sebtolvaj

Telésbe, múlásba már egyszer jól belagabalyodtam. Túl vékony szál ez ahhoz, hogy egy valamire való pullovert lehessen belőle kötni,...téli álomra (mintája tulipános, ez már így marad). A medvék rendjébe tartozom, ha már a felekezet tagozódás mindenképpen muszáj. Azon belül is a Nagy Dunántúli Medve-rendbe. A medvéről a mancs jut az eszembe, a mancsról az oroszok, az oroszokról meg jóformán semmi sem. Hagyom eltelni/elmúlni őket. Olyan akár, ha az utolsó post tegnap lett volna, és olyan mint ha sohasem lett volna semmi. Számolok, időt és idétlenséget, hárson megmaradt falevelet, nadrágot, cipőt. Mozgásban vagy, ezt mondogatom olykor, és beleszédülök a statikusságba. Nekem szegezik, szeretem e. Az állapotot. Ezt. Eztet. Nem szeretem. Kiigazodom rajta hogy attól koldul. Ki? Igazodok. Egy fantom szervezi az életem, megteszem neki az a szivességet, hogy ideiglenesen az örökléttel jutalmazom. Imádom a paradoxonjaim.(aki fél az időtől, annak az órája para doxa) Na, azt, azt akkor most lehet a fejemhez vágni/vágnom, hogy ilyenféle képpen elfogodott vagyok....a magam iránt, paradoxonok mentén, hogy élek, de inkább halok - no nem értük - hanem velük. Egy kicsit. Viszonyban vagyunk magunkkal - ezt csak úgy odavetem magamnak (magunknak) reggel, az ébredés után, az első falat előtt, az ötödik cigi után. Összekacsinték magammal. Visszakacsintok. Neki. A fantomnak, a fehérkezűnek. Este elgondolom hogyan alszik el. Aztán discovery, national g, animal planet, discovery, natiaonal g, animal planet. A háború, a csodás gépek és az állatok. Pilóták, akik szemükben könnyekkel mondják el, hogy amikor felrobbantottak egy gátat a pattogós bombával, ...hogy ők olyan szépet soha sem láttak amikor az robbant (plussz háromdében), és egy beiileszkedési gondokkal küzdő csimpánz, ő csak úgy. Mondjuk a szeme az kérdez, de nem értek én a csimpánzok szemeihez, lehet, hogy inkább csak ijedt. Ettől meg én nem ijedek meg, aki közel van a tűzhöz, minden oka meg van arra, hogy féljen. Az említett csimpánz , véleményem szerint közel van, de nem mondja, hogy ilyen szép tüzt még soha se látott, nem is akart ilyet látni. Ezt a kettőt veti elém az este, az én estém. Rakjam össze, mondja a véletlen. Nota bene, véletlenek vannak, olyannyira, hogy szinte csak azok. Ezeket integrálom magamban. Húzom be a falba a kábeleket, ügyelek a polaritásra, de tudom, hogy lesz egy rövid (néhány év) zárlat. Elhatározom, hogy majd ezt is kisajátítom mgamanak, én leszek a a legnagyobb gyarmatosító, akit a föld a hátán hordott. Az ősz már az enyém, stipistopp, mindenki más - jó ha tudja - az én őszömben gázol. Amikor nem adnak, elveszek. Ha elvenni sem lehet, teremtek. Ha teremteni se lehet, akkor a fal felé fordulok, és gondolok. Van amikor nem gondolok, ez ritka. Ha gondolni sem lehet, akkor már csak a "tudomásulvevés" marad. És nem toporzékolok, ha esik az eső, vagy éppen a nap süt, vagy születik, meghal valaki. Bennem van a "tudomásulvevés" képessége, az én anyám olyan almát(?) evett, amitől ez lesz, nem egyszerűen tudás, mert persze tudni azt nem,....nem tudok. Van valami íz, nyilván nem alma, elszívtam a tudomásulvevés cigarettáit, elkortyolgattam a kávéit, és lehúztam a feleseit, ettem, ittam, résztvettem, aludtam. Talán innen az íz, a dohány, a pálinka és nyirkos takaró. Meg a vacogás. Veszélyes szó, hangtanilag. A neonfényt is nyugodtan idesorolom, a látás okán.
Jajj te, annyi mindent kellene mondanom neked -ezt is gondolom, de csúszik ez is ki a személyességből,...lassan, komótosan lesz általánossá. Egy személyre gondolok, egy elképzeltre. Tilos szavakon röhögünk, és akkora diófa van az udvaron, amit akkor sem tudunk elképzelni, ha áthívjuk a szomszédokat segítségnek.