sebtolvaj

Szeretem a hasamat. Mert a has - erre régről emlékszem - alkot és gyarapít. Persze idővel változnak a szokásaim. A tápláléklánc szamárlétráján araszolok felfele. Vagyok, aki leszek. Araszolgatok, fehérjedúsan. Régen még egy ominózus cet gyomrában laktam, bár ne ivott volna az a jószág keserűvizet, nem spárost, mert az szar - de ezt mindenki tudja (azt beszéli már az egész spáros). Akkor még most is ott lennék abban a  bélbolyhos cetmelegben, és az már közvetőlegesen az óceán. Az baszki, az tényleg az - erre most mit mondjak. Csokiból csak belga. Kolbászból kerítés. Pecsenyéből persze nem a fatányéros, zöld vagyok vagy mi a fa. Szeretem a vadhúst, abból is az olyat ami nem rajtam nő. Csak ökoszóját vagyok hajlandó a számba venni, előtte beletunkolom jól a bifiduszos biolibazsírba. Régen, amikor még kilátszott a seggem a nadrágból, minden évben ettem etióp banánt, karácsonykor. Szentül megvoltam győződve arról, hogy a banánnak köze van a kereszténységhez. Mondjuk tényleg olyan fojtogató amikor lenyeli az ember, szóval vannak ebben még rejtett áthallási tartalékok. Ma már - hála az istennek, vagy kinek - kizárólag magyar narancsot fogyasztok. A borból nálam kizárólag az ó jöhet szóba, sokputtonyos. Zsömléből, gondolatból, csak a magvas és a saját sütetű. Lisztből - hogy el ne felejtsem - a teljes őrületű. Társaságban kizárólag görög fügét mutatok. Szusiból meg a kósert eszem csak, a többit lazán a tál szélére pöccintem a halkéssel, azzal. Gasztrokulturálisan elvagyok hízva. Mentális és intellektuális térfogatomat helyzeti előnynek értelmezem. És mivel gourmand vagyok, egyszer meg fogom magamat kóstolni.