A varázsütés néha akkorára sikeredik, hogy az ember alatta marad. Jó, végül is azt is nevezhetjük otthonnak ami nem az.

Anya, te aztán jól megtanítottál betegnek lenni.

Napok óta morgok. Nem térek a napirendre. A napirendre lehet nézni, rám nem. Végül is megértem. A napok eltelnek, elmúlnek, betemetnek. Aztán újra elő a romok alól, megint kezdeni újra, és nem tudni, hogy az öröm akkor most színlelt e vagy való. Mi nap. A nap egy legenda, nincs bebizonytví, csak sejtve van. Felsejtjük kollektíve az égre. Ráfázunk. Valószínű hogy rá. Közben meg nyarakat ígérgetek, mindegy hogy magamnak vagy másnak. Túl egyszerű ez, azért nem látható át. Hogy lenne, ha senki se lenne, akkor tán megszakadna ez a végtelen ciklus? Akkor már nem gondolnék ilyeneket. Akkor nem írnék, nem olvasnék, nem nőne irreális pattanás a nyüzge felsőkaromon. Nem lenne töbé szükségem a szükségleteimre. Vágyni sem tudnék a vágyaimra. A végleteimet végletesen értelmezném. Ugye ez már a célegyenes - kérdezném reszketeg hangon - és nem akarnék választ igazán, se ilyet, se olyat. Tudnám, hogy a becsukott szem az eleve hiba, te azt is tudnám, hogy nem tudok jobbat. Szeretem tán azt elveszíteni, amihez csak aszimetrikusan volt közöm, fűzött szál, egyáltalán, valaha. Valójában én semmit nem tudok elmondani, valaójában értem, érzem, hogy nincs mit mondanom. Ezért ez a sok fecsegés. Elméletben én vagyok a legnagyobb hajós, és addig nem zavar csak az, hogy soha nem láttam vizet, amíg eltudom képzelni a tengert. Most meg itt álok egy zsebkendővel a kezemben, és fogalmam sincs, hogy a taknyom fújjam bele, vagy éppen integessek. Egyikhez sincs kedvem.

"Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
 Enyém a mult és övék a jelen.
 Verset irunk - ők fogják ceruzámat
 s én érzem őket és emlékezem."

Álmomban azt mondtam; nem lehet így élni.
Most eszméletemben, azt mondom; nem lehet ilyet álmodni.
Sok titkom közül, egy sem alkalmas arra, hogy leleplezzen.
- így marad ? - hova gondolsz ?
Cipődön verbálszennyeződés. Foltok formájában.
(vagy csak lehánytad magad)
Nem győzlek meg, hogy van meggyőződés.
Nincs jogom magamhoz.

Ha engem kérdezel.

Ha engem kérdezel - azt illetően, és illendően - hogy mi foglakoztat, akkor bizony én nem mondahatok mást, mint hogy engem bizony a szerelem foglalkozat. Pontosabban a szerelem miben és kibenléte foglalkoztat. Na most ezt úgy kell csak elképzelni, hogy a mibenlét az egyben kibenlét is, és van az a vízióm a szerelemről, hogy az olyan mint egy rét, ahova az ember, olykor elhív valakit, mintegy vendlégségbe. Kiganézza a portát, a nyugágyon tanyázó porcicáit az öröklétbe küldi. És történetesen ez pont az a rét, ahol az ember egyáltalán nem ismer magára, és szemérmetlenül tud örül neki, hogy már köszönő sem a viszony. Ezen a réten történhetnek balesetek, mondjuk olyan formán, hogy az embert elragadhatja a hév, de ugyanez a HÉV ugyanakkor nem üti el. Azt hiszem van az a mondás, hogy két hévbe nem léphetünk, tán ugyanazzal a lábbal.
Ha engem kérdezel - azt illetően, és illendően - hogy mi foglalkozat, akkor bizony én nem mondhatok mást, mint hogy engem a halál foglalkozat. Pontosabban a halál miben és kibenléte foglalkoztat. A halálban persze az a legrosszab, hogy egyáltalán nem lehet elképzelni, semmi erőltetett metafóragúnyát nem tűr magán, és bármit mondani is róla, puszta okoskodás. Nem lehet mondani rá hogy, egy rét volna, mert a vak is látja hogy nem az. És azt se lehet rá mondani, hogy ne volna, ami ugye a szerelmnél, máris kérdés lehet, hogy van e valójában, vagy csak mérhetetlen magányunkban festjük az ördögét a falra, ennél már szarabb úgysem lehet alapon.
Ha engem kérdezel - azt illetően, és illendőség nélkül, és ez most fontos nekünk - hogy tudom e azt, hogy miért foglalkoztat az ami foglalkoztat, akkor a legjobb esteben is csak bután pislogok ki a fejemből, és valami nagyon átlátszó "ilyen vagyokkal" fogom ideiglenesen helyre zökkenteni dialógusunkat. És mentegetőzni is fogok, meg szégyenkezni, hogy olyan vagyok mint egy ládafiában megtalált Doors dalszöveg, afféle jimmorrison preacox, az első időkből. És ehhez már tényleg valami kell, mondjuk inkább csak úgy, ehhez valaminek a hiánya kell. Valószínű, hogy én ezen hiányok mindőjének birtokosa vagyok, es egyiknek sem a bitorlója. Már nem képzelem azt, hogy egy fenenagy trónon ülnék, és azt sem képzelem hogy tajtékot vigyorgok. Már kizárólag olyanokat képzelek, amilyeneket nem lehet képzelni.
Ha engem kérdezel - azt illetően - hogy mi foglalkozat, akkor azt fogom mondani, hogy engem bizony a dolgom foglalkozat, olyan formán, hogy én a dolgommal dolgozom. És ne akard hogy elmondjam, hogy miárt van az úgy, hogy ha a dolog veszít ellenemben, akkor én miért nem számítok győztesnek, es a döntetlen miért a legnagyobb veszteség. Ne akrad, hogy elmondjam, mert ha valamire nincs, hát erre nincsenek szavaim.
Ha engem kérdezel, akkor azt mondom: kérdezz meg mást, nálam szebbet, jobbat, okosabbat, csak tartsd ki a kezed a szélbe, ne félj, muslica ezerszám kerül.

Az örömbánya zárva van.

Nem csinálok semmit, tehát tetteimmel önmagamat definiálom. Ma is csak éppen hogy...

Hol lüüüüke vagyok, hol sebtolvaj, hol sün, hol szívcsücsök, hol Tubu, hol meg egyszerűen csak Zsé, van hogy -ka toldalékkal. Néha meg papucs orrán pamutbojt. Ülök egy ágon, egy szép ágon, a semmi ágál ellenem. Eközben Picúr, bazi nagyra nőtt.

Állok a kupleráj közepén, a szobámban, minden csupa retek, olyan történelem utáni már a tárgyak elrendeződése is, és motyogok magamban, magamnak, hogy jól meg vagy üresedve, hogy azért veszed így körbe magad. Azért vagy ilyen káoszrezisztens, hogy lemodellezd a valaminek a keletkezését. Úgy értem, végig, résztvenni abban, amikor majd a valami fogja magát, és összetömörödik, ezúttal minden kétséget kizáróan, nekem, csak nekem. Önzeni vágyok, persze, hozzáteszem azt, hogy kollektíve önzésről van szó. A szív meg vagy beleszomododik, vagy saját utat akar, de bekoszolódik. Amikor reggel, az ébredéskor, három univerumot érzek a gyomromban az nem jó, amikor reggel nem érzem azt, hogy ez az ébredés valami késsőbinek a célját szolgálja az nem jó. Tegnap alig csináltam valamit, valami ésszel foghatót, úgy értem, és aztán pedig háromszor is örültem neki, az meg jó volt. Örvendi sincs min, meg hökkenni sincs min. El fog majd múlni, csak egy állapot, ezzel bíztatom magam. Csak súlytalan kitöltése ez is a valaminek. Elfog múlni. A kisebb rossz marad majd itt, az üres. És csak a tied lesz, nem kell osztozkodni rajta.

"..s szeret csak nem nyugtalanul,
 mert ott semmi se üthet ki balul...
 nem nyers és semmi nem avul"

"Mint egy jéggé fagyott állóbüfében,
 úgy jár-kellhetsz, akár egyhelyben állva,
 hökkenni sincs min, meg örvendni sincs min,
 mint az a szárnya zsebredugta pinvin
 a könyvborítón.
 Itt akármiképpen süthet a nap,
 neki már ott az árnya."
T.D.

Úgy kell felfogni, hogy mondjuk az élet, az egy személy, aki semmit nem tud magáról, és kiváncsi arra, hogy élhető e. Mi fogjuk neki bebizonyítani, arra leszünk kárhoztatva,...szóval, leginkább cáfolat vagyunk.

Tagnap Gébé és én,..úgy mint régen, elmentünk világgá. Na, mert két beszari alak vagyunk, együtt meg különösen, tehát az egy órás, páros világgá menés koronázatlan királyai vagyunk, vagy úgy 20 éve. Állandóan azt mondta, hogy ezt nézzem, meg azt nézzem, hogy milyen szép, meg ilyenek. Én meg csak egyre azt hajtogattam, hogy nézné meg a cipőmet, milyen csúnyán be van ázva. Így keveredett párbeszédünk a létezés peremerére. Gébé még azt is mondta, egy óvatlan pillanatban - sose vigyáz - hogy itt nem lehet élni. Nem tudom honnan veszi, hogy máshol igen. Gébé egyébként hülye, de nem lehet rá haragudni. Nem mellesleg pedig, mindent tud a rákhalász szakmáról.

Folyton keres, de sose talál. Egyszerűen nincs értelme nélkülem. Én töltöm meg tartalommal, gondolom, hogy ezt gondolja. Remélem, hogy ezt gondolja. Nélkülem valahogy mindig üresnek érzi magát, félelme, hogy levegőbe se veszik. Folyton keres, de sose talál. A helyem.

Az idő is meg úgy van, hogy hol én ütöm őt agyon,...aztán ha elsekélyesedik a játékmenet, akkor cserélünk. Püfölősdi játék, nagyon klafa. Szügyig ér az adrenalin.

Tegnap, az erdőszélen. Ahol, mondják; nem jó lakni, mert hasogat az embernek a háta. Mielőtt fel a hegyre. Oda is csak félig. Féllábszárig érő hóban. Egy elhagyott birtokon. Három kecske ütötte éppen úgy ahogy az időt. Agyon. Ebben némi cinikus rokonságot éreztem. Vagy rokoni cinizmust. Ahogy mentem, úgy ők jöttek. Mindháromnak istenszaga volt. Azt nem tudom, hogy ők mit gondoltak rólam. De volt az az érzésem, mint ha látnának. Kezemből ettek, valami hülye növényt. Aztán valahogy olyan lett, mint ha valaki hiányozna. Olyan volt teljesen. Aztán az is eszembe jutott, lehet, hogy csak én vagyok. De az nem lehet, azt is gondoltam - majdnem egyszerre - mert én olyan értelemben nem szoktam hiányozni. Ezután jött az eszembe egy arc, de azt is megették a kecskék. Bekell deszkázni a lakást, ajtót, ablakot, nincs mese.

Hol egyszerűnek látszik és borzasztó nehéz.
Hol pedig nehéz és lenéz.
(Na mert az én elnéző és lenéző mosolyom között is néha alig lehet észrevenni a különbséget)

Hogy én mennyire utálom azt leírni, hogy mennyire szarul vagyok. Nem is írom le. Rajtam ugyan ne fogjon ki egy hülye kis mondat.

Kokásnapló - Ma Pepszi.

Invalidblog
Ha az ember érvénytelen dolgokat állít, abban az a legjobb - ha tudja , hogy mindez érvénytelen - hogy nem kell maga előtt restelkednie. Arra még nincsen megoldási stratégiám, hogy miként kell cselekedni akkor, amikor az ember magát érzi érvénytelennek.
(a szaralak kifejezéstől, csak a jó ízlés megóvása okán tartózkodtam) - mert én ilyen tartózkodó vagyok. Jóízléstmegnemittkellperszekeresni.

Tuladonképpen semmi baj nincsen. Vagy olyan vágyaim vannak, amelyek nincsenek, vagy olyannok amelyekre egyáltalán nem is vágyok. Pédának okáért meglepett ma az a felismerés, hogy én egyáltalán, semmí szín altt nem vágyom Bostonba. Aki Boston alatt szimbólumot sejdít ehelyt, az magára vessen. Egyébként meg mindig magára vet mindenki. Én is csak azért nem, mert szerfelett lusta vagyok. Néha már lustának lennni is az. Meg persze olyan mondatok is elhangzanak, hogy én ezzel meg azzal tartoznék magamnak. Ami csak azért furcsa, mert én meg úgy vagyok vele, mint aki befizette jó előre az összes dézsmát, és ezért békétlenkedik. Mindegy is, nem tartozik rám ez. Semmi sem tartozik rám, hozzám meg pláne nem, és úgy fest, hogy ez valamiért jó valakinek. Hogy kinek azt nem tudom, de ha egy rend ilyen megveszekedettül ragaszkodik tulajdon létéhez, akkor arra jó oka lehet. Minden előadásban az a rossz (egyben jó is), hogy a végén derül ki az, hogy ki mibe keveredett. Én meg fecergek a székemen. Balsejtelmem van, vagy mim, hogy unalomba fullad majd az egész, és a pénztárnál hiába reklamálom vissza a jegyem árát, vagy kedvező feltételek mellett cserélném retúrra. Úgy a Hamlet is Telmah. Szóval ilyen kis széttartó analógiám vannak csak. Nem is tudom minek írom én le ezeket. Az igazat megvallva inkább már kacatoknak érzem mindezeket, de ez blog már olyan simán vegetatív, hogy nem találok rá szavakat. Aztán még van az is, hogy valamilyennek mindig kell látszani, mert ha nem látszunk akkor meg nem is vagyunk. Kint meg esik az a nyűves hó, de nem érdekel, nem megyek ki. Gyűlölöm a telet, annál már csak a bundáskenyeret jobban.

Jöhetne egy másik Isten, olyan aki becsül.

Fogásnapló

Ma nem fogtak le.

Fogásznapló

Ma nem fogok.

Olyan vagyok mint egy múzeum. Rendesen, állandó  időszakos kiállításokkal. Harapni lehet a csendet, belém csak tényleg mamusszal érdemes. Gyalogolni. Valahogy szeretem a surrogásukat. A jegyek persze a hallomban állnak. Meg van az a kísértés, hogy valamiről szólnom kellene, meg van az a nehézség, hogy ez a múzeum csak annyira érdekes, mint ahogy a múzeumok szoktak lenni, általában azok. (mondjuk élni nem annyira kezesek) Én vagyok a rikkancs, üvöltök, hogy szenzáció, meg hogy amíg a lelet tart...és a többi ilyet is. De nem hiszem, hogy az évtizedes porokban lehetne gyönyörködni. Viselkedésem tehát belső feszültséget teremt. Egyrészt invitálnék, másrészt van az a felnevelt vádam magam ellen, mindegy hogy hogyan, akárhogy is, csak egy egonepper vagyok. És éppen beetetek. Eladnám a jegyeket, de csak magam árulom el.
Van egy tárló is még, ott foltokat tartok, eddig még mindenki azt hitte, azok odavalók.

Olyan adekvát, hogy az ember látja a blogban a dátumot és ezt mondja: február van. Én pedig éppen annyira szeretnék kiszámítható lenni, hogy e szakavakkal mondjam azt, hogy február van, ..szóval  e szavakat mondom most, ebben a pillanatban, amikor ezt itt én leírom, hogy: február van. Persze a nyelv, az a nyelvjárás maga. És nekem egyáltalán nem baj, hogy én ezt észreveszem, hogy tudatosul a februárság, mert én tavaly ilyenkor egyáltalán nem találtam szavakat az ilyen helyzetekre. Szó mi szó, engem tavaly ilyenkor a február váratlanul ért, meglepett, s így egy kissé le is terített. Voltak ilyen - olyan törekvések, arra nézvést persze, hogy igenis mondjam ki: február, és aki februárt mond, annak könnyebben megy bét mondani is. Tudtam én az, nagyon is jól tudtam, hogy az nem úgy van, hogy harsányan kell mondani az ilyet, hogy éppen megteszi az is, ha halkan. Mert az már majdnem sehogy. Ez évben meg kimondtam, és nem is csak azt, hogy február, hanem még hozzá valami mást is, és beszarás, hogy érthető volt, de kicsit sem az én érdemem. Irtóra elcsodálkoztam, nem meglepő, ha eztán, a februárról majd az ufók jutnak az eszembe. És még valami.
Tanulság pedig nincsen, hacsak nem tekintjük annak azt, hogy vannak olyan februárok amelyeket érdemes néven nevezni, és vannak olyanok amelyeket tudomásul sem érdemes venni.
(Voltak olyan februárok is akik pont hogy nem vettek engem tudomásul)

Szokásnapló

Ma nem szoknya.