sebtolvaj

A mi családunk az olyan, hogy mindig a száraz kenyeret eszi. Nem mint ha szeretné. Nem mint ha ez lenne a perverziója, vagy össznépi kenyérkultuszunkkal szembeni passzív ellenállása. Nem. Ilyesmiről szó nincs. Nem is szociális alapon eszi ezt a kurva száraz kenyeret a mi családunk, inkább csak előrelátásból táplálkozó megszokása kényszeríti erre. Vagy ahogy ők mondják: a háború.
(A nagyapám 14 km-ről hozott egyszer egy félzsák kukoricadarát talicskával, ami tele volt bogarakkal, és kiválogatta az öt gyerek, a férget és az ocsút, és valami kenyérféle lett belőle. Nem tudni milyen.) Erre senki sem emlékszik. Mert szegények voltak, annyira szegények voltak, hogy nem is tudták, hogy nem szegények. Persze álszent és pofátlan dolog lenne, ha most elébe állnék halottaimnak és azt mondanám, hogy én még náluk is szegényebb vagyok. Pofátlan és álszent dolog volna, tudom, de részleteiben igaz. És az ilyesmi még békeidőnek mondott korszakokban is fájó. Elmondanám mennyi mindenük volt, van még most is ami nekem soha, és alighanem nem is lesz. És azt is elmondanám nekik, hogy ők sokkal többet reszkettek, mint amennyit én valaha is fogok, de legalább azt együtt lehetett. Nem értenék. Talán érteném, hogy nem értik. Mert ezt itt, ezt az enyémet, ezt az én koromat nem lehet érteni. Nincs rajta mit, nincs rajta kapaszkodó, csak együgyű simaság. Itt senki nem érthet semmit. Ha van is fonala, azt elfogja veszteni, vagy szőnyeget sző belőle és az első adandó alkalommal eladja. Azt hiszi pénzért vagy hírnévért. Valójában fizet érte.
Azt is mondják, hogy akkor olyannyira nem volt semmi, hogy én azt elképzelni sem tudom. Nyugtázom, hogy tényleg nem tudom elképzelni. Én már ahhoz a generációhoz tartozom, akinek igényei, szükségletei többnyire már azok megléte előtt ki lettek elégítve. Egy szóval, ki volt nyalva a picsám, lovat adtak alám, pénzt is amennyi volt, fegyvert meg nem. És ez az utóbbi az ami legjobb. Annak ellenére, hogy a mi családunk mindig ezt a rohadt száraz kenyeret eszi, hogy hogy nem, kizárólagosan friss, ropogós kívánatos pékárut hajlandó megvásárolni.
El lehet mondani, hogy a kenyérárut meglátva a mi családunk elveszti helyes arányérzékét, racionalitása mopedjéről leesik a lánc, gazdasági rálátása olajat ereszt, matematikai borúlátásán csúszik az ékszíj. A mi családunk ilyenkor úgy viselkedik mint egy gyerek a vattacukros előtt, úgy 74' táján. Behemót lesz, akarnok, kapzsi, valós szükségletet lepöcköli válláról, akár a korpát, jobb helyeken.
A mi családunk kamrájában éppen ezért mindig olyan minőségű kenyeret lehet találni, mint ha az ötös lottó tárgynyeremény sorsolásán kanyarra néző Don-parti ingatlant nyert volna, és abba be is költözött volna, éppen arra alkamatlan időben.
A mi családunkban éppen ezért több a kenyér, mint a kolbász, a napokról nem is beszélve. A mi családunk mióta az eszemet tudom, úgy viselkedik mint aki meg ette már a kenyere javát. Néha nekem is van valamiért ez az érzésem. Néha pedig az, hogy a kenyerem java emészt engem. De erről hallgatok. Félek, még kivetnének maguk közül. Így sorakoznak a mi családunkban, rétegződnek egyre a spájzban a korszak szerint rendszerezhető kenyerek, melyekből a mi családunk, előre látásból táplálkozó kényszere ellen nem tudván mit tenni, csak és csak is a mindenkori legszárazabbat eszi. A száraz kenyeret eszi, a két friss kenyér vásárlása szüneteket kitöltendő és soha nem esik kisértésbe.
Na már most én utálom a száraz kenyeret. Viszont szeretem a családomat. Amíg van családom, addig száraz kenyeret kell ennem. Ha nem lesz családom, akkor majd friss kenyeret ehetek. Ha lesz hozzá étvágyam, vagy kedvem.
És most akkor hajlanék arra, hogy talán én mégis, igenis szeretem azt a rohadt száraz kenyeret, csak még nem tudok róla.