sebtolvaj

Az jutott reggel - félig álomban - az eszembe, szóval az, hogy milyen is bennem egy este. Úgyis mondhatnám, hogy milyen bennem az_este, de ilyet nem ér mondani. Mert olyan, hogy az_este nincsen, legfeljebb nagyon személyesen, ha van. Átadhatatlan. De inkább hajlok, hogy magának az_estének, nincsen archetípusa, vagy milye. Nem sajátíthatom ki az estét magamnak. Ez jó. Ez fáj. Ez értelmetlenül közönséges.
Eszembe jutott az 50 évesnél is több szú ette ágy is, és az, hogy mielőtt az én aludni használtam, azon emberek haltak meg és emberek születtek. A suttogások a sötétben, az állott szagú dunna, a délutáni kenyérmorzsák csipkedése a lepedőn. A kis ablakom és az utcáról beszűrődő lámpafény, ami mindent sárgásra színezett, nekem. Az álmatlan legyek döngésének keveredése a kinti kutyák csaholásával. A gangon hajlongó növények félelmes árnya. Még a végén azt hihetném, hogy féltem, még a végén azt hihetném, hogy szerettem félni. Még a végén hiszek majd magamnak.
Eszembe jutott, hogy anyám szokatlanul szép volt, ha azt akartam hogy az legyen, apám pedig pont annyi idős amennyi most én, és ott vagyok én nekik, hogy ezután már velem nem lesznek egyedül. Hogy megmenekültek, hogy megmentettem őket.
És ott voltak a szentképek is a hengerelt mintázatú falon és a hátuljukon a Szabad nép valami réges régi, megsárgult száma volt ráragasztva. És azon szépséges papíron pedig a por.
Aztán pedig az jutott az eszembe, hogy én még akkor azt hittem a szélről, hogy az a fák miatt van, hogy a szél a fák dühös hajlongásainak az eredménye, és azok a fák azért tudnak olyan rettenetesen mérgesek lenni, mert úgy oda vannak tapasztva, mozdulatlanságra ítélve. Én azt hittem, hogy a szél az a fák lázadása. Ma már tudom hogy nem az, de bizonyos azóta sem vagyok.
Utána pedig az a tanár jutott az eszembe - az arca - aki kiröhögött amikor elmondtam mindezt neki.
Aztán egy pofon jutott az eszembe, később pedig egy állomás és egy régen látott rokon, aki felemelt és én elsírtam örömömben. A legvégén azt szerettem volna már gondolni, hogy nekem soha semmi ne jusson az eszembe, hogy ne kelljen nekem hurcolnom mindezt tovább.
Nem lehet letenni ezt, elmagyarázom magamnak, ha észérvekkel nem megy, akkor az érzelmeimet zsarolom. Elmondom tohonya ösztöneimnek mégegyszer az egészet, amikor ahhoz a részhez érek, amikor az ablakon beszűrődik az utcai lámpa melegsárgás fénye, akkor mindig nagy csendesség támad és öklendezni kezdek. De még egyszer sem hánytam ki magamat. Talán legközelebb.

Ide azt is írhattam volna, hogy kilenc hónapja keresek állást, de nem tudtam hogyan kell az ilyesmit leírni, pedig ennyi idő alatt már egy sejtből is ember lesz. Lassan elnyújtózó közjáték, hasadt, légyszaros tükörben ismerek magamra. Reggel van. Megint.