sebtolvaj

A Megöregedési Minisztérium (MÖM) előtt mindig hosszú sor áll. Egyrészt a sok fiatal oda jár megkérdezni a nagykontyos, kávészagú Böbéket és Piriket, hogyan érdemes mindezt a véghez vinni, lassan elkapkodva inkább, vagy gyorsan és megfontoltan, és vannak e kedvezmények. És ők, a nagykontyos, nikotintól elszíneződött fogú Böbék és Pirik mondják, hogy nem bevallva, de vannak privilégiumok és azt, hogy mindegy és ez maradjon köztük, meg hogy a sorslabor eredményeire még várni kell, egyelőre nem mondhatnak biztosat.
A MÖM levegője, mint minden levegő amit ember beszívhat, tehát magába engedhet: korrupt, megáll benne a kés, a kanál, ha bírja az ember tüdővel. Bírja.
A MÖM-ben vörös malacképe van a portásnak, előre köszön, szokatlanul barátságos, mosolya tegnapi maradék, tehát megnyer. Egy másik ablaknál sorakoznak az évvesztesek a kárpótlásukért, a könyvelők mérleget készítenek és zsigerből érzik, hogy ami jut az marad is. Azt is tudják, hogy elvesztegetett idő nincsen, csak szavuk nincs rá még, de dolgozik a derékhad már a projekten.
A második elemeleten vannak a rubrikázók, akik a középkorúak nyárérzetének megadóztatásával foglalkoznak, számítanak és levonnak, derűs napokat javítanak ki csapadékosra, lényegében történelmet hamisítanak a közemlékezet nyomott hangulatának engedelmeskedve. Grafikonokat állítanak elő a nyár gyorsulási mutatóit mintegy láthatóvá téve.
A legfelső emeleten vannak az aggok. Virággal befutattott korszerű panasziroda várja őket. Fehérköpenyes gerontológusokkal alkudoznak a végkifejletet illetően. Zöld nyomtatványon folyamodnak különös természetű, egyedi és egyben nehezen kezelhető betegségekért, olyanokért amivel ne érzik majd magukat piszlicsáré nemecsekernőnek a szakrendelői váróban.
A tetőn van a beszolgáltatási osztály, oda viheti mindenki azt amije van és azt amije nincsen. Azt amije volt és soha nem lehetett. Egy nagy zsákba teszik, egy konyhalifttel engedik le a portásnak, aki kibontja a zsákot, lassan szétnyitja a száját, vörösebb lesz egy kicsit és elmosolyodik.