A Duna nem hogy nem fecseg, hanem hogy egyenesen büdös. Semmi romantika, semmi dinnyés áthallás. Úgy csinálunk mint aki nem veszi észre. Nem akarunk hinni a szemünknek - az orrunkig sem látunk. Én hanyatt fekve, becsukott szemekkel kotrom a kavicsokat. A feladat: alakról következtetni a színre. A fehér a legkönnyebb. Mindig az a legkönnyebb ami fehér. Nehezen lesz a legkönnyebb, de végül az lesz. Ez most olyan vigaszféle a vélt vagy valós fehéreknek (egyúttal magamnak) ezektől a szoláriumoktól terhes időkben.
Aztán perceket kezdek el számolni, hogy mennyi időm van még hátra. Munka hadának a lépte fog dobogni - akkor ott azt nem sejtem, hogy át is menetel majd rajtam. A munka dada. Olyan jól dolgozom vasár és ünnepnapokon, hogy a végére még én keveredek adóságba és akkor eszembe jutnak a kavicsok. Azókból is a fehérek. Mert a fehérek azok már kézbe simulnak, annyira le vannak kopva, nincs bennük semmi ellenkezés. Nincs már meg bennünk a kövek makacssága, istenhez is alig van már közük. Hevernek a parton és azt várják, egyszer csak valaki megszánja és visszadobja őket, oda ahonnan valók, abba a valamibe amire már ők maguk is alig emlékeznek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése