2007. május 21., hétfő



Okleveles epilógus. Ez akkor most úgy mint egy szakma. Epidermia/epilógia szakon végezve.
Az epilógus egy olyan film kockáit őrzi a szeme alatt, amit sosem fog senki leforgatni. Van képe hozzá. Jó tett helyébe jó képet vág, vagy valami hasonló. Az epilógus a záróakkordban nagyon erős és a hullámzó tájban. (felettük felhők). Az epilógus után kinő a fű, ha letapodja kiegyenesednek, mindketten, ő és a fű.
A zenei aláfestés fontos - az a kapaszkodó. Egy vonaton. A táj hullámzik, az epilógus pedig hunyorog - ez a tökéletes munkamegosztás. Magába engedi a tartalmat, de nem érti. Ez néha fájdalmasan bántó. Szépen hajlong a gabona, igazán életszerű, isten jó az actionscriptben. Az a nagy lágyságnak látszó valami odakint, nos az nem igazi, de éppen lehetne az, ez voltaképpen a lényege. Az epilógusnak határozottan szokott az az érzése lenni, hogy neki soha sem lesz vége, hogy ő egy végzetes kivétel (egy fatal error) és a végén azok a filmkockák egyszer csak egymás mellé rendeződnek, értelmet nyernek. Helyette is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése