sebtolvaj

Az életem - és ez egyáltalán nem vicces - olyan mint egy asztal. Jó, jó, az egyik lába valóban rövidebb, jól látod. Igen, a bal lábam mutató ujját rakom alá, azzal ékelem ki, biztosítva a tojásrántotta, a tojásrántottánk, a tojásrántottáink (...) egyensúlyi helyzetét. Ezért van az, hogy nem mindig szeretek neked mesélni, mert akkor az van - és ezt te is nagyon jól tudod- , hogy tágra nyitod a szemeidet, megkerekszik a tekinteted, felsűrűsödik, elöblösödik a lényeglátásod, előre könyökölsz és egész az testsúlyoddal elkezdesz figyelni, mit nekünk aurafittnesz. És olyankor tartok attól, hogy ha túl érdekeseket mondok, akkor majd te egy kicsit  még jobban előre fogsz dőlni, hogy jobban hallj, a lábaidat óvatosan, nagyon lassan elemeled a konyha kövezetéről. És akkor én elvörösödöm és abban a minutumban tragikussá válok. És azt te is nagyon jól tudod, hogy én nem szeretem amikor a mondataimnak a sinusgörbéje így lefele konyul, mert az nem elegáns, korszellemileg, abból pedig, ha akarom ha nem én is felszippantottam egy irreverzibilisnyi adagot. Pedig ugye majdnem mindig van nekem ez a görbém, már megszoktuk, szinte szeretjük is, ha megfeledkezünk róla. Már teljes súlyoddal az asztalon vagy, és akkor én félkövér,48 pt nagyságú, dupla sorköztávú, véraláfutás színű betűkkel kezdek el ilyenkor beszélni. A végére, a végemre akarok érni. Azt szeretném, hogy érdektelennek tarts, unalmasnak, visszahőkölj a székre, arcodra üljön ki az én ennél többre számítottam eltéveszthetetlen csalódásának jelei, a verbális pír, úgy a plafonnézés, a kínos szemkontaktiális traffic jam. Amikor te hátradőlsz, akkor én az elvörösödött arcom mögül, a sajgás lobjaitól övezve sóhajtok egy öblöset. Erre te azt hiszed, hogy te gondoltad rosszul, hogy még nincs vége, nem akartalak unalomba, az unalmamba fojtani, csak ügyesen elnyújtottam a kezdetet. És akkor megint előre dőlsz, egyre közelebb, elkerekedett szemekkel figyelsz. Várod a vérkifejletet.