Na, itt vagyok doktor úr. Hoztam a leleteimet, röntgen felvételeimet. Bontsa ki azt a borítékot és elő a farbával. De ne szépítgesse a tényeket, ne kozmetikázzon itt nekem, hanem mondja az igazat.
Mert tudom én, hogy azokon a felvételeken semmit nem fog látni, mert úgy lesz minden, ahogy néhány hónapja mondtam Önnek, a felvételeken nem lesz semmi. Csak a kontúrjaim fognak látszani, anatómiailag térelválasztok, de ezen felül aztán tényleg semmi egyéb. Minden úgy lesz ahogy mondtam. Na látja, tessék. Nézze meg, a koponyám majdnem teljesen üres, egyetlen Fender Precision basszgitár található benne, az is milyen kopott már. Aztán menjünk lejebb, a baloldali giccslebeny alatt a mellkasomban, ott van némi fű ami zöld, sirály és naplemente, na de hol a tüdőm, tessék nekem megmondani. Most ne kérdezzen olyanokat, hogy mióta voltak ezek a tünetek, mert úgy se tudok rá válaszolni, az ember a kiüresedést nem képes felfogni, mert valójában soha nem üres, az azzal való foglalatosság, amellyel az ürességet próbálja fogalmazni, az tölti ki. Ezért az ember ilyet soha nem érezhet igazán. Legfeljebb sejti, bár megmondom magának, én a kezdetektől gyanús voltam magamnak. Mindig is az voltam és most is az vagyok. A gyanú árnyéka is én vagyok, érti. Komolyan mondom magának, hogy én a felnőtté válást eleve úgy képzeltem el, hogy ráül az ember gyerekként a vécécsészére és felnőttként áll fel róla. A szorulás a világ mozgató rugója. Az, hogy nem elég a hely. Nézzen ide, a vese helyére két nyárömleny települt be, milyen jól megtapadt rajtuk a hurut, osztálykirándulások formájában. A hasamban pedig néhány meg nem született lélek szállásolta el magát, abban a tévhitben ringatva magukat, hogy közöm van hozzájuk.
És a csontok, nahát azok is sehol, ugye mondtam, csak ecetfák ágai és buja növényzet. Csak tudja azt nem nagyon értem, hogy ha szívem sincs, mert hát láthatja hogy nincsen, egy doboz gombfocicsapat van a helyén, igen jól látja, az van, nem egyéb, akkor szívfacsarásom meg hogyan lehet. Na ezt mondja meg nekem drága doktor úr, vagy ha maga nem is tudja, mondja meg a tudomány. És én akkor - ezt kérem higyje el nekem - megfogok békélni vele. Mert nem az üresség ténye zavar, hanemaz, hogy nem tudom honnan jött, merre tart és hogy mi is az ami belém költözik időnként. Ha már ismerem, nevet adhatok neki, lehet hozzá viszonyom. Hívhatnám Űrcsinek, számba venném erényeit és hibáit. Talán még meg is kedvelnénk egymást. Legalább is én őt. Mert láthatja, nem vagyok többé más, mint határolóelem, jelzem valaminek a végét. Az ilyesmit meg nem igen szereti az emberi természet. Semmit nem szeret, ami önmagára emlékezteti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése