Van úgy hogy az ember vérzik. Nem kívül és nem belül, csak valahogy érzi, sejti a vérzést, maga sem tudja, hogy miként. Csinál ezt azt, egy rakat közepesnek is alig mondható akármit, szöveget vagy képet és a végén meg azt mondják rá, hogy jó, de azzal is csak úgy lehet lenni mint a vérzéssel. Úgy van, hogy nincs, illetve nem lepleződik le a létezése, vagyis a vanása, mert nincsen tünete, nincsenek a szem számára értelmezhető színeváltozásai - ilyen vérzésre kell gondolni. Aztán meg lesztározódik, de azt sem úgy, nem médiailag, egy simán jóleső perszonál lesztározódásról van itt szó - de akkor is, mindig van az érzet, hogy nem az van ami van és ebből miért éppen én lennék a kivétel - nem hogy az abszolut. És hogy akkor én se vagyok az ami vagyok. A vérzés az valami ilyen. Önkéntelen szivárgás a nem tudni honnanból, a nem tudni hovába. Így persze remek, bár némileg csonka szabadság is egyben, a vérzés helye az szerencsés esetben megválasztható, a mértéke viszont soha
Mert mi van, ha a rakat akármi az nem érvényes - könyörtelenebbül: hiteltelen. Ha csak adott viszonyrendszerben, és úgy ahogy találja meg a helyét. Nem jön alá a világ, márpedig a mozdulatlanság az a természetes alapállapot.
Hátha nem is az aminek látszik, hátha csak botrányosan tétova és/vagy triviálisan tehetségtelen, nem mellesleg dermedt.
És akkor ez tényleg olyan mint egy szivárgás, amikor éjjel a visszahajtogatott takaró háromszöge alá bebújik ez az ember a bermuda nadrágjában, hogy megoldjon egy rejtélyt és reggelre elfelejtse.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése