sebtolvaj

Kimerészkedek az utcára, óvintézkedések:ON, az útvonal jól megtervezett, eltévedés kizárva, de azért ha lehet akkor mindent gyorsan. Hamar legyen vége. Tele vagyok, nem torkig, tele, nem akarok újabb inpulzusokat,  az ingereket raktározni a pincében valahol. Előttem a járdán (gránitörlemény kocka) verebek feleselnek morzsán, egy fél zsemlén, tán egy gyerekkéz dobta el, mert a gyerekek olyanok, hogy nem gondolnak azzal, hogy mit dobnak el. Nem akarok odanézni, odanézek. Locska verebek. Osztoznak a morzsán, a szememmel meg lehet valami, mert azt mondja, milyen kis szánalmas kis ördögök ezek, de mire a neuronpályán végigcikáz mindez, a felettes én felül írja a látás törvényeit és pökhendien azt mondja; de élnek, túl és visszaélnek, hogy így kell ezt csak, és csak így lehet. Nézem ezt a bagázst, és nem értem Natroid mit eszik rajtuk. Talán egyenként ezek sem olyan hülyék. Odébb élettelen galmabtetemnek feszül a telet idéző szél, látom ahogy az apró tollakat borzolja. Ez meg szomorú. Ilyenkor kussol a felettes(én), és hagyja azt gondolni, szép ahogy ott fekszik. Elsietek (haza)(?), és nem értem magam. Tollakat és szárnyakat növesztek, rövid ideig nem érdekel a villanyszámlás, elfelejtem, hogy valaminek a része vagyok. Aztán huss, elszállok, egyhelyben. Szélcsend van, a radiátor kuruttyol nekem csak, érthetetlen nyelven. Erre azt mondom, most jó messze vagy.