...és olyankor jön, aki ilyenkor mindig jönni szokott és tud. Úgy tud mint a szél, úgy tud mint akinek soha nem volt más a dolga, mint tudni, úgy tud, hogy utálni képes tőle az ember. Mindenki helyett tud, szájában stolwerck ízű bölcsek kövét szopogat, önismereti görbéjének még senki sem látta a végét, ha volt is a görbéjének olyanja egyáltalán.
Mondja, hogy tudja hogy mit gondolok, mit nem tudok én, mondja, hogy tudja, hogy mi a bajom, tudja, hogy mindenkinek ugyanaz a baja, a rákfenéje - ahogy ő fogalmaz.
Csendre int, kéri ne beszéljek, fogadjam el, ő látja jól, én tévedek, kitalálja amit gondolok, vá vá várj, ne mukkanj, csitt - mondja izgatottan, mindjárt meg van, itt van a nyelvem hegyén. Lepedékre gondolnék? - kérdezem, de szája elé emeli a mutató ujját, és a tudásánál már csak az izgatottsága nagyobb.
Persze én már nem vagyok ott, már réges rég máshol vagyok, csak hagyom magam, csak hagyom őt. Csak hagyok mindent, mert én olyan vagyok, hogy hagyok, mert éppen semmit sem tudok, nem az a szerepem. A semmit is inkább csak érezni szoktam. Főleg délutánonként, de arról nincs mit írni, arról mondani sincs mit igazán. Nekem annyira tetszik az, hogy a bizonytalanok olyan halkszavúak és jámborak, hogy kedvem lenne néha befogni a pofám. Azért, hogy valamit én is tudjak végre, ne csak nekem tudjanak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése