sebtolvaj

Az idő is jó, a hely is jó, és majd hagyom győzni magam. Egy elképzelt szóa, mondatra gondolok éppen, és kanyargós útra, és hólére és a hegyre. No, nem volt hét év, az nem volt idő, csak a heylet foglaltam, valakinek. Csak emlékszem a hülye fára, istenem, arra a hülye fára, mely a betonból ki nő. És most elképzelem, hogy eldobja a leveleket(!), és betonból úgy üvölt most az ősznek ki: nő. Ostaba fa, a leveleit, úgy szórja, csak szokás szerint, úgy mint aki parancsra tesz, és nem gondol semmit ki, maga helyett. Most nem sírok, már nem sírok, már megszokom magam. Már nem félek, most nem félek, és hiányozni is hagyom magam. Már nem írok és nem öltök szóba szót, és nem nézm este a lámpafényt. A székek kopott karfáin, ujjaim nem dobolnak, és nem időz szemem, hófehér kézfejen. Há vagyok, csak vagyok, már nincsenek bodzafák sem, és hozzájuk negédes illatok. Már nincs szédület se, csak valaminek a súlyát érzem, valaminek, ami nincsen. Leírom, mert jó most a hely és jó az idő, és győzni is hagyom magam.