Ide figyelj te blog. Elfelejtelek.
Véged van. Az ilyesmiben nem ismerek strófát.
2007. június 28., csütörtök
Na, itt vagyok doktor úr. Hoztam a leleteimet, röntgen felvételeimet. Bontsa ki azt a borítékot és elő a farbával. De ne szépítgesse a tényeket, ne kozmetikázzon itt nekem, hanem mondja az igazat.
Mert tudom én, hogy azokon a felvételeken semmit nem fog látni, mert úgy lesz minden, ahogy néhány hónapja mondtam Önnek, a felvételeken nem lesz semmi. Csak a kontúrjaim fognak látszani, anatómiailag térelválasztok, de ezen felül aztán tényleg semmi egyéb. Minden úgy lesz ahogy mondtam. Na látja, tessék. Nézze meg, a koponyám majdnem teljesen üres, egyetlen Fender Precision basszgitár található benne, az is milyen kopott már. Aztán menjünk lejebb, a baloldali giccslebeny alatt a mellkasomban, ott van némi fű ami zöld, sirály és naplemente, na de hol a tüdőm, tessék nekem megmondani. Most ne kérdezzen olyanokat, hogy mióta voltak ezek a tünetek, mert úgy se tudok rá válaszolni, az ember a kiüresedést nem képes felfogni, mert valójában soha nem üres, az azzal való foglalatosság, amellyel az ürességet próbálja fogalmazni, az tölti ki. Ezért az ember ilyet soha nem érezhet igazán. Legfeljebb sejti, bár megmondom magának, én a kezdetektől gyanús voltam magamnak. Mindig is az voltam és most is az vagyok. A gyanú árnyéka is én vagyok, érti. Komolyan mondom magának, hogy én a felnőtté válást eleve úgy képzeltem el, hogy ráül az ember gyerekként a vécécsészére és felnőttként áll fel róla. A szorulás a világ mozgató rugója. Az, hogy nem elég a hely. Nézzen ide, a vese helyére két nyárömleny települt be, milyen jól megtapadt rajtuk a hurut, osztálykirándulások formájában. A hasamban pedig néhány meg nem született lélek szállásolta el magát, abban a tévhitben ringatva magukat, hogy közöm van hozzájuk.
És a csontok, nahát azok is sehol, ugye mondtam, csak ecetfák ágai és buja növényzet. Csak tudja azt nem nagyon értem, hogy ha szívem sincs, mert hát láthatja hogy nincsen, egy doboz gombfocicsapat van a helyén, igen jól látja, az van, nem egyéb, akkor szívfacsarásom meg hogyan lehet. Na ezt mondja meg nekem drága doktor úr, vagy ha maga nem is tudja, mondja meg a tudomány. És én akkor - ezt kérem higyje el nekem - megfogok békélni vele. Mert nem az üresség ténye zavar, hanemaz, hogy nem tudom honnan jött, merre tart és hogy mi is az ami belém költözik időnként. Ha már ismerem, nevet adhatok neki, lehet hozzá viszonyom. Hívhatnám Űrcsinek, számba venném erényeit és hibáit. Talán még meg is kedvelnénk egymást. Legalább is én őt. Mert láthatja, nem vagyok többé más, mint határolóelem, jelzem valaminek a végét. Az ilyesmit meg nem igen szereti az emberi természet. Semmit nem szeret, ami önmagára emlékezteti.
Mert tudom én, hogy azokon a felvételeken semmit nem fog látni, mert úgy lesz minden, ahogy néhány hónapja mondtam Önnek, a felvételeken nem lesz semmi. Csak a kontúrjaim fognak látszani, anatómiailag térelválasztok, de ezen felül aztán tényleg semmi egyéb. Minden úgy lesz ahogy mondtam. Na látja, tessék. Nézze meg, a koponyám majdnem teljesen üres, egyetlen Fender Precision basszgitár található benne, az is milyen kopott már. Aztán menjünk lejebb, a baloldali giccslebeny alatt a mellkasomban, ott van némi fű ami zöld, sirály és naplemente, na de hol a tüdőm, tessék nekem megmondani. Most ne kérdezzen olyanokat, hogy mióta voltak ezek a tünetek, mert úgy se tudok rá válaszolni, az ember a kiüresedést nem képes felfogni, mert valójában soha nem üres, az azzal való foglalatosság, amellyel az ürességet próbálja fogalmazni, az tölti ki. Ezért az ember ilyet soha nem érezhet igazán. Legfeljebb sejti, bár megmondom magának, én a kezdetektől gyanús voltam magamnak. Mindig is az voltam és most is az vagyok. A gyanú árnyéka is én vagyok, érti. Komolyan mondom magának, hogy én a felnőtté válást eleve úgy képzeltem el, hogy ráül az ember gyerekként a vécécsészére és felnőttként áll fel róla. A szorulás a világ mozgató rugója. Az, hogy nem elég a hely. Nézzen ide, a vese helyére két nyárömleny települt be, milyen jól megtapadt rajtuk a hurut, osztálykirándulások formájában. A hasamban pedig néhány meg nem született lélek szállásolta el magát, abban a tévhitben ringatva magukat, hogy közöm van hozzájuk.
És a csontok, nahát azok is sehol, ugye mondtam, csak ecetfák ágai és buja növényzet. Csak tudja azt nem nagyon értem, hogy ha szívem sincs, mert hát láthatja hogy nincsen, egy doboz gombfocicsapat van a helyén, igen jól látja, az van, nem egyéb, akkor szívfacsarásom meg hogyan lehet. Na ezt mondja meg nekem drága doktor úr, vagy ha maga nem is tudja, mondja meg a tudomány. És én akkor - ezt kérem higyje el nekem - megfogok békélni vele. Mert nem az üresség ténye zavar, hanemaz, hogy nem tudom honnan jött, merre tart és hogy mi is az ami belém költözik időnként. Ha már ismerem, nevet adhatok neki, lehet hozzá viszonyom. Hívhatnám Űrcsinek, számba venném erényeit és hibáit. Talán még meg is kedvelnénk egymást. Legalább is én őt. Mert láthatja, nem vagyok többé más, mint határolóelem, jelzem valaminek a végét. Az ilyesmit meg nem igen szereti az emberi természet. Semmit nem szeret, ami önmagára emlékezteti.
2007. június 24., vasárnap
A helyem. Szeretném, ha megtalálnám. Vagy mit tudom én, elébem toppanna egy televizelt utcasarokon és felfedné kilétét nekem. Úgy ahogy másoknak is. És megkötném vele a sajtát kis piszkos alkuimat, amit majd később megengedően kompromisszumoknak neveznék ha társaságban vagyok. A kezemet a szám elé téve, mint aki sejti, hogy hazudik. Úgy mint mások.
Esetleg jönne Fortuna és az addigra már nagyon is összeizzadt homlokomra nyomna egy csattanós nagy csókot, és azt mondaná: ez sós. Úgy mint másoknak.
És reggel munkába indulnék csomóba rándult gyomorral, nagyokat nyelnék és elharapnám a szavak végét egy hentes üzletben a sorban állva. Úgy ahogy mások. Úgy harapnám el a szavakat, ahogy mások is harapják ezt a világnyagy világemlőt, olyen erővel, hogy még csak annyi erejük sem marad, hogy böffentsenek egyet a végén, azaz leokádják magukat. Így szeretném, ezt szeretném.
Úgy mint mások, de úgy ahogy csak én vagyok rá képes. És közben elfogyna a sor a hentesboltan előlem, szemtől szemben ott állnék a mészárossal. 2 kg étkezési epét lesszives - mondanám neki. Ne kérdezze - maradhat. Ne nézzen így - férfiv agyok, erősnek lenni, az a dolgom dosztig. Más se.
Aztán hirtelen röhejessé válik minden aztán meg szomorúvá és ha leszegem a fejemet, akkor is csak magamat látom.
Lent, jól lent, alig észrevehetően. Zsugorodom. Egyelőre csak magam előtt, de aztán majd ezt mások is észreveszik.
Esetleg jönne Fortuna és az addigra már nagyon is összeizzadt homlokomra nyomna egy csattanós nagy csókot, és azt mondaná: ez sós. Úgy mint másoknak.
És reggel munkába indulnék csomóba rándult gyomorral, nagyokat nyelnék és elharapnám a szavak végét egy hentes üzletben a sorban állva. Úgy ahogy mások. Úgy harapnám el a szavakat, ahogy mások is harapják ezt a világnyagy világemlőt, olyen erővel, hogy még csak annyi erejük sem marad, hogy böffentsenek egyet a végén, azaz leokádják magukat. Így szeretném, ezt szeretném.
Úgy mint mások, de úgy ahogy csak én vagyok rá képes. És közben elfogyna a sor a hentesboltan előlem, szemtől szemben ott állnék a mészárossal. 2 kg étkezési epét lesszives - mondanám neki. Ne kérdezze - maradhat. Ne nézzen így - férfiv agyok, erősnek lenni, az a dolgom dosztig. Más se.
Aztán hirtelen röhejessé válik minden aztán meg szomorúvá és ha leszegem a fejemet, akkor is csak magamat látom.
Lent, jól lent, alig észrevehetően. Zsugorodom. Egyelőre csak magam előtt, de aztán majd ezt mások is észreveszik.
2007. június 22., péntek
Féltelky bácsi, azt tessék még elmesélni amikor betegnek tetszett
lenni és elment a plébánushoz a faluba, mert már végig a Kandó Kálmán
utca azt susmorogta, hogy nem tetszik egyáltalán templomba járni.
Azt, hogy magának volt egy papírja, azt tessék elmesélni. Hogy igenis a
Gyenes doktor úr tényleg adott magának egy okmányt, hogy a Féltelky
bácsinak a kórisméjében szép dőlt betűs kézírással az állt, hogy a
Féltelky bácsinak igaziból krisztusallergiája tetszik lenni. Tessék
csak bátran elmondani, hogy először a Kaszás-dűlői pléhkrisztusnál
tetszett először rájönni a roham a Féltelky bácsira és mindkét válla
olyannyira begörcsölt, hogy aztán már nem tudott keresztet vetni. Soha
többet és egyáltalán. El is tetszetett kerékpározni a körorvoshoz, aki
meg állapította, hogy felsőtesti szimmetrikus görcse van a Féltelky
bácsinak és ingatta a fejét, fel. És tessék csak nyugodtan azt is
elmondani, hogy a Gyenes doktor úr nem átalotta ezt a Féltelky bácsi
féle betegséget magáról elnevezni és, hogy aztán évekig pereskedtek
ezen, de aztán végül mégis gyenesitisz maradt a kórságnak a neve, mert
ez a világ, még ha nem is igazi , de ilyen. Még a fókusz is kiszállt
magukhoz és igazán csak azon múlott, hogy nem sikerült egy rendes
riportot leforgatniuk, mert az operatőrüknek hosszú haja és arcszőrzete
volt és az már akkor volt amikor a szimmetrikus görcs mellé
aszimmetrikus káromkodások párosultak. És ne tessék elhallgatni azt
sem, hogy később már úgy elhatalmasodott a betegsége, hogy Féltelky
bácsi feleségének a Bori néninek csak azért kellett otthagynia a
Szalonnádi hímzőkört, mert a keresztszemes terítőtől is szimmetrikus
görcse tetszett lenni a Féltelky bácsinak.
Féltelky bácsi tessék beszélni, nekünk, itt a szövegben létezőknek
sose lehet tudni, hogy mennyi időnk van még hátra, aki a billentyűzetet
püföli talán istent akar játszani, meghalasztja magát, az elbeszélőt,
vagy meghalaszt engem, a hallgatót és akkor nézhetjük a magunkat, hülye
félbemaradt történet maradunk, leszünk. Fragmentumok, már ha helyi
értéken mond ez a szó Féltelky bácsinak valamit is. Az ilyenekkel sosem
lehet elég óvatos az ember. Az ilyeneknek csak írásuk van, írástudatuk
nincsen.
Ezért nagyon kérem, tessék elmesélni még azt is, hogy A Féltelky
bácsinak félnek tetszik lenni a lába, mert otthagyta a háborúban, és
amikor ezt előszőr tetszett nekem beszélni akkor még úgy volt, hogy
majd vissza tetszik menni érte egyszer az ominózus lábelhagyás
helyszínére. Azt is mondja el, hogy maga mindezért nem az istenre
haragszik, mert istenre egy láb miatt nem lehet haragudni - így
tetszett mondani még régen - mert Féltelky bácsi sokszor elmondta, hogy
istennek is valószínű hogy fél lába van. És a Féltelky bácsi is neki a
saját képére van teremtve.
Féltelky bácsi! Érző idegek, izületek, bőrkeményedéses ujjbegyek
játékai vagyunk. Koppanás vagyunk egy klaviatúrán. Látja, ilyen az aki
most minket ír, sebten elintézi néhány perc alatt a maga 78 évét és az
én 40 évemet. És látja, az már 118 - és még az ilyenek mondják, hogy
értik az életet. Dehogy értik. Ezek szart se értenek. Az ilyenektől nem kell beszarni - az ilyenek azt sem érdemlik meg.
És mondja még el azt is, hogy a krisztusallergiájának a
csodájára járt az egész világ. Csodadoktorok adták egymásnak a
kilincset és közöttük is a legokosabb azt mondta, hogy az a baja a
Féltelky bácsinak, hogy nem tudja mi lakik belül és a belsőt csak úgy
lehet megismerni, ha maradásra bírjuk. Ezért el is adott a Féltelky
bácsinak két évre elegendő ánusztapaszt. Lassan már kifogy a készlet, a
szimmetrikus mellkasi görcs ugyan megmaradt, de tény, hogy másfél éve
az udvar győpét nem karistolta fel a szippantós kocsi barázdás kereke.
Tessék ezt még elmesélni. Utoljára.
2007. június 20., szerda
2007. június 18., hétfő
Kedves Szülők!
Mikor ezt a levelet olvassák, már bizonyára sejteni fogják, hogy miért rejtettem Béluska alsónadrágjába. Eltudom most képzelni Önöket, de egyúttal bízom a lelkierejükben- higyjék el; az én életemben is volt számtalan hullámvölgy, bár nehézségek árán, de átvészeltem mindet. Mint azt tudják, Béluskát az Old Firehand Óvódába íratták be - erre is csak azért emlékeztetem Önöket, mert úgy repül az idő. Sose felejtem el ahogy először láttam meg az Önök, akkor még olya kicsiny termetű Béluskája orra alatt a fénylő kis taknyot, ahogy a a huncut szeptemberi napsugár megpihent rajta. Régi szép idők, három éve sem volt, bár olyan mint ha eltelt volna vagy tíz esztendő is.
Nem tudom Önök hogy vannak vele, de az én emlékezetem úgy működik, hogy mindenhez hozzárendel egy eseményt, aztán ezeket jól összebogozza. Ezért az emlékezetemet gyakran hasonlítom különös ihletettségű keleti szőnyeghez, de ilyesmivel nem nagyon szívesen untatnám Önt, azaz téged, kedves Böbe. Annál is inkább mert most biztos a konyha kövezetét bámulod és a tőled megszokott lejtéssel zokogsz.
Mikor Béluska elérte a középsős szintet, a szülői népszavazást követően intézményünk úniós óvoda lett. Nagyon sokat nem kellett bíbelődni az átállással, a táblákról a gondnok Ernő bácsi is könnyedén letudta kaparni a szovjet előtagot, a neje lengyelpiacos körömlakklemosójával. Böbe, emlékszel ugye, te is azt akartad, hogy Béluskának jobb legyen, mint neked volt. Ne kelljen suttyomban lezabálnia az óvódai fenyőkről karácsonyonta a gránit keménységű konzumszaloncukrot, mert látja, hogy a többi prolikölkek is azt csinálják. Meg zabálnia azt a rohadt hungarikumnak számító pilótakekszet - ami egyáltalán nem krémes. Nem, tudom te hogy vagy vele, de szerintem a magyarok számára a krém valami idegen anyag, két ezer év alatt sem éreztek rá a csínjára, nyereg alatt puhítás ide vagy oda, a magyar néplélek nem tudott közel férkőzni a krémesség attributumaihoz.
De lehet, hogy csak a levegő teszi, hogy itt minden olyan állagát vesztetten fojtó.
Az óvadában az úniósítás után új szabályok léptek életbe. A te céged kreatívjai kapták meg feladatként, hogy új játékokat, új mondokákat, új anyánapi műsort találjanak ki. Rendesen dolgoztak. Rendesen fizettünk. A könyvelést a a tulajdon számmal rágtam papírrosttá és nyeltem le.
Nagyszerű gondolatnak tűnt az, hogy beszüntettük az indiánosdi játszását. Sok baleset volt belőle és a mai anyagi helyzetben a totemoszlopok rendes évi karbantartása sem volt babapiskóta, nekem elhiheted Böbém.
A cigánykereket etnikai kikezdhetősége miatt száműztük a testnevelés foglalkozásokról, ez is a ti ötletek volt. Kötelezővé tettük az óvónőknek a szoláriumot, a hajfestést, havi hidrogénpénzt kapnak, negyedévente pedig új mellett. A dajkák pedig csak gumikesztyűben simogathatták meg a gyerekeket.
És most értem el levelem megírásának tulajdonképpeni okához. Tudod Böbe, amikor az javasoltátok, hogy az indiánosdi helyett csak vállalkozosdit, és menedzserezsdit játszhatnak a gyermekek, akkor nem gondoltunk arra, hogy ennyi gond lesz a bitbullokkal. Azon is meglepődött a gazdaságis - tudod a Haczukáné, az Ida, aki egyszer ott volt a Halászkertben amikor találkoztunk. Szóval az Ida is azt mondta, hogy nem volt ennyi fegyverviselési engedély kalkulálva és már szóltak is le fentről, érted fentről, onnan ahonnan eddig még soha.
A gyerekek olyan jól érezték magukat, így azt gondoltuk, hogy jó ötlet ha az Ida mégiscsak meghamisítja a nyilvántartást. És szép is volt minden, jajj, te Böbe, láttad volna a fiad Don Béluskát ahogy a Mózer LAcika szájába tömi egyben a brióst a vesénrúgása után - hát majd megettem, az olyan aranyos volt. Én akkor - és ezt most nem emelkedettségből, vagy hízelkedésből mondom neked - azt gondoltam, hogy ebből a gyerekből egyszer még miniszterelnök is lehet, de valami féle olyan tudod, aminek köze van istenhez. VAlami olyan, ami nem képez vitaalapot. De - és ezt te látod most legjobban - Béluska nem lesz miniszterelnök, fáj nagyon ezt így kimondani: az se lesz. Béluska eleven volt. Böbe, ne tudd meg, hogy hányszor kellett plasztikai sebészhez mennem, mert kibökte a szilikonzacskókat a mellemben a stopliscipőjével, amikor Ronaldhinosat játszott és mellbe rúgott. Én se vagyok az a savanyú picsa, de a műköröm nekem is pénzbe van, ne érts félre nekem is tetszett az ötvehatosos vallatós játék, de a te Bélusod nem tudta soha, hogy hol a határ. Engem nem érdekel, hogy a Magyari Petit elásta a homokozóba és a vízmű rekonstrukció után találtak rá mumifikálódva. Az a Magyari Peti, de én én vagyok. Szóval - és ezt most már minden kétséget kizárva tudhatod - a sapkát nem azért adtam rá mert mumpszra gyanakodtam, hanem levágtam mindkét fülét, és legodarabokat tömködtem bele. A kabát alatt pedig nem a tornazsákja domborodott, hanem a bele. A szemét nem az álmosság miatt nem tudta kinyitni, hanem azért mert kinyomtam ezzel a saját két kezemmel. És ha most óvatosan a mellkasára teszed füled akkor valami olyasmit tudhatsz meg, amit még soha. Ugye? Te Böbe, nekem mióta eltűntetek az Auditokkal az utca sarkon egyre csak ezen jár az eszem. Azt képzelem el végtelenítve itt Hegyeshalomban, ahogy a mellkasára teszed a füled és zokogsz. Istenem, milyen szépek is lehettek. Persze te még most nem sejted amit én már tudok: szabad vagy.
Szabjás Nikolett - Niki - Niki néni
óvónő
Mikor ezt a levelet olvassák, már bizonyára sejteni fogják, hogy miért rejtettem Béluska alsónadrágjába. Eltudom most képzelni Önöket, de egyúttal bízom a lelkierejükben- higyjék el; az én életemben is volt számtalan hullámvölgy, bár nehézségek árán, de átvészeltem mindet. Mint azt tudják, Béluskát az Old Firehand Óvódába íratták be - erre is csak azért emlékeztetem Önöket, mert úgy repül az idő. Sose felejtem el ahogy először láttam meg az Önök, akkor még olya kicsiny termetű Béluskája orra alatt a fénylő kis taknyot, ahogy a a huncut szeptemberi napsugár megpihent rajta. Régi szép idők, három éve sem volt, bár olyan mint ha eltelt volna vagy tíz esztendő is.
Nem tudom Önök hogy vannak vele, de az én emlékezetem úgy működik, hogy mindenhez hozzárendel egy eseményt, aztán ezeket jól összebogozza. Ezért az emlékezetemet gyakran hasonlítom különös ihletettségű keleti szőnyeghez, de ilyesmivel nem nagyon szívesen untatnám Önt, azaz téged, kedves Böbe. Annál is inkább mert most biztos a konyha kövezetét bámulod és a tőled megszokott lejtéssel zokogsz.
Mikor Béluska elérte a középsős szintet, a szülői népszavazást követően intézményünk úniós óvoda lett. Nagyon sokat nem kellett bíbelődni az átállással, a táblákról a gondnok Ernő bácsi is könnyedén letudta kaparni a szovjet előtagot, a neje lengyelpiacos körömlakklemosójával. Böbe, emlékszel ugye, te is azt akartad, hogy Béluskának jobb legyen, mint neked volt. Ne kelljen suttyomban lezabálnia az óvódai fenyőkről karácsonyonta a gránit keménységű konzumszaloncukrot, mert látja, hogy a többi prolikölkek is azt csinálják. Meg zabálnia azt a rohadt hungarikumnak számító pilótakekszet - ami egyáltalán nem krémes. Nem, tudom te hogy vagy vele, de szerintem a magyarok számára a krém valami idegen anyag, két ezer év alatt sem éreztek rá a csínjára, nyereg alatt puhítás ide vagy oda, a magyar néplélek nem tudott közel férkőzni a krémesség attributumaihoz.
De lehet, hogy csak a levegő teszi, hogy itt minden olyan állagát vesztetten fojtó.
Az óvadában az úniósítás után új szabályok léptek életbe. A te céged kreatívjai kapták meg feladatként, hogy új játékokat, új mondokákat, új anyánapi műsort találjanak ki. Rendesen dolgoztak. Rendesen fizettünk. A könyvelést a a tulajdon számmal rágtam papírrosttá és nyeltem le.
Nagyszerű gondolatnak tűnt az, hogy beszüntettük az indiánosdi játszását. Sok baleset volt belőle és a mai anyagi helyzetben a totemoszlopok rendes évi karbantartása sem volt babapiskóta, nekem elhiheted Böbém.
A cigánykereket etnikai kikezdhetősége miatt száműztük a testnevelés foglalkozásokról, ez is a ti ötletek volt. Kötelezővé tettük az óvónőknek a szoláriumot, a hajfestést, havi hidrogénpénzt kapnak, negyedévente pedig új mellett. A dajkák pedig csak gumikesztyűben simogathatták meg a gyerekeket.
És most értem el levelem megírásának tulajdonképpeni okához. Tudod Böbe, amikor az javasoltátok, hogy az indiánosdi helyett csak vállalkozosdit, és menedzserezsdit játszhatnak a gyermekek, akkor nem gondoltunk arra, hogy ennyi gond lesz a bitbullokkal. Azon is meglepődött a gazdaságis - tudod a Haczukáné, az Ida, aki egyszer ott volt a Halászkertben amikor találkoztunk. Szóval az Ida is azt mondta, hogy nem volt ennyi fegyverviselési engedély kalkulálva és már szóltak is le fentről, érted fentről, onnan ahonnan eddig még soha.
A gyerekek olyan jól érezték magukat, így azt gondoltuk, hogy jó ötlet ha az Ida mégiscsak meghamisítja a nyilvántartást. És szép is volt minden, jajj, te Böbe, láttad volna a fiad Don Béluskát ahogy a Mózer LAcika szájába tömi egyben a brióst a vesénrúgása után - hát majd megettem, az olyan aranyos volt. Én akkor - és ezt most nem emelkedettségből, vagy hízelkedésből mondom neked - azt gondoltam, hogy ebből a gyerekből egyszer még miniszterelnök is lehet, de valami féle olyan tudod, aminek köze van istenhez. VAlami olyan, ami nem képez vitaalapot. De - és ezt te látod most legjobban - Béluska nem lesz miniszterelnök, fáj nagyon ezt így kimondani: az se lesz. Béluska eleven volt. Böbe, ne tudd meg, hogy hányszor kellett plasztikai sebészhez mennem, mert kibökte a szilikonzacskókat a mellemben a stopliscipőjével, amikor Ronaldhinosat játszott és mellbe rúgott. Én se vagyok az a savanyú picsa, de a műköröm nekem is pénzbe van, ne érts félre nekem is tetszett az ötvehatosos vallatós játék, de a te Bélusod nem tudta soha, hogy hol a határ. Engem nem érdekel, hogy a Magyari Petit elásta a homokozóba és a vízmű rekonstrukció után találtak rá mumifikálódva. Az a Magyari Peti, de én én vagyok. Szóval - és ezt most már minden kétséget kizárva tudhatod - a sapkát nem azért adtam rá mert mumpszra gyanakodtam, hanem levágtam mindkét fülét, és legodarabokat tömködtem bele. A kabát alatt pedig nem a tornazsákja domborodott, hanem a bele. A szemét nem az álmosság miatt nem tudta kinyitni, hanem azért mert kinyomtam ezzel a saját két kezemmel. És ha most óvatosan a mellkasára teszed füled akkor valami olyasmit tudhatsz meg, amit még soha. Ugye? Te Böbe, nekem mióta eltűntetek az Auditokkal az utca sarkon egyre csak ezen jár az eszem. Azt képzelem el végtelenítve itt Hegyeshalomban, ahogy a mellkasára teszed a füled és zokogsz. Istenem, milyen szépek is lehettek. Persze te még most nem sejted amit én már tudok: szabad vagy.
Szabjás Nikolett - Niki - Niki néni
óvónő
2007. június 15., péntek
Te hova mész nyáron? Én olaszba. És te? Én franciába. És te? Én Horvátba. És te? Én Görögbe. És te? És ti? Mi spanyolba. És te? Én Portugálba. És te? Az usába.
Na és te? Én a retkes faszomba vagy a büdös picsába, még nem döntöttem el.
Hogy úgy mondjam, senki sem szarik egyformán büdöset. A hangsúlyt az egyformára tettem.
Na és te? Én a retkes faszomba vagy a büdös picsába, még nem döntöttem el.
Hogy úgy mondjam, senki sem szarik egyformán büdöset. A hangsúlyt az egyformára tettem.
2007. június 14., csütörtök
A mi családunk követi az univerzum ritmusát. Tágul. Tegnaptól 6 db tévé
található a lakásban. Ebből csak 2 ami üzemképtelen, de érzelmi okok
miatt a tőlük való megválás aggályosságokat vet fel.
És tényleg, szomorú látványt nyújtanak a kuka mellett kibelezett televíziók.
Horizont
Ebbe a korszakba születtem bele. Remekül lehetett a szomszéd Rózsika
nénivel Civil kutya kalandjait nézni vasárnap délutánonta, csoki és
vanília pudingok sormintában történő fogyasztása közben. Reszketni
lehetett előtte a Mazsola és Tádé előtt.
A Horizont tévén láttam először idegen nő fedetlen keblét, nevezetesen
Bordán Irénét, hála neki, azóta is. A Horizont tévé képernyőjén
költözött az örök vadászmezőkre az NDK zenés ajándékkosár, és tűnt el
végleg a televiziós műfajban meglehetősen különösnek tetsző SZÜNET
felirattal operáló televíziós blokk. Ez utóbbi nagyon érzékletesen
tette érthetővé mibenlétünket.
A Horizont tévé doboza, még fából készült, virágokat és findzsákat
lehetett rajta tartani. Akkoriban még nem voltak findzsa filmek, de
belső igényünk az ilyesmire bizonnyal. Hogy a design kellékek, ne érintkezzenek a
tévészekrény, tévesen nemesnek hitt fa felütével, oda terítőt kelletett
rakni, négyzet alakút, negyvenöt fokos szögben elforgatva a
tévéképernyő síkjához képest. Így valóban jobban festett, bár a
képernyőre lógó csücsök minden egyes tévénézés előtt felhajtást
igényelt és akár azt is lehetett érezni, hogy a műsorszórást a magunk kis szerény eszközeivel, de mégiscsak előremozdítottuk.
Videoton
Az első színes tévénk. Az első ami eszembe jut, az az olalszországi
foci vb (akkor ez 1982), és vele Eder, a brazil bombázó, akinek a bal
lába 190km/h sebességgel volt képes megrúgni a labdát. Ezen jelent meg
először a bágyasztó zenéiről emlékezetes képújság, a Mezzoforte Weather
Reportjának egy 30 másodpercés részét lehetett hallgatni 5 percen át
végtelenítve, igaz mindezt áfa mentesen. A képújság, az ekkor még nem
valami hardveroldali alkalmatosság volt, a a műsor szerves részét
képezte, akkor még remeknek tűnő grafikai elemekkel téve élvezetessé a
hírek olvasását . Szádváry Gabriella tévébemondónő, a mi Videotonunk
alatt került a nép ajakára - bizonyos források szerint (szomszéd margit
néni, élt 83 évet) végletekig kínos kabátlopás történt a Corvin
áruházban. Sádváry Gabriella utolsó arca a mi Videoton tévénkbe van
bennrekedve. Ez egy csoda.
A Videoton tévén jöttek be először olyan csatornák, hogy Sky és Super
Chanel, később az MTV. Visszafelé történtek a dolgok egy videoklipben,
fogalmam sem volt, hogy miért, de tetszett.
És Robert Smith lustálkodott az ágyban, meg sírt egy szobor Madonnának.
A Videoton tévén mosolygott rám először - és ezen élményt a mai napig
őrzöm - Hugo Egon Balder, a Tutty Frutty szpíkere az RTL-ből. Nem
emlékszem nagyon, hogy mi volt a cselekmény, nők vetkőztek benne,
legyen ennyi elég. És akkor ez elég volt.
Videoton kistévé
Az első éntévém. A csak az enyém, fekete fehér adások vételére
szakosított. Igazából be lett ígérve, ha tanulmányaim kedvezően
alakulnak, talán. A szülők következetlensége, valamint realitásérzetük
teljes hiányában tették felém ezt az ajánlatot. Szerintem mindenki
tudta már az elején, hogy értelmetlen ilyen teljesíthetetlen
kitételekhez kötni a médiajavakhoz való jutásomat - és persze a végén
megsajnáltak.
Késő Brezsnyevi Junoszt utánérzés, némileg barátságosabb kezelő
szervekkel, első hét után letörő antennával, piros színben. A
kis Videoton renyheségre csábító műszaki eszköz, az ifjú tulajdonos ez időben szokik
rá az ágyból tévézésre. Táviránytója nem lévén, az ágy végében tűnt az
elhelyezése ésszerűnek, így az elálmosodás tényének megjelentekor nagy
lábujjal meglehett nyomni, a mérete folytán erre nagyon is alkalmas
ki-be kapcsol gombot.
A Videoton tévé bűnre csábít, egy csomó olyan műsort lehet megnézni
rajta sutyiban, amit előtte egyáltalán nem. Lődözőseket, ciciseket. A
Videotonkistévé, az ördögtől kapott fizetetlen szabadság, melyhez
tulajdonosa a méltányok megkerülésével jutott.
Philips
Balul sikerül karácsonyi összeesküvésajándéknak mondanám. A
titoktartást a család számos tagja több helyen is megsértette.
Kollektív titokká avanzsálódott már az ünnepkör előtt hetekkel.
Becsületére legyen mondva, távirányítóval rendelkezik, megteremtve így
a befogadó kifogástalan nyugalmát. A csatornák beállítása az idősebb
generációkat már leküzdhetetlen kihívás elé állítja.
Érzelmi szálak már nem fűznek hozzá. Nincsen közös történetünk.
Toshiba
A Horváthmama hagyatéka. Egy combnyaktörést követően jutottunk hozzá. A
hozzánk kerülése okának folytán nem tapadt hozzá semmi eufória, plussz
időnként szalad a kép és nincsen kék szín. Furcsa, hogy valahányszor
néztem, mindig arra gondoltam, hogy most a nagyanyámnak kellene eszembe
jutnia. De sose jutott. Csak az, hogy miért ne ő jut ilyenkor eszembe.
Mivel ez is távirányítós készülék, nem nagyon kell magához a
tévétesthez hozzáérni - takarítani meg mi elvből nem takarítunk tartós
fogyasztási cikkeket. És akkor az foglalkoztat néha, hogy ennek a nagy
tévéfelületnek hány százaléka az amihez még utoljára a nagyanyám ért
hozzá.
Ecce homo.
Ismeretlen
Még nem láttam. Még nincs hozzá viszonyom. Anyám újságolta a telefonba,
hogy bővült a család. Olyan lelkességgel tette mindezt, mint ha húgom,
vagy öcsém született volna. A tesó olcsó volt, indokolta, félreértette
hallgatásomat, amely nem a csodálkozásnak, mindösze a saját
álmosságomnak szólt. Lelkesedését érteni véltem, legalább egy gyerekük
legyen amiben örömüket lelik. Egyúttal elmondta, hogy a csatornák nem
úgy és nem
ott vannak ahol szeretné (és akkor már tényleg lehet, hogy testvér,
hiszen kb velem szemben is így érezhet), szóval úgy is mint legnagyobb
fiúra számítana
rám a családi médiahelyzet tarós megoldását illetően. Bár tökmindegy,
mert úgyis mindenhol szar a műsor - tette hozzá. Így mondta konkrétan:
szar. Hanem a Spektrum az
most 29-ik, amit tarthatatlannak tart, a hangjából kitapintható
remegéssel fájlal. Számít rám.
Legközelebb a frigiderekről.
2007. június 11., hétfő
Tudod apa én egy csomó dolgot elhittem neked. Azt, hogy nincsenek olyan mikulások akiknek az egyik csizmácskájuk zöld, a másik meg lila. Látod emlékszem, pedig 30 éve mondtad, persze nem nagy ügy, figyeltem rád. Utána már sose rajzoltam kétszínű csizmájú mikulásokat. Sőt mikulásokat se nagyon. Nem a te hibád, a mikulások sajátja ez, elmúlnak a hülye csizmáikkal együtt. Azt is elhittem, hogy a bicók kormányában tényleg egy dió van, rendes igazi dió csak fémből, ahogy mondtad és abba kap bele az a hosszú , fényes nagy csavar. Szinte láttam, pedig csak tudtam róla. Figyeltem.
Álmomból felkelve is, hogy sárgabarackra nem iszunk vizet, mert vérhasunk lesz vagy mink is, és megint lehet menni velem a kórházba. Ha éjszakás vagy nem hagyom benne a zárban a kulcsot, oké. Papp néninek nem mondjuk azt, hogy papsajt, még akkor sem ha megengedi, ha még buzdít is akkor meg pláne nem. Ebédelni lassan, szépen ahogy a csillag cipőpasztába meg nem nyúlunk kézzel bele. Egyáltalán nem kotorászunk a cipős asszeszoárok között, tiszteljük a mások tulajdonát.
A pucérnős römikártyából nem szedjük ki a szőkéket. Előre köszönünk, nem feleselünk, időbe hazaérünk. A centrum áruházaban nem engedjük el szüleink kezét, de ha mégis megyünk a hangosbemondóhoz és mondjuk a nevünket, jönni fogtok értem. Jöttetek, tényleg. A szalonnáról nem ér leenni a húst és zsírosát visszatenni a hűtőbe. Tej nem savanyú, hanem aludt. Ha nem ízlik az ebéd, tegyünk bele cukrot. Vagy sót. A kórházi látogatás nem rohanok ki utánatok orrmandula nélkül pizsamában az utcára, hanem megeszem a nápolyit az ágyamban amit hoztatok és a jövő héten már szomszéddal fogtok hozatni, hogy ne legyen megint hiszti. Azt is elhittem, hogy ilyet, lehet. Hogy az ilyesmi szabályos, eszembe sem jutott, hogy nem az.
Hogy a Kisgyermekek nagymesekönyvének az egyik lapját a Jézuskának segítő angyal szárnya gyűrte meg, nem is gyűrődés tehát, hanem valódi szárnylenyomat. És persze azt is elhittem, hogy belőlem egy van és hogy fontos vagyok meg szép is, csak hát pimasz és engedetlen és lusta.
Egy csomó mindent tőled tudok jól-rosszul, apa. Tele mindefélével a fejem, és te is benne vagy ebben a mindenben.
Azt hiszem idegesített, hogy te annyi mindent tudsz én meg annyira semmit. Hogy minden magabiztosság a tied és nekem nem marad egyéb, mint a kétkedés.
Te viszont nem tudod azt, honnan is tudhatnád, hogy az a villanykörte nem azért tört szét a fürdőszobában mert az ominózus hidegvíz mintegy véletlenül rá a forró üveg felületére. Nem. Én törtem szét, méghozzá direkt, azzal a nagy nehéz szabó ollóval, tudod. Arról nem beszéltél nekem soha, hogy az milyen amikor egy villanykörte szilánkjaira fröccsen és én nagyon akartam tudni. Látod egyre okosabb vagyok. Azt is tudom, hogy vannak tarkacipőjű mikulások, ha akarod majd egyszer megmutatom neked őket.
Álmomból felkelve is, hogy sárgabarackra nem iszunk vizet, mert vérhasunk lesz vagy mink is, és megint lehet menni velem a kórházba. Ha éjszakás vagy nem hagyom benne a zárban a kulcsot, oké. Papp néninek nem mondjuk azt, hogy papsajt, még akkor sem ha megengedi, ha még buzdít is akkor meg pláne nem. Ebédelni lassan, szépen ahogy a csillag cipőpasztába meg nem nyúlunk kézzel bele. Egyáltalán nem kotorászunk a cipős asszeszoárok között, tiszteljük a mások tulajdonát.
A pucérnős römikártyából nem szedjük ki a szőkéket. Előre köszönünk, nem feleselünk, időbe hazaérünk. A centrum áruházaban nem engedjük el szüleink kezét, de ha mégis megyünk a hangosbemondóhoz és mondjuk a nevünket, jönni fogtok értem. Jöttetek, tényleg. A szalonnáról nem ér leenni a húst és zsírosát visszatenni a hűtőbe. Tej nem savanyú, hanem aludt. Ha nem ízlik az ebéd, tegyünk bele cukrot. Vagy sót. A kórházi látogatás nem rohanok ki utánatok orrmandula nélkül pizsamában az utcára, hanem megeszem a nápolyit az ágyamban amit hoztatok és a jövő héten már szomszéddal fogtok hozatni, hogy ne legyen megint hiszti. Azt is elhittem, hogy ilyet, lehet. Hogy az ilyesmi szabályos, eszembe sem jutott, hogy nem az.
Hogy a Kisgyermekek nagymesekönyvének az egyik lapját a Jézuskának segítő angyal szárnya gyűrte meg, nem is gyűrődés tehát, hanem valódi szárnylenyomat. És persze azt is elhittem, hogy belőlem egy van és hogy fontos vagyok meg szép is, csak hát pimasz és engedetlen és lusta.
Egy csomó mindent tőled tudok jól-rosszul, apa. Tele mindefélével a fejem, és te is benne vagy ebben a mindenben.
Azt hiszem idegesített, hogy te annyi mindent tudsz én meg annyira semmit. Hogy minden magabiztosság a tied és nekem nem marad egyéb, mint a kétkedés.
Te viszont nem tudod azt, honnan is tudhatnád, hogy az a villanykörte nem azért tört szét a fürdőszobában mert az ominózus hidegvíz mintegy véletlenül rá a forró üveg felületére. Nem. Én törtem szét, méghozzá direkt, azzal a nagy nehéz szabó ollóval, tudod. Arról nem beszéltél nekem soha, hogy az milyen amikor egy villanykörte szilánkjaira fröccsen és én nagyon akartam tudni. Látod egyre okosabb vagyok. Azt is tudom, hogy vannak tarkacipőjű mikulások, ha akarod majd egyszer megmutatom neked őket.
2007. június 7., csütörtök
Szeretem a hasamat. Mert a has - erre régről emlékszem - alkot és gyarapít. Persze idővel változnak a szokásaim. A tápláléklánc szamárlétráján araszolok felfele. Vagyok, aki leszek. Araszolgatok, fehérjedúsan. Régen még egy ominózus cet gyomrában laktam, bár ne ivott volna az a jószág keserűvizet, nem spárost, mert az szar - de ezt mindenki tudja (azt beszéli már az egész spáros). Akkor még most is ott lennék abban a bélbolyhos cetmelegben, és az már közvetőlegesen az óceán. Az baszki, az tényleg az - erre most mit mondjak. Csokiból csak belga. Kolbászból kerítés. Pecsenyéből persze nem a fatányéros, zöld vagyok vagy mi a fa. Szeretem a vadhúst, abból is az olyat ami nem rajtam nő. Csak ökoszóját vagyok hajlandó a számba venni, előtte beletunkolom jól a bifiduszos biolibazsírba. Régen, amikor még kilátszott a seggem a nadrágból, minden évben ettem etióp banánt, karácsonykor. Szentül megvoltam győződve arról, hogy a banánnak köze van a kereszténységhez. Mondjuk tényleg olyan fojtogató amikor lenyeli az ember, szóval vannak ebben még rejtett áthallási tartalékok. Ma már - hála az istennek, vagy kinek - kizárólag magyar narancsot fogyasztok. A borból nálam kizárólag az ó jöhet szóba, sokputtonyos. Zsömléből, gondolatból, csak a magvas és a saját sütetű. Lisztből - hogy el ne felejtsem - a teljes őrületű. Társaságban kizárólag görög fügét mutatok. Szusiból meg a kósert eszem csak, a többit lazán a tál szélére pöccintem a halkéssel, azzal. Gasztrokulturálisan elvagyok hízva. Mentális és intellektuális térfogatomat helyzeti előnynek értelmezem. És mivel gourmand vagyok, egyszer meg fogom magamat kóstolni.
2007. június 6., szerda
Az életem - és ez egyáltalán nem vicces - olyan mint egy asztal. Jó, jó, az egyik lába valóban rövidebb, jól látod. Igen, a bal lábam mutató ujját rakom alá, azzal ékelem ki, biztosítva a tojásrántotta, a tojásrántottánk, a tojásrántottáink (...) egyensúlyi helyzetét. Ezért van az, hogy nem mindig szeretek neked mesélni, mert akkor az van - és ezt te is nagyon jól tudod- , hogy tágra nyitod a szemeidet, megkerekszik a tekinteted, felsűrűsödik, elöblösödik a lényeglátásod, előre könyökölsz és egész az testsúlyoddal elkezdesz figyelni, mit nekünk aurafittnesz. És olyankor tartok attól, hogy ha túl érdekeseket mondok, akkor majd te egy kicsit még jobban előre fogsz dőlni, hogy jobban hallj, a lábaidat óvatosan, nagyon lassan elemeled a konyha kövezetéről. És akkor én elvörösödöm és abban a minutumban tragikussá válok. És azt te is nagyon jól tudod, hogy én nem szeretem amikor a mondataimnak a sinusgörbéje így lefele konyul, mert az nem elegáns, korszellemileg, abból pedig, ha akarom ha nem én is felszippantottam egy irreverzibilisnyi adagot. Pedig ugye majdnem mindig van nekem ez a görbém, már megszoktuk, szinte szeretjük is, ha megfeledkezünk róla. Már teljes súlyoddal az asztalon vagy, és akkor én félkövér,48 pt nagyságú, dupla sorköztávú, véraláfutás színű betűkkel kezdek el ilyenkor beszélni. A végére, a végemre akarok érni. Azt szeretném, hogy érdektelennek tarts, unalmasnak, visszahőkölj a székre, arcodra üljön ki az én ennél többre számítottam eltéveszthetetlen csalódásának jelei, a verbális pír, úgy a plafonnézés, a kínos szemkontaktiális traffic jam. Amikor te hátradőlsz, akkor én az elvörösödött arcom mögül, a sajgás lobjaitól övezve sóhajtok egy öblöset. Erre te azt hiszed, hogy te gondoltad rosszul, hogy még nincs vége, nem akartalak unalomba, az unalmamba fojtani, csak ügyesen elnyújtottam a kezdetet. És akkor megint előre dőlsz, egyre közelebb, elkerekedett szemekkel figyelsz. Várod a vérkifejletet.
2007. június 5., kedd
Mentschváry Zebulon feltaláló volna. Ifjú korában még olyan , némileg könnyű kis dolgokat eszelt volna ki, mint az eltéphetetlen mozijegy - évekkel később a mozit is -, a röphernyó, a szoknyagalamb, a lottószelvényen az x jel, vagy a szavazási fülke, a globális felmelegedés vagy a talponálló. Azt mondani nem lehet, hogy ezek mind értelem nélkül valóak lettek volna, de különösebben nem figyelt fel volt rá a szakma. A kollektív tudattalan valami nagyobb, zsírosabb falatra vágyott, törzsfejlődési értelemben.
Hanem Mentschváry Zebulon 1905-ben, egy álmatlan éjszaka után, felkelvén volna a tajtékos ágyból lerakta volt az élet alappilléreit. Izgatottan járkált volna fel alá, mint aki tudja, nagy titoknak dörgölődzhet most neki és az már majdnem olyan volna mint istennel smárolni. Heteket, hónapokat töltött volt a szobájában, kövér gyertyacsonkok mellett, hogy szabadalmának minden apró részletét a végletekig kidolgozza volna. Hatalmas ívpapírkon számítgatta ki az élet algoritmusait, bájos bárány és rózsahimlőket tervezett bele volna. Sokáig vívodott magában azon, hogy tegyen e bele hátra felé lövő lovasokat, de végül kihagyta volna. Feltalálta volna a beszédhibát, a tüsszentést, az ásítást, az alanyt és az állítmányt, a hazudást magát. A szifiliszt és a középfülgyulladást, a teagőzt és a színes tintákat, végül a posztmodernt volna is feltalálta.
Feltalálta a holdat és a napot is, a kolbászt is. A nap annyira jól sikerült, hogy több nap is lett volna. Az utolsón megpihent volt. A hetediken. Az ő maga volt volna.
Mindent kitalált jó előre volna, mindent kitalált ami van volt és volna. Elvitte volt a szabadalmi hivatalba.
Bevették volna. Nézhettük magunkat volna.
1958-ban halt volna meg egy villamosbalesetben, Recsken, amit ő fedezett fel, levágott feje egy csatorna fedeléig gurult, úgy ahogy eltervezte.
Van egy életnagyságú szobra a Mentsváry- ligetben, azt is ő találta ki, egy csatorna fedélre mutat húsos mutató ujjával. Egyesek szerint a jövőbe.
Hanem Mentschváry Zebulon 1905-ben, egy álmatlan éjszaka után, felkelvén volna a tajtékos ágyból lerakta volt az élet alappilléreit. Izgatottan járkált volna fel alá, mint aki tudja, nagy titoknak dörgölődzhet most neki és az már majdnem olyan volna mint istennel smárolni. Heteket, hónapokat töltött volt a szobájában, kövér gyertyacsonkok mellett, hogy szabadalmának minden apró részletét a végletekig kidolgozza volna. Hatalmas ívpapírkon számítgatta ki az élet algoritmusait, bájos bárány és rózsahimlőket tervezett bele volna. Sokáig vívodott magában azon, hogy tegyen e bele hátra felé lövő lovasokat, de végül kihagyta volna. Feltalálta volna a beszédhibát, a tüsszentést, az ásítást, az alanyt és az állítmányt, a hazudást magát. A szifiliszt és a középfülgyulladást, a teagőzt és a színes tintákat, végül a posztmodernt volna is feltalálta.
Feltalálta a holdat és a napot is, a kolbászt is. A nap annyira jól sikerült, hogy több nap is lett volna. Az utolsón megpihent volt. A hetediken. Az ő maga volt volna.
Mindent kitalált jó előre volna, mindent kitalált ami van volt és volna. Elvitte volt a szabadalmi hivatalba.
Bevették volna. Nézhettük magunkat volna.
1958-ban halt volna meg egy villamosbalesetben, Recsken, amit ő fedezett fel, levágott feje egy csatorna fedeléig gurult, úgy ahogy eltervezte.
Van egy életnagyságú szobra a Mentsváry- ligetben, azt is ő találta ki, egy csatorna fedélre mutat húsos mutató ujjával. Egyesek szerint a jövőbe.
2007. június 4., hétfő
Mit tudom én. Nem tudhat ilyet az ember. Azt hiszem velem egy idős, és az is lehet, hogy belőlem való, velem egy lényegű. Ha egy idős is velem, nem vettem észre, hogy születésemnél jelen lett volna, pedig ott kellett lennie.
Elsőnek nagyanyám vette észre, még akkor amikor a hetedik pár cipőmet sem nyűttem el. Ő vette észre, a temetőhöz vezető úton, egy koszos kis kőhídon. Magához hívott és azt mondta letörli az arcomról azt a bigyó-t. És letörölte onnan, az arcomról. Kértem mutassa meg, elkértem tőle. A bigyó kicsi volt és könnyű, megtévesztésig hasonlított egy dinnyemagra. Elpöcköltem egy a bigyót.
Elsőnek nagyanyám vette észre, még akkor amikor a hetedik pár cipőmet sem nyűttem el. Ő vette észre, a temetőhöz vezető úton, egy koszos kis kőhídon. Magához hívott és azt mondta letörli az arcomról azt a bigyó-t. És letörölte onnan, az arcomról. Kértem mutassa meg, elkértem tőle. A bigyó kicsi volt és könnyű, megtévesztésig hasonlított egy dinnyemagra. Elpöcköltem egy a bigyót.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)