Nehéz, de jó. Mint majdnem minden. Nehéz. Dejó.
A nokedlikészítéshez ugyanakkor, mint minden máshoz, mélységes és közhelyszerű alázat szükségeltetik, makulátlan harmónia a megformálandó anyag és a teremteni kívánó erő között. Mese nincs, a nokedlinek is jár némi tisztelet az evilági respektpalettán. Jajj. A feltétlenül szükséges előfeltételek hiánya megbontja a gasztrotranszcendentális origót és várt vagy nem várt balsikerekhez vezethet, illetve vezet.
Nokedlikészítés közben az emberi létezés összes csapdája kieresztett karmokkal emeli áldozatára a tekintetét és ez egyáltalán nem képzavar, nekem legyen mondva. Ha megpróbáljuk a konyhát úgy elképzelni mint szakrális teret, az ember, ez esetben az ember-én nem lehet egyéb benne, mint emberáldozat, konc, de nem zsuzsa, melyet az éhség oltárán dobnak végzetébe emésztődni - ember-ő - a távolítás okán. A lágyság és keménység fogalmi zavarain túl, de a szemantikai értelemben vett képlékenységen még nagyon is innen, mechanikus sérülések üthetnek léket a józan ész pajzsán, nem kevésbé a tegnapról megmaradt önbecsülés bástyáit is gazdagon megpocsékolva.
És a helyes eszközválasztás is. Ugye.
Tévhit, hogy a fakanál divatjamúlt volna. Tévhit, hogy a robotgépé a jövő. Tévhit, hogy e kettő bármire is használható, csalóka, tévedések egész sorára hajlamosító kellékek a kredenc-szkéne labirintusában. Csak az emberiség kultúrája még nem termelte ki azt az igényt, hogy a _tökéletes_eszköz megszülethessék. Senki sem tudja, milyen lesz az eszköz, ami eljő, ami ápol és felkavar, homogenizál, elegyít, ahogy a szükség hozza.
Itt már kovászszerű tudatlanságban reszket a létezés, a jövő pedig a múlt jelentéktelen fázisa.
Isa, liszt és tojás vogymuk, de nem is hogy liszt és tojás, hanem hogy mindezek parafrázisa.
A fakanál az csomósan hagy, a robotgépre viszont előbb rátekeredik a matéria, majd a szélrózsa minden irányába igyekszik a rajta valót egyenletesen szétoszlatni, vadul tékozol. Ha az ember nem szándékozik nokedli tésztával újravakolni a konyhát önnön testét veti elébe a megbokrosodott nokedli repeszeknek, megóvandó a konyha megszokott rendjét, és benne maga-maga helyét. Azt is. Lassan a teremtő és a teremtett eggyé szervesül, a nokedlimintás pizsama, mint random design-salakanyag, a betegen lebegő, színüket veszett galuska darabok, a Greenaway-ire formált fulladásos halál, a megilletődött takonyszerűség mint állapothatározó, a tekintetét a járólap monotóniájába fúró ember, és minden káromkodások végre illesztékeikben egymásra találnak. Bizony mondom magamnak, az éhséghez semmi sem hasonlítható.
Bizony mondom magamnak; éljen a tej és a kenyér. Így esett, minden szavam, borsom: igaz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése