Kimerészkedek az utcára, óvintézkedések:ON, az útvonal jól megtervezett, eltévedés kizárva, de azért ha lehet akkor mindent gyorsan. Hamar legyen vége. Tele vagyok, nem torkig, tele, nem akarok újabb inpulzusokat,  az ingereket raktározni a pincében valahol. Előttem a járdán (gránitörlemény kocka) verebek feleselnek morzsán, egy fél zsemlén, tán egy gyerekkéz dobta el, mert a gyerekek olyanok, hogy nem gondolnak azzal, hogy mit dobnak el. Nem akarok odanézni, odanézek. Locska verebek. Osztoznak a morzsán, a szememmel meg lehet valami, mert azt mondja, milyen kis szánalmas kis ördögök ezek, de mire a neuronpályán végigcikáz mindez, a felettes én felül írja a látás törvényeit és pökhendien azt mondja; de élnek, túl és visszaélnek, hogy így kell ezt csak, és csak így lehet. Nézem ezt a bagázst, és nem értem Natroid mit eszik rajtuk. Talán egyenként ezek sem olyan hülyék. Odébb élettelen galmabtetemnek feszül a telet idéző szél, látom ahogy az apró tollakat borzolja. Ez meg szomorú. Ilyenkor kussol a felettes(én), és hagyja azt gondolni, szép ahogy ott fekszik. Elsietek (haza)(?), és nem értem magam. Tollakat és szárnyakat növesztek, rövid ideig nem érdekel a villanyszámlás, elfelejtem, hogy valaminek a része vagyok. Aztán huss, elszállok, egyhelyben. Szélcsend van, a radiátor kuruttyol nekem csak, érthetetlen nyelven. Erre azt mondom, most jó messze vagy.

Nem hiszek a horoszkópokban, néha, nagy felindulásomban, (amikor már nincsen tovább, de aztán mégis van valahogy) felületes érdeklődést tanúsítok, inkább csak foghegyről. Bak vagyok, ennyit még én is tudok, hogy van szarvam és hogy visszafele kanyarodik, tulájdonképpen a veszélyes, fegyverként használható kúp/csúcs alakú résznek nincs is értelme, vagy csak nem figyeltem oda a biológia órán. Talán csak az ív miatt van, persze így esztétikusabb, és meglehet nem törik le könnyedén, de nehéz is vele a haladás. A tulajdon szarvammal kell folyton folyvást farkasszemet néznem, talán néha szórakoztat. Szóval nem hiszek a horoszkópoknak, és sok más dolog sem érdekel, este felhömplyög, hogy van e élet a halál után. Megrántom a vállam, de csak ovatosan, ne hogy beleakadjon a szarvam. Közönyös vagyok, megfordítom a kérdést, van e élet a halál előtt. Cinikus vagyok. Nem kérdezek semmit, falfelé fordulok, csak a tévé vibrál, hazudik még egy kicsit. Mosolygok. Magamban.

Vízzel álmodtam, és lám csak, tűzbe hoztam magamat.
(Mint ha ez lett volna a cél)

Azt mondom valaki(k)nek, hogy ne menjen(ek) még, holott itt sem voltak. Szabadkozom, hogy lenne itt még néhány részlet ami jótékonyan a homályban maradt, de talán érdeklődésre tarthat számot. Nyilván engem es érdekel, de az értelmezés voltaképpen nem. Csak a matatás, meg a mutatás. Ahogy elveszteni egy gyűrűt a tóban, és kezünkkel túrni az engedelmes iszapban, hogy megleljünk valami egészen mást, és azt mondjuk, hogy például ez nem az. Jön a tél, "vidám lékhorgászat a zavarosban" - hogy marketing szempontból is meglegyen támogatva a dolog. Idén nem leszek náthás, utálom ha valami elmúlik és a nátha erre pont jó partner, tavalyi náthán keseregni pedig nem ér. Ismerkedem a télikabátommal, köszönök a tavalyi szöszökknek, mondom nekik, jönnek az újak, a 2004-es szöszök, de aggodalomra semmi ok, részemről a beavatkozás kizárva, a kabátomon továbbra is az evolúció törvényei maradnak életben. Hány szösz is a világ, az új időszámítás szerint. Szöszök jönnek, szöszök mennek, évekig velem tartanak, aztán hirtelen átköltöznek egy másik télikabátra egy huzatos metróaluljáróban. Azt sem mondják szösz veled. A szöszök ilyenek, hajlamos vagyok arra hogy ne vegyek róluk tudomást, és képtelen, hogy elfelejtsem őket. Azt gondolom a szösztelen kabát hiábavaló. Tavalyi szösz, tavalyi hó. Van egy hely, (relatíve van), ahol mindig tavaly van, egyszer elmegyek oda vonattal, mert a vonattal megtett út hosszabban nyújtózik el, s ha már így kell lennie, azt szeretném, hogy jó sokáig tartson, ne csak olyan legyen mint a nátha. Dolgom van, elásom a ruhakefét, indián szertartás szerint.

Idekapok, odakapok. Minden olyan hirtelen van. Egybecsúsznak az idősíkok,...vagy mi. Hogy egy hónap vagy egy nap, hosszú úton egyre megy. Utazom 16 négyzetméteren, vízállásjelentést hallgatok Noéval, a tél beálltával elnyel minket egy bermudanadrág. Nyílt törés helyett a víz lesz nyílt. Az őszre fogjuk. A változás okán. Közelebb vagyunk a naphoz, csak máshogyan.

Az isten háta mögött. Ott, benne a langymeleg jóban. Persze, hogy ki kezdte az már soha nem fog kiderülni, mert újra mutogatunk. Amott meg mondják a sebtolvaj háta mögött,...hét szép kis kilátások. Ez  hát, olyan hát amilyen az összes többi, frontális ezerrel. Logikai csalódás. Másmilyen is lenne? Nem ez egyáltalán nem csalódás. A csalódás az amikor az anyád nem veszi meg 22 évvel ez előtt a Dörmögő Dömötör legújabb számát. Az ostobaság meg az, amikor erre hajlandó vagy visszaemlékezni is. Akkor ez mi, s mivel fel lehet tenni ezt a kérdés, hisz oly szabad vagyok,fel is teszem. Aztán várom a választ.Cöcö. Nem várom, elképzelem hogy várom, az idő ellen jó, legalábbis. Addig sorra veszem fogyatékosságaimat, egy hangszerre nézek, majd a cipőmre, a nadrágomra, aztán alaposabb önvizsgálat után, részletezem belső tulajdonságaimat, mint hogy kuncogni sem tudok, de kedvesnek lenni sem igazán, mondok olyat anmit az isten se,de mindazon által megbánok, vagy éppen nem, részben vagy nem igazán, vagy nagyon. Ingovány, ez a szó kavarodik elő, a nagy automatizmusban. Csinált automatizmus, semmi kétség, de vajmi keveset tudok felőle. Megkérdezem magamat, tudod e, hogy mit fogsz írni, amikor leülsz a gép elé. Nagy csend támad vala. Értem.
Lett volna néhány miértem - van is tuladonképpen, csak már jámborulnak, csendesednek - amit kellő időben, kellő helyen fel kellett volna tenni, nem feltétlenül magamnak, nem  feltétlenül másnak, hanem úgy általában. Most meg élek a gyanúval, hogy az ilyen megfakult és mindenbe belemosódott miérteknek egyáltalán nincsen is létjogosultsága. Vagy csak az van, hogy tényleg nem érekel a válasz. Biztos az is halk lenne, és ha gyenge a jel mit kezdjek vele. Mit kezdjek vele?
Engem soha senki sem bántott, ez tiszta sor, mindig szeretve voltam, a mai napig van, hogy a nevem után teszik a -ka becézőszót, ami már így a zeniten mindenképpen különös. Ilonka néni még külön sütőnapokat rendez a számomra, pedig aztán ő a mákot máknak hívja, és semmiképpen sem boldogsághormonnak. Mák, mert megérdemlem(?)
Aztán még van itt valaki. Vagy valami. Vagy a kettő között. Valaki aki ijeszteget. Mondom is neki, hogy neki - ha igazán giccses akar lenni - akkor ott a pamutgombolyag -, jobb esetben a tejföl, vagy a kindertojás műanyag burka, a többit hagyja meg nekem és ne szórakozzon. Az egyéb dolgokkal majd játszom én. Persze mindez önzés, mert nagyon is jól tudom, hogy viszonyunk asszimetrikus, azaz nekem van a nagyobb veszteni valóm. Ahogy ezt kimondom már is önzés, mert persze hogy neki a valója az amit elveszíthet. Mert egy van, minden mendemonda ellenére, hogy 9 lenne. Ám ha mégis hinnék ebben akkor is csak 7. Kettőt közösen elszarakodtunk. Arra kérem legyen kritikusabb felém, főbb jellembéli tulajdonságaimat ne vegye irányadónak. Szarjon rám, ha másképpen nem megy. Ezt csak neki tudom mondani, és jól van ez így.
A bizalmába férkőzve arra kérem, ne bízzon bennem. Csoda e ha nem akarom érteni a tekintetét.

Minap mondom, hogy nem szoktam én álmodni, hogy dehogy is, hogy akkor tétlenségre lenne ítélve a nappal. Aztán most meg igen. Nyolc óra tíz. Korán sem szoktam kelni. Rendhagyó nap. Vagy a képzeleten innen, vagy nagyon is túl kezdődik. Vízzel álmodtam, vagyis hát nővel, mert a kettő egyre megy. Összemosódik úgy értem. Persze más is. A focipályányi kertet elárasztotta a víz, tehát telis tele volt nővel. A víz áttetsző volt, minden nő fenekéig lehetett tehát látni, és lent a lágy iszapban, algák lakta ladikok csónakok. Jött egy férfi, mondtam a a tulajdon nagyanyám jogán evezek ott, de int , ne mondjam tovább tudja. Kérdezném azért tovább, de elmegy, végeztünk, tudomásul vagyok véve. Mit akarhatok még. Ennyi, pont ennyi, ez a minimum. Konstatált, iktatott, emlékezetében honolok eztán. Furcsa egy férfi, akár én is lehetnék, gondolhatnám, de nem gondolom. Nem gondolom? Reggel 8 óra 10 perckor felteszem újra a kérdést, hova lett a nagyanyám. Az éjjel lehetett némi áramkimaradás, hogy reload-olt a tudat, és mondta meghalt, már 20 éve nincs, jó lesz, ha eszedbe vésed. Persze, oda fogom, meg minden lehető helyre. A vésés az még megy. Azt azért nem értem, bár tudom, hogy ki helyett kell mindezt elfogadni, és emiatt aljasnak érezni magam. Mert akárhogy is, mindezt elfogadni gazság. Eszembe jut, tegnap egy kerékpáron ülve, elgondoltam, eltudom gondolni e a halálom, hogy én azt milyennek várom, belebonyolódok, a szertartásnál feladom. Pocsék nekrológot gyártok. Ilyen formán nincs közöm a nemléthez.
"Emlékezni jó lesz" ez a töredék is eszembe jut, mert ez pont jó arra, hogy ki lehessen bújni a most kötelékei alól. Tehát menekülés, és elgondolom, hogy elszállok, vagy megszállok egy országot, abból is egy várost, de mindezt már nem az otthon kényszere miatt. A kényszereket úgy ahogy van letagadom, aztán rágyújtok. Így lesz majd, előbb vagy utóbb letagadom a kertet, a nagyanyám, a furcsa férfit. Alpaköveket rakok majd le, új világokét. Majd megnyugszom, nem lesznek indulataim, és nem rágom magam azon, hogy legalább Mohácsot jó lett volna kihozni egy x-re legalább. Rendhagyó nap lesz, szanaszét hagyok mindent, a nagyanyámat, a vizet, végén a csónakot. Mindegy is, beírom a gulgliba, hogy alga, olyan keveset tudok róluk. Az ember igyekezzék megismerni a barátait.

talán valahogy így (na, de ebben a sorrendben)

Telésbe, múlásba már egyszer jól belagabalyodtam. Túl vékony szál ez ahhoz, hogy egy valamire való pullovert lehessen belőle kötni,...téli álomra (mintája tulipános, ez már így marad). A medvék rendjébe tartozom, ha már a felekezet tagozódás mindenképpen muszáj. Azon belül is a Nagy Dunántúli Medve-rendbe. A medvéről a mancs jut az eszembe, a mancsról az oroszok, az oroszokról meg jóformán semmi sem. Hagyom eltelni/elmúlni őket. Olyan akár, ha az utolsó post tegnap lett volna, és olyan mint ha sohasem lett volna semmi. Számolok, időt és idétlenséget, hárson megmaradt falevelet, nadrágot, cipőt. Mozgásban vagy, ezt mondogatom olykor, és beleszédülök a statikusságba. Nekem szegezik, szeretem e. Az állapotot. Ezt. Eztet. Nem szeretem. Kiigazodom rajta hogy attól koldul. Ki? Igazodok. Egy fantom szervezi az életem, megteszem neki az a szivességet, hogy ideiglenesen az örökléttel jutalmazom. Imádom a paradoxonjaim.(aki fél az időtől, annak az órája para doxa) Na, azt, azt akkor most lehet a fejemhez vágni/vágnom, hogy ilyenféle képpen elfogodott vagyok....a magam iránt, paradoxonok mentén, hogy élek, de inkább halok - no nem értük - hanem velük. Egy kicsit. Viszonyban vagyunk magunkkal - ezt csak úgy odavetem magamnak (magunknak) reggel, az ébredés után, az első falat előtt, az ötödik cigi után. Összekacsinték magammal. Visszakacsintok. Neki. A fantomnak, a fehérkezűnek. Este elgondolom hogyan alszik el. Aztán discovery, national g, animal planet, discovery, natiaonal g, animal planet. A háború, a csodás gépek és az állatok. Pilóták, akik szemükben könnyekkel mondják el, hogy amikor felrobbantottak egy gátat a pattogós bombával, ...hogy ők olyan szépet soha sem láttak amikor az robbant (plussz háromdében), és egy beiileszkedési gondokkal küzdő csimpánz, ő csak úgy. Mondjuk a szeme az kérdez, de nem értek én a csimpánzok szemeihez, lehet, hogy inkább csak ijedt. Ettől meg én nem ijedek meg, aki közel van a tűzhöz, minden oka meg van arra, hogy féljen. Az említett csimpánz , véleményem szerint közel van, de nem mondja, hogy ilyen szép tüzt még soha se látott, nem is akart ilyet látni. Ezt a kettőt veti elém az este, az én estém. Rakjam össze, mondja a véletlen. Nota bene, véletlenek vannak, olyannyira, hogy szinte csak azok. Ezeket integrálom magamban. Húzom be a falba a kábeleket, ügyelek a polaritásra, de tudom, hogy lesz egy rövid (néhány év) zárlat. Elhatározom, hogy majd ezt is kisajátítom mgamanak, én leszek a a legnagyobb gyarmatosító, akit a föld a hátán hordott. Az ősz már az enyém, stipistopp, mindenki más - jó ha tudja - az én őszömben gázol. Amikor nem adnak, elveszek. Ha elvenni sem lehet, teremtek. Ha teremteni se lehet, akkor a fal felé fordulok, és gondolok. Van amikor nem gondolok, ez ritka. Ha gondolni sem lehet, akkor már csak a "tudomásulvevés" marad. És nem toporzékolok, ha esik az eső, vagy éppen a nap süt, vagy születik, meghal valaki. Bennem van a "tudomásulvevés" képessége, az én anyám olyan almát(?) evett, amitől ez lesz, nem egyszerűen tudás, mert persze tudni azt nem,....nem tudok. Van valami íz, nyilván nem alma, elszívtam a tudomásulvevés cigarettáit, elkortyolgattam a kávéit, és lehúztam a feleseit, ettem, ittam, résztvettem, aludtam. Talán innen az íz, a dohány, a pálinka és nyirkos takaró. Meg a vacogás. Veszélyes szó, hangtanilag. A neonfényt is nyugodtan idesorolom, a látás okán.
Jajj te, annyi mindent kellene mondanom neked -ezt is gondolom, de csúszik ez is ki a személyességből,...lassan, komótosan lesz általánossá. Egy személyre gondolok, egy elképzeltre. Tilos szavakon röhögünk, és akkora diófa van az udvaron, amit akkor sem tudunk elképzelni, ha áthívjuk a szomszédokat segítségnek.

Azt kérdezi - félek e?
Egész, jól.

Az idő is jó, a hely is jó, és majd hagyom győzni magam. Egy elképzelt szóa, mondatra gondolok éppen, és kanyargós útra, és hólére és a hegyre. No, nem volt hét év, az nem volt idő, csak a heylet foglaltam, valakinek. Csak emlékszem a hülye fára, istenem, arra a hülye fára, mely a betonból ki nő. És most elképzelem, hogy eldobja a leveleket(!), és betonból úgy üvölt most az ősznek ki: nő. Ostaba fa, a leveleit, úgy szórja, csak szokás szerint, úgy mint aki parancsra tesz, és nem gondol semmit ki, maga helyett. Most nem sírok, már nem sírok, már megszokom magam. Már nem félek, most nem félek, és hiányozni is hagyom magam. Már nem írok és nem öltök szóba szót, és nem nézm este a lámpafényt. A székek kopott karfáin, ujjaim nem dobolnak, és nem időz szemem, hófehér kézfejen. Há vagyok, csak vagyok, már nincsenek bodzafák sem, és hozzájuk negédes illatok. Már nincs szédület se, csak valaminek a súlyát érzem, valaminek, ami nincsen. Leírom, mert jó most a hely és jó az idő, és győzni is hagyom magam.

Az én banánhéjamon csak is én csúszhatok el.
Engem, maga a gyümölcs nem érdekel.

Hogy rohan az idő. Hogy ezt meg honnan tudom? Sehonnan. Csak érzem. Valahogy úgy, hogy kifordít mindent, ki-kit magából is, ahogy ekevas fordít ki rögből csontot, követ. Persze rásegítenek az egyre fakóbb és nagybeteg őszi fények, mert végsősoron az emlékezet lapjain az volna a tenta. Ez a fény. Ez a micsoda fény. Ez a többet itt ne lássam. Volt persze vicc is, meg tréfa, hogy én Ló Elek volnék, és van hogy az ember azt kívánja, ha már szeretni kell az legalább távolról legyen. Mondja is ezt valaki, hogy: soha nem lennék olyan klub tagja, aki a tagjai közé fogad. Hozzáteszi, ne értsük félre, és nem is értjük, nem értem: nőkről volna szó. Így hát a fény. A függöny szépenn hullámzik, (raffolva vagyon) és a barna reluxán át,(mely félárbócon) - anyám szóhasználata szerint-, szépen tagozódik, hullámzik által a fény. Nem nehéz tehát azt gondolni, az idő rohan. Magyarul lehet a legjobban félregondolni és félrebeszélni is. Írtam is én ezt már valahogy, hogy félre nem kezdünk mondatot, igaz akkor az alakilag is más volt és mást is jelentett. A hát kétértelmű szó. A hát, az elég egyértelmű. Játszik tehát, éppen úgy mint a függönyön a fények, a tavalyról itt maradtak. Verődik e vissza némi sugár, onnan ahonnan várnám? Mert meghatározott sugaraink vannak, melyekre, hol bevallottan hol szégyenkezve áhítani merünk. Van az a város amiben a hegy van, és van a hegy ahol a hát van. Beesési szögeket számítani és egybeeséseket, no meg + az evidenciák. Az ősz matematikája és üres a leckekönyv. Megint véget ért egy Évad. Sok ürességben a díszítő sorok. Titkosírás, a titka sírás. Nem számol velem. Ilyen a matematika. Nem vagyunk (jó) viszonyban.
Legyenek e telefonok, vagy rögeszmékből jobb e, ha egy sarkot telefonok? A pók hasonlat egyébként nagyon is talált, mondva volt ez egykoron, arról nem esett szó, hogy ki gabalyodjék bele, ha már van az a háló. Nagylelkűen mondhatnám azt, hogy feltettem a kezem, ha már más nem akadt, de nem. Úgy értem, tényleg nem akadt más, de én sem akartam akadni, pontosabban, folyton ismételni, még akkor sem, ha történetesen igaznak fogadom el azt az állítást, hogy ez volna a tudás anyja. Különben is, anya csak egy van. Néha az is sok. Néha meg kevés. Nem számolok utána. A pap a a megkeresztelésemkor azt mondta: jó hangja van, kántor lesz belőle. Tévedett, tántor lett.

Olyan szívet melengető érzés amikor a hazámat választja egy család a célból, hogy politikai menedékjogot kérjen. Mehr licht. Mélységesen megértem, itt sokkal nagyobb a választék a verekedőkből, és nem csak faji alapon, ebben is nagyobb a piac errefele, és egyáltalán nem mindegy, hogy holmi melósbakancsban, vagy eredeti Martens-ban rugdossák össze az ember gyerekét. Egyáltalán nem mindegy. Csak ők még ezt nem tudják. Ők sok mindent nem tudnak még, gondolom azt sem, hogy itt az unokáik is csak fentartásokkal lehetnek majdan magyarok. A sok szaroszájú meg levonul és keblére öleli hazatért fiát. Itt Sötéték még a szar is más, de azért sok szerencsét. Vagy valami nagyon hasonlót.

Jól meglettek dolgozva.
A kutyák.

Jól meglettek kutyulva.
A dolgok.

Azt mondják: túszdráma.
Azt kérdem: hol?
Csecsnia.
Nagymellű nők?
Francokat.
A picsába (,)nem vagyok képben.
Én a Dunatévén régen a halakat nézegettem.
Most meg már a Farkas Beatrixet.
Jó, jó, de nem olyan sárga. Talán a smink.
Azt kérdi fiú a lánytól: válasszunk magunknak csillagot?
- Ne, inkább legyünk antiszemiták. (így a lány)
(és ha dávidcsillagra gondolt, a sárgára?)

Ajtó, ablak, lehet bármi,
Ki kell nyitni, be kell zárni.   -
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |  
Ki kell nyitni, be kell zárni.    > itt a rend és fegyelem ölelkezék.
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |
Ki kell nyitni, be kell zárni.    |
Ki kell nyitni, be kell zárni.  -
KI KELL NYITNI.
BE KELL ZÁRNI.

Így is úgy is, az ember magá(ny)ba beszél.
Ez azért durva.
Motyog.

Van egy ember, olyan mint egy ház.
(na, jó, nem ember, férfi)
Úgy kell elképzelni. Szó szerint.
Benne lakik Beavis és Butthead.
Nem semmi, nem semmi..
(így van, vagy nem így van?)

Szolgálati közlemény

A megszállott blognyomtatók és a félősök, "Sebtolvaj" nevű mappáikba tegyék a tinta...(nem, nem a halat, erotikus felhangja miatt ettől az állattól tekintsünk most el), a tintapatronokat.
Azokat.
Felvetődik a kérdés, hogy a többiekkel mi legyen, a nem nyomtatókkal. Hogy ők mit csináljanak. Kapnak....öööö,..... egy ajándéklegyet.
Aláírás: Mátyás,
           kiráj.  

Archaikusabbnak kellene lenned - odavetem ezt, így, magam elé.
Félreértem magam. Megöregszem, de nem nézek oda.

Tedd túl magadat...
Hol az innen,s hol a túl?
A Túlbárban, te vagy az utolsó vendég,

és ott a meleg sör is kurvára kúl.

Egy valakinek mondok valamit.
(előttem a sorban)
Azt mondja érti.
Mondok: az nekem kevés.Én
kiakarlak belezni.
Azt mondja ezt is érti.
Mondok: dehogy érted,
én se értem, se érted.
A belek miatt.
Így menjen az ember,
hatósági húsboltba, eztán.

Hány? - ezt kérdezem magamtól.
45 - ezt válazolom magamnak.
Miligramm - ezt kérdezem magamtól.
Hát nem is mázsa - ezt válaszolom magamnak.
Most cinikuskodsz? - ezt kérdezem magamtól.
Kérdezz mást - ezt válaszolom magamnak.