Este van. 10 óra után. Már vakon heversz el az ágyon, a lábszáradat (vádlis oldalával) a hideg falnak nyomva.
Már rajtad van az ájulat, már vártad. A kinti zajok bentiekkel keverednek, plusz még a cirkogejzír kattogása kontra tücsökcsorda. Már rajtad van az ájulat, már csak szűrt tartalom juthat beléd. Lebegsz. Az utca túloldalán, a Balaton vendéglőben rázendítenek a zenészek: Szeretném bejárni a hölgynek minden segglyukát.
Már alszol. Már fel is ébredtél. Már meg is fésűlködtél. Már meg is mosakodtál.
Már meg is öregedtél. Konyhakész vagy. Már csak két dolog foglalkoztat, van e isten, és ha igen, szokott e reggelizni.

A Szabó Laciék fia, a Szabó Laci romlott fasírozottat evett a vámosgyörki utasellátóban. Így mondták. Én soha semmi olyat nem tudtam elképzelni, hogy a vámosgyörki utasellátóban veszélyben lehet bárki is. A nagykonytyos, töredezett körmű nők, akiknek rúzsálló mosolya konkrétan törtfehér színű fogakat rejtett, egyáltalán nem azt sugallták a pultok mögül, hogy az élet az valami véges dolog volna. A boros tégelyek horpadt alumínium tetejének kocódása is elevenség volt, a bordó metlakidarabkák (nova) burjánzása is inkább az életigenlés évtizedes mocskát zárta fugái közé. A trafik kirakátaban is műanyag fröccsöntött Mazsolák lógtak sormintában Tádéval. Szabó Laci mégis meghalt rá egy évre.
Azt mondták, hogy a fasírt miatt. Hogy nőtt benne, a Szabó Laciban valami vadhús - így mondták, és ennek a vadhúsnak bizonyosan köze volt a romlott fasírozotthoz.
Hiába falu, hiába a hiányos infrastruktúra, okokat mindenhol keresnek. Ment is a család Putnokra a tizenegynegyvenessel, a halottlátó asszonyhoz, aki megidézte a Szabó Laci szellemét. Meg is mondta kerekperec, mindennek a romlott fasírozott az oka.
A Szabó Laci 19 évesen halt meg - és ezt csak azért említem, mert minden történetbe kell halál, és ha van halál akkor van életkor is, a jobb fogyaszthatóság kedvéért teszem bele csak a romlott fasírozottat. A Szabó Lacinak a nagyanyja, akkor volt 68 éves, mert 1908- ben született. Az én nagyanyám a Szabó Laci nagyanyját januhárnak becézte, de inkább csúfolta, mert a szemébe soha nem mondott ilyesmit, nekünk is tiltva volt. A mi családunknak különös érzékei vannak az emberi kapcsolatok árnyalásához. A januhár azért kapta ezt a gúnynevet, mert teljesen esetleges módon csempészett, az avatatlanok számára is tisztán kivehető néma h-kat a szavakba. A Szabó Laci esetét az egész falu sajnálta. Ki azon bánkódott, hogy ki fogja eztán azt a nagy szép szőlejüket permetezni, másoknál pedig az verte ki a biztosítékot, hogy nem elég a számtalan kórság, pandóra szelencéjének aljában még maradt némi fasírozott morzsalék is, ami ellen egyáltalán nem vagyunk felvértezve.
A Szabó Lacinak volt egy vadonás új piros MZ-je, azt minden vasárnap - a mise után kitolta a kis közbe, ahol mi a tyúkokat legeltettük. Mellé tett egy kis piros vödröt, amiben egy nagy szivacs volt és felhőnyi habokat vert ultrából. Az a motor olyankor úgy csillogott olyankor, hogy még a tyúkok se mertek a közelébe menni, pedig aki látott már tyúkot közelről, az tudhatja, a tyúk egy kiváncsi, tolakodó és pimasz állat. Ugyanakkor muja is, mert ha átvizelsz a kerítés lécei között, akkor nem megy odébb, hanem vár, nem érti mi történik vele és ázik. Helyben.
A Szabó Lacit eltemették, szép kis sírkövet csináltattak neki, még olyan ovális porcelán is volt rajta amin az ő fotója volt, és érettségi öltönyében mosolygott ránk. Papsajttal* néztük meg a friss sírkövet. Amíg ő a virágokat rendezgette és szipogott, én - a 9 éves - azon gondolkodtam, hogy mi lesz eztán azzal a nagy piros MZ-vel, és csigákat szedtem a sír fonákján.
A Czinka Panna utcában - pedig van az vagy 600 méter hosszú is - azóta az idősebbek közül senki nem eszik fasírozottat. És egyre több a motorkerékpár.

Papsajt ( vagy Papp néni) állítása szerint volt a temetőben egy sírkő, amire az volt írva kegyeleti fülszövegként, hogy: Itt nyugszom én, olvasod te, bár olvasnám én, nyugodnál te. Gyakran kértem tőle, hogy mutassa meg, de valamiért soha nem találtuk meg. Kópé.

Szeretnék írni egy mesét. Amit később megfilmesítenének, aztán pedig a megfilmesítést is megfilmesítenék. Úgy kezdődne, hogy menne egy részeg vakond az erdőszélen egy bazi nagy jachtal (földijacht) és egy csipkebokorba pöckölné a csikket, amitől a csipkebokor sokat sejtetően elkezdene lángokba borulni, mint ha valami kezdet lenne ez, dramaturgiai origó. A közelben lakó csiga előbújna a házából és szóvá tenné mindezt, de a vakond felhúzná a napszemüvegét a homlokára, lazán és secperc vesén rúgná a csigát, mert tudná, naná, hogy tudná, hogy csigát le nem fejelünk - a szarvak miatt , tudod a szemüveg az meg gucci. A jelenet végén azt is mondaná, hogy fákk. Így többes számban.
Szeretenék írni egy mesét. De csak elkezdeni tudom, befejezni nem. Mondjuk, nem tudom mi legyen a bokorral, vagy a jachtal. Talán túl kicsi az az erdő, vagy túl nagy, meg aztán sose jártam még benne és ahogy ez itt kinéz már nem is nagyon fogok. Naná, hogy az egérnek a templomban a helye.

Van úgy hogy az ember vérzik. Nem kívül és nem belül, csak valahogy érzi, sejti a vérzést, maga sem tudja, hogy miként. Csinál ezt azt, egy rakat közepesnek is alig mondható akármit, szöveget vagy képet és a végén meg azt mondják rá, hogy jó, de azzal is csak úgy lehet lenni mint a vérzéssel. Úgy van, hogy nincs, illetve nem lepleződik le a létezése, vagyis a vanása, mert nincsen tünete, nincsenek a szem számára értelmezhető színeváltozásai - ilyen vérzésre kell gondolni. Aztán meg lesztározódik, de azt sem úgy, nem médiailag, egy simán jóleső perszonál lesztározódásról van itt szó - de akkor is, mindig van az érzet, hogy nem az van ami van és ebből miért éppen én lennék a kivétel - nem hogy az abszolut. És hogy akkor én se vagyok az ami vagyok. A vérzés az valami ilyen. Önkéntelen szivárgás a nem tudni honnanból, a nem tudni hovába. Így persze remek, bár némileg  csonka szabadság is egyben, a vérzés helye az szerencsés esetben megválasztható, a mértéke viszont soha
Mert mi van, ha a rakat akármi az nem érvényes - könyörtelenebbül: hiteltelen. Ha csak adott viszonyrendszerben, és úgy ahogy találja meg a helyét. Nem jön alá a világ, márpedig a mozdulatlanság az a természetes alapállapot.
Hátha nem is az aminek látszik, hátha csak botrányosan tétova és/vagy triviálisan tehetségtelen, nem mellesleg dermedt.
És akkor ez tényleg olyan mint egy szivárgás, amikor éjjel a visszahajtogatott takaró háromszöge alá bebújik ez az ember a bermuda nadrágjában, hogy megoldjon egy rejtélyt és reggelre elfelejtse.

A Duna nem hogy nem fecseg, hanem hogy egyenesen büdös. Semmi romantika, semmi dinnyés áthallás. Úgy csinálunk mint aki nem veszi észre. Nem akarunk hinni a szemünknek - az orrunkig sem látunk. Én hanyatt fekve, becsukott szemekkel kotrom a kavicsokat. A feladat: alakról következtetni a színre. A fehér a legkönnyebb. Mindig az a legkönnyebb ami fehér. Nehezen lesz a legkönnyebb, de végül az lesz. Ez most olyan vigaszféle a vélt vagy valós fehéreknek (egyúttal magamnak) ezektől a szoláriumoktól terhes időkben.
Aztán perceket kezdek el számolni, hogy mennyi időm van még hátra. Munka hadának a lépte fog dobogni - akkor ott azt nem sejtem, hogy át is menetel majd rajtam. A munka dada. Olyan jól dolgozom vasár és ünnepnapokon, hogy a végére még én keveredek adóságba és akkor eszembe jutnak a kavicsok. Azókból is a fehérek. Mert a fehérek azok már kézbe simulnak, annyira le vannak kopva, nincs bennük semmi ellenkezés. Nincs már meg bennünk a kövek makacssága, istenhez is alig van már közük. Hevernek a parton és azt várják, egyszer csak valaki megszánja és visszadobja őket, oda ahonnan valók, abba a valamibe amire már ők maguk is alig emlékeznek.

Állítólag erőszakolnak meg állítólagos rendőrök állítólagos lánykákat. Állítólag, az egyik ott sem volt. Vagy, ha igen szunyókált, állítólag. Állítólag kicsit odébb cigit csempésznek és állítólagosan embert is rabolnak. Állítólag földön fekvő emberekbe is bele rúgnak állítólag. A tévén is mutatták állítólag, de az lényegében az a hazaszeretet kicsúcsosodásának képi megjelenítése volt, állítólag. Aztán most fejek hullanak állítólag.  Állítólag az ellenzék tette ezt velük. Állítólag nagyon is, hogy nem, sőt ellenkezőleg. Állítólag ez nem két - kórtüneteiket tekintve - termetes pszichopata párbeszéde. Állítólag többé. Állítólag ez most egy intézkedés sorozat, mert a nép szereti a sorozatokat.  Állítólag nagy a kapkodás. Állítólag mindenki ura a helyzetnek. Állítólag a jövő a tét. Állítólag a múltat eltöröltük. Állítólag Gergényi cimborál Pintérrel. Ezen állítólag a társadalom apraja-nagyja fel van háborodva, mint ha nem lenne hamvas lelke felkészülve arra, hogy itt minden egyes állítólagos idiótára van a nemzettestnek egy állítólagos ellenbarma.
Állítólag az ilyen bonyolult élethelyzeteket sosem lehet a megélés pillanatában megfejteni. Állítólag szerintem ez kurvára igaz.
Állítólag ez egy ország. (most épp zárójel(em)ben, de ország)

Szoktak e olyat álmodni a pultosok(...), hogy nagy kövér cseppekben egyszer csak elerednek a kávéskanalak és hullanak alá az égből?

Nem az a kérdés, hogy mi lakik bennem. Még csak nem is az, hogy lakik e bennem valami. A kérdés az, hogy miért nem jön ki belőlem az aminek ki kellene jönni. Lépjünk most túl a szoruláson. Mert az olyan elegáns. A túllépés az maga a korszellem.
Nem az a kérdés, hogy mi vagyok. Még csak nem is az, hogy vagyok e valami. A kérdés az, hogy lehetek e az aminek lenni kell lennem. Lépjek most túl magamon. Mert az olyan elegáns, hogy olyankor írok postot, amikor a kutya sem olvassa. Végsősoron a blog lényege ez. A világűrbe tüsszentett közlés. Mit állítok? Azt, hogy tüsszentek és nem azt hogy közlök. Mert közlés - tessék észrevenni - nincsen.

Okleveles epilógus. Ez akkor most úgy mint egy szakma. Epidermia/epilógia szakon végezve.
Az epilógus egy olyan film kockáit őrzi a szeme alatt, amit sosem fog senki leforgatni. Van képe hozzá. Jó tett helyébe jó képet vág, vagy valami hasonló. Az epilógus a záróakkordban nagyon erős és a hullámzó tájban. (felettük felhők). Az epilógus után kinő a fű, ha letapodja kiegyenesednek, mindketten, ő és a fű.
A zenei aláfestés fontos - az a kapaszkodó. Egy vonaton. A táj hullámzik, az epilógus pedig hunyorog - ez a tökéletes munkamegosztás. Magába engedi a tartalmat, de nem érti. Ez néha fájdalmasan bántó. Szépen hajlong a gabona, igazán életszerű, isten jó az actionscriptben. Az a nagy lágyságnak látszó valami odakint, nos az nem igazi, de éppen lehetne az, ez voltaképpen a lényege. Az epilógusnak határozottan szokott az az érzése lenni, hogy neki soha sem lesz vége, hogy ő egy végzetes kivétel (egy fatal error) és a végén azok a filmkockák egyszer csak egymás mellé rendeződnek, értelmet nyernek. Helyette is.

Bözsi néni nem tudja Szattyángörözdön, hogy ő micsoda. Nem definiálta még magát - olyan ráérősen van vidéken minden. És azt se tudja, hogy csakis úgy maradhat ember az ember, ha jól meg van körvonalazva. A városi huncutok bezzeg tudják az ilyet, általában vastag ironnal dolgoznak, nem önironnal. Bözsi néninek nincsen ideje ilyesmire, a jószág nem várhat, az ura meg pláne nem. Ezért aztán nincsen hülye színű bukósisakja se, csak virágos fejkendője, egyentáska helyett meg csak hálós szatyra. - abban nem fülled be a meleg kenyér. A jószágnak bicóval hoz tápot, fér rá keresztbe egy egész zsák. Nincsen hülye színű bukósisakja, egyentáskája, Bözsi néni van bele csak a világba bele. Önmagára vonatkozóan alulinformált. Mondhatni magányos harcos.
Holott ő maga a megtestesült ökogladiátor, csak még nem szólt neki a városi szamurájok legeleje.
Amíg ez meg nem történik, mindaddig  úgy fog kinézni Szattyángörözdön egy kritikál basz, hogy aznap több száz - felvirágozott - talicska kerekének vidám nyikorgása hallik egész végig a Petőfi* utcán. Nem tudtak jobbat kitalálni, hogy különbözzön más egyéb napoktól. Próbálkoztak eleinte lóval is, de azok mindent összeszartak. 

*Azt hiszem nincsen olyan település Magyarországon, ahol ne lenne Petőfi utca és ez is sokkal inkább az országot minősíti, mint a névdonort.

Megy a hasam. Így szabadulnak fel a bennem rejlő lehetőségek. Kiolvasok két vímes dobozt, egy toilett kacsát közben. Ennyiben áll a tehetségem. Szarok magamra.

Most még elnagyolt közellenség. Inkább sejlik mintsem van. Tényleg nem különösebben nagy, olyan mint egy legóvárosi kalózkapitány, annak viszont pazar. Nem válogat az eszközökben, de nem is az a baj vele. Az a baj, hogy nem az innenső oldalon áll - még nagyon is szigorúan onnan nézve. Majd édesgetve lesz. Meg lesz találva a módja. Seggrepacsniában élünk, navégre. Egy mindenre képes, zavart pszichéjű bárhol és bármikor jól jöhet. Tarcsiba, ha ezek a mostaniak kikopnak. Médiaképessé kell tenni. Nem kis meló. Talán megnyeretik vele a Ki tud többet a holdról szuperprodukciót az ertéelen 2014-ben, abszolút sms fölénnyel meg is nyeri Yodat megelőzve. A teleshop ismét kínálatába helyezi a bomberdzsekit ezúttal flitteres kivitelben, na bumm.
Nem az eszközeivel van bajuk, az irányuk az érdekes, pályára kell helyezni őket és úgy már mehet. Megtért népnemzeti Ludas Matyit kell belőle csinálni, ha fene fenét eszik is. Alapítsa meg a Döbrögi Kft-t, legyen neki jó, titkolja el az evezőtollakat a szárnyasokról az Apeh elől, nem számít... Minden vele való verbális foglalatosság a legitimitás felé löki - pofámat befogom.
2089-ben már Rúzsa Sándor mellé ő lesz a b tétel az érettségin.

Egy angyal vagyok - annak ugyan kancsal, de angyal vagyok. A legdühösebb fajtából való. Ezt el sem tudod képzelni. Na jó, nem lepődök meg. Mindenbe beleharapok. Mindenbe bele is törik a fogam, én így áldozom a dentológiának. Estelente úgy vár a paplan hogy háromszög alakban vissza van hajtva a fejnél való rész, színtiszta aranymetszés. A bebújást elősegítendő, ezen ellágyulok, de tudomásul veszem, hogy van, hogy létezik ez a háromszög ami az enyém, noha nem jár nekem. Más egyebem nagyon nincs is e háromszögön kívül.
Ánégyzetpluszbénégyzet, sokszorosan szublimált Pitagoras-tétel. Egy angyal vagyok. Az ilyenek halnak meg ideje korán különös természetű rákban, vagy akármiben. Mert mindenbe beleharapnak és mindent ki is köpnek. Az ilyen csak forgatja a szájában az ízt, de sose lesz az övé. Képtelenek az emésztésre, csak rágnak. Egy angyal vagyok. Annak is tróger. Szar helyzetekbe keveredek, szar évtizedeim vannak, szar melóim vannak, mondhatni szar mindenem van. Ugyanakkor olyan angyal vagyok aki azt is tudja, hogy minden nem lehet szar, mert akkor nem lenne az a háromszög a paplan sarkán estelente. Egy Pithagorasérzékeny angyal vagyok. Egy angyal vagyok akinek nem nőttek szárnyai - szégyen. Egy angyal szárnyak nélkül. Nem nehéz belátni - nem vagyok angyal. Egy angyal voltam. Lehettem volna az. Az angyal, aki egyéletű, és nem tud vele mit kezdeni, hogy ilyen végzet nélkülien egyéletű, hogy ilyen végzetesen szárny nélküli.

Sosem tudom igazán, hogy amit leírok az elviselhetetlenül bánt, vagy akaratom ellenére is éltet.

Sok lúd disznót főz.

Lao Seb

Aludni. Aludni. Aludni.

Reggel van. Felébredni rossz. Valójában nem is felébredni rossz, felkelni, kikelni, ott hagyni az ágyat, a koponyád által kipréselt bombatölcsért a párnán. Azt ami vagy és már nem lehetsz többé. Az ébredés azért mégis jó, bár reggelre meghűlik a szoba. Az ébredés még az, amikor a dunna alól megszámolod a két ablak közé rekedt legyek tetemét a két ablak között, őszről maradtak ott. Még mindig kilenc, fájlalod ezt a befejezetlenséget. Húsvétkor lesz egy nagyobb takarítás, ablakmosás, a temérdek ágynemű kimosása, házfal becsinálása, ott ahol megvássa majd a tél, de azt előre nem lehet tudni, mindig máshol rágja meg a vályogtapasztást. A teatűzhely elején elolvasod a nikkelezett sűt/főz táblát, azt hogy Salgótarjánban készült. A tegnapi füst szaga keveredik az éjjeli testszagokkal. Lepereg az életed, pedig alig éltél.
Úgy tettél csak, mint ha, bár reménykedsz benne, hogy legalább azt jól. Kétperces menedékeket kérsz magadtól, először a lábad fejét dugod ki a fűtetlen szobába. Felülsz, az ablakon át látod, hogy az udvaron nagyapád fát hasít. A kutya felcsavarta a karóra a láncát éjjel. Megint. Ez a kutya sose tanulja meg hol van a helye. A kutyák ilyenek. Miért nem vagy te kutya?
Nagy üstök felett fehér gőzök tekergőznek, húsok fortyognak. Az ablak tévéképernyővé lesz, időnként megjelenik benne egy rokon arca, nem sokáig, éppen egy villanásnyira. Jó rokonok, egy pillanat is elég, hogy meg lehessen jegyezni őket. Csukott szemmel öltözködsz, meggyőződésed, hogy ha behunyod a szemed, akkor kevésbé fázol. Elkezd esni a hó. Reggel van - olyankor elhiszed, hogy eztán már bármi megtörténhet és te benne leszel, vagy ha azt akarod kimaradhatsz belőle. Kettéhasított disznótest hever az udvar közepén.

Amikor szépek vagytok, akkor vagytok a legfáradtabbak. Ahogy rátok ül a mázsányi tavaszi délután és kábán hunyorogtok. Akkor, amikor meglátjátok saját arcotokat egy metrószerelvény ablaküvegében és már nem ismertek magatokra. A bánatos tekinteteitek, a szótlan erőtlenségetek olyan rajtatok, mint a cikuszi artista testhez álló ruháján a flitter. A dobpergés vagy négy trombitaharsanás egyaránt jól állna nektek. Most, hogy délután lett már nem készültök semmire és az sem érdekel titeket, hogy siralmaan befejezetlenek vagytok, attól olyan szépek. Akkor, amikor lebiccen a fejetek egy ideiglenes buszmegállóban, amikor az ajtók szétcsapódnak. Amikor nem tudjátok azt, hogy hol vagytok, amikor kétségbe esetten nem tudjátok elhelyezni magatokat abban a semmiben amit még délelőtt mindenségnek magyaráztatok. Olyankor vagytok a legszebbek, amikor nem veszitek észre, hogy ott vagyok köztetek és figyellek benneteket. Nézést, sóhajtás, kézmozdulatot. Amikor az arcotokra kiül valami féle sértődöttség, és mint ha azt kérdeznétek olyankor: hogy miért éppen velem?
Olyankor elhiszem hogy szépek vagytok, amikor fáradtak vagytok. És én is ott vagyok köztetek, egy vagyok belőletek, aki fáradt. Olyannyira fáradt, hogy már nem is érdekel a szépségetek.


Este lett. Beleharapott a Gellért hegy a napba. A központi laboratórium alagsorában csak a jelzőfények égnek. A legújabb projekt az egérváros. Már kétharmada kész van. Az egér - hármashatár hegy munkálatai csúsznak, megfelelő minőségű szemesgabona híján - a projekt sikérorientált. Az egérvárost a földszinten építik, éjjelente eresztik le hidraulikus szerkezetekkel az alagsorba. Fontos tényező a hőmérséklet. Az egerek életébe is kell valami állandó.
Az egérduna tulajdonképpen egy speciális alakú fondükészítő készülék, kicsi gázlángok melegítik alulról a sajtot. Termáltrapista. Az egérváros kissé meg van döntve, hogy a folyók folyanak. Ezért a labor ablakai ferdén vannak elhelyezve az épületen, optikailag teljes élményt nyújtva az egérváros lakóinak.
Az egerek innentől mindent kizárólagos valóságnak fognak értelmezni.
Az este nyugalomban telik, néhány lakója van még csak. Kísérleti példányok. Stresztűrőek, álhatatosak. A kísérlet nagy általánosságokat is mérni kíván. Például azt, hogy az egér gondol e olyat s ha igen akkor milyen gyakorisággal, hogy bár csak két élete lenne.
(persze azt minden valamire való egér tudja, hogy ha valamiből kettőre vágysz, akkor az azt is jelenti, hogy egyre sem vagy még méltó) - ennek ellenére bármelyik egér gondolhat ilyet.
Az egérvárosban kvótikusan osztanak majd szét lakásokat, személy és tehergépjárműveket, szovjet hősi emlékműveket, terrorcselekményekre alkalmas szódabikarbónát és vietnámi balzsamot, szénsavas ásványvizet. A szegény egereket hívővé teszik, a gazdagokat gátlástalanná.
A projekt végén leengedik az egész várost a -1 szintre, az alagsor alá az egész hóbelebancot - de ez még nem publikus.
Ott egy újabb egérpopulációt adnak a már meglévőhöz. Ezek legjava, közgazdász - politikus - dirrektmarketinges- mávpénztáros - banki ügyintézőegér lesz. Aztán az egészet ferobbantják egy este, titokban egy almának álcázott sajttal, amiben egy nukleáris basz lesz elhelyezve. Olyan lesz mint ha nem is lett volna soha ilyen. Remélem addigra kitalálok ebből a labirintusból és felmászhatok a másodikra. A patkányokhoz. Ott aztán majd embernek fogom érezni magam.

Nem panaszkodom, Jól megvagyok. Holnap után 62. Szinte hihetetlen. Nem számít. Nagy a család. Nincs időm moralizálni. Asszony a soláriumban - ő persze sz-el mondja. Valahol a városba halotta. Bezzeg 15 éve azt se tudta, mi az hogy pitbull. Persze én tudtam. 18 kenel, jól jövedelmez. Micsubicsi pazséró. Így van ez. Jókor, jó helyen. Aztán itt ez a ház is. Két emelet, olasz a metlaki, a tükör meg svájci. Az egész kert fű, a fű amerikai, golfozni lehetne rajta, közében medence. Annak közepén milói vénusz - kétkezű, azt bécsből hozattam ezerért.
A szomszédban a Böbe. Kis és őstermelő. Özvegy, átjárogatok hozzá néha napján, a hónapos retke valami isteni. Két gyerek most végez. Persze pitbulloknak befellegzet. Megették a Margit nénit. Elintéztem, körzeti megbizott örökös tag. Rohassza rá az isten az eget a gyerekre, nem tudja becsukni a kert kaput. Cézár még a nyitókapát is szétrágta Margit néni kezéből. Szomorú, de Cézár jó kutya volt. Minden az. Ágota a lányom műkörömben utazik. Van bolt, kapta karácsonyra. A fiam a Lajos, az egy hülye. Azt mondja művész. Télen lefekszik a hóba. Azt mondja olyankor érzi istent. Lófaszt érzel te  - mondom neki, hólyaghurutot, azt. Nem panaszkodom. Pitbull beállt, jött vendéglő. Német proszektúráról van az olcsó hűtő, belefér 30 rekesz. Lezsírozom, nem számít. Nem érdekelnek a pártok. Ide - oda is fizetek. A tisztelendő atyával is jól megvagyok. Húsvétra kaptak egy fűtőszálas, termosztátos szenteltvíztartót. Télen is kell hinni, ne fázzon a híveknek a keze amikor a keresztet vetik. Azóta el el jár ide pézsmitálni, Suzukiba tesz egy két demizson misebort, szinte reszket a hálától.
A köjál szarakodni kezd, hogy honnan a hűtő. Akkor álltam át a palackozóra. Kólát is, feketén. A kólát azt nem lehet hamisítani, a kóla az kóla. Beszélhet ezeknek az ember. Két év - felfüggesztve. A bíró azóta minden nyáron Balaton. Azóta szörpüzem - megy, málna, ananász. Ukrán. Nem számít. Jól megvagyok. Gyerek tegnap diszkóbaleset. Koponyaalapi, az mondják. Sok minden nem változhat. Azt mondja látta istent - mondom neki lófaszt láttál, a kanyart se. Mondják, fehér volt az orra. Egész nap a perlitet hordtuk a padlástérbe, milyen legyen.
Persze beveszik, ezek olyanok. Kismerem itt magam, nem panaszkodom. Jut is marad is. Nagy a család. Átjárok Böbéhez, a hónapos retke valami isteni. Nyáron befizetem a pampákra, megérdemli. Asszonyal megvagyok - talált valami plasztikai sebészt az interneten. Nem veszik fel a telefont - Dr Rodint keresem. Mindegy, jó így is. Egymáshoz vagyunk érve. A hülye fiam azt mondja, olyanok vagyunk, mint a kávéfőző, meg a gumigyűrű. Lófaszt se tud. Nagy a család. Jól megvagyok. Mindenki hazudik, hazudok én is. Nem panaszkodom. Hazudok én is. Jövőre megíratom a memoáromat.

2048 augusztus 20-án érnek majd ide. Az utolsó magyarországra látogató turistacsoport. Zömükben japánok. Megállnak az utolsó nem működő Tesco épülete előtt, valahol soroksár magasságában. Elolvassák a márványtáblát, azt hogy épült isten pénzéből, az önkörmányzat áládásával - vagy fordítva a milecentenárium évében. Egy nagy tér közepén ott áll majd az ismeretlen vásárló szobra, 10 méter magas, arannyaol futatott bronz, vagy fordítva.
Néhány japán arról beszélget majd, hogy az ezredforduló körül az emberiség milyen jól lehányta magáról azokat a barokkos cirkalmakat, mind életvitelt, mind építészetet tekintve, ami előtte életüket olyannyira megkeserítette. Az járdán még lehetett látni néhány odaszáradt kutyaszart, messziről világlott, hogy valamennyi CACIB győztestől való.
Megálltak a néhai Duna melett, a bátrabbak lementek a mederbe, főleg férfiak vizsgálták meg a Margit -híd pillérjeinek tövét. A kőbe bel volt vésve, hogy: "Mindörökké Gizi", de azt sokáig, csak az élesebb szemű keszegek méltatták figyelemre. A japán férfi azt gondolta, az ott valami mérnöki utalás lehetett, kőbe vésve. A duna mederben egyébként harapni lehetett a pátoszt, még úgy egy olyan kultúrkörben nevelkedett egyednek is, aki lófaszt se tudott arról, hogyamikor volt A dunában víz, akkor annak a jegén nem minden napi történések mentek végbe. Királyválasztás - nemdebár. Negyedóra múlva már fel is értek, a várból praktikusan kialakított benzinkútnegyedbe.
Szétnéztek. Lenéztek. Pontosabban bámulták a semmit. Az a semmit amit a magyarok hagytak maguk után, és hát ha valamihez értettek a magyarok akkor az az volt, ahogyan a semmit hagyni tudták maguk után. És leginkább az ahogyanon van a hangsúly.
Este felé a Blaha Lujza téri aluljáróban, folklórfogásként hamubasült szusit csináltak, az utolsó magyar homless emléktáblája alatt, részletgazdag relief, negatív szemű alak, bámult rájuk.
Megrohanták az emlékek őket, emlegették ausztráliát, ahol is tavaly, két hétig. És azok is hogy eltűntek, aztán mongólia, mit se lehet tudni róluk.
Hirtelen rájöttek, hogy már csak ők vannak egyedül. MIndenki eltűnt és csak a  büdös nagy semmit hagyta maga után. El rontották a játékot.
Persze ők arról nem tudhattak, hogy valahol Ázsiában két magyar tollaslabdázik a felkelőnap fénye pedig megcsillan az ütők húrjain. Az a kettő, és csak az a kettő tudta egyedül a világon, hogy egyedül lenni tulajdonképpen evilági képtelenség. Mert azt, hogy egyedül legyen az ember, azt vagy az önkormányzat nem nézi jó szemmel, vagy az isten nem hagyja. Vagy fordítva.

Mindig azt mondom, hogy nem bírom. A vége meg az, hogy dehogyis nem. Mert én olyan vagyok. Olyan aki csak nagyon ritkán számíthat magára. Olyan is vagyok, aki nem szeret magának írni, másnak pedig nem akar, vagy nem tud. Félek attól, hogy bármire képes lehetek, rettegek attól, hogy semmire sem vagyok jó. Elképzelem magamat, mint valami edényt. Valamit, ami véghetetlenül üres. Olyankor kifújom a tüdömből az összes levegőt. Várom a tartalmat.