A helyem. Szeretném, ha megtalálnám. Vagy mit tudom én, elébem toppanna egy televizelt utcasarokon és felfedné kilétét nekem. Úgy ahogy másoknak is. És megkötném vele a sajtát kis piszkos alkuimat, amit majd később megengedően kompromisszumoknak neveznék ha társaságban vagyok. A kezemet a szám elé téve, mint aki sejti, hogy hazudik. Úgy mint mások.
Esetleg jönne Fortuna és az addigra már nagyon is összeizzadt homlokomra nyomna egy csattanós nagy csókot, és azt mondaná: ez sós. Úgy mint másoknak.
És reggel munkába indulnék csomóba rándult gyomorral, nagyokat nyelnék és elharapnám a szavak végét egy hentes üzletben a sorban állva. Úgy ahogy mások. Úgy harapnám el a szavakat, ahogy mások is harapják ezt a világnyagy világemlőt, olyen erővel, hogy még csak annyi erejük sem marad, hogy böffentsenek egyet a végén, azaz leokádják magukat. Így szeretném, ezt szeretném.
Úgy mint mások, de úgy ahogy csak én vagyok rá képes. És közben elfogyna a sor a hentesboltan előlem, szemtől szemben ott állnék a mészárossal. 2 kg étkezési epét lesszives - mondanám neki. Ne kérdezze - maradhat. Ne nézzen így - férfiv agyok, erősnek lenni, az a dolgom dosztig. Más se.
Aztán hirtelen röhejessé válik minden aztán meg szomorúvá és ha leszegem a fejemet, akkor is csak magamat látom.
Lent, jól lent, alig észrevehetően. Zsugorodom. Egyelőre csak magam előtt, de aztán majd ezt mások is észreveszik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése