás, átmeneti a háromszög, átmeneti a nagyanyámon az az átmenetileg sáros rög. Átmeneti vagyok vagyok tehát, átmeneti torkomon átmeneti teát engedek le, ami csontomig lerág. Átmenetileg örökre. Átmegyek. Aki átmegy, menjen bétigy, ezt mondogatom. Persze nem mondok semmit, átmenetileg félek ilyeneket mondani, azaz átmaradok.