sebtolvaj

Tuladonképpen semmi baj nincsen. Vagy olyan vágyaim vannak, amelyek nincsenek, vagy olyannok amelyekre egyáltalán nem is vágyok. Pédának okáért meglepett ma az a felismerés, hogy én egyáltalán, semmí szín altt nem vágyom Bostonba. Aki Boston alatt szimbólumot sejdít ehelyt, az magára vessen. Egyébként meg mindig magára vet mindenki. Én is csak azért nem, mert szerfelett lusta vagyok. Néha már lustának lennni is az. Meg persze olyan mondatok is elhangzanak, hogy én ezzel meg azzal tartoznék magamnak. Ami csak azért furcsa, mert én meg úgy vagyok vele, mint aki befizette jó előre az összes dézsmát, és ezért békétlenkedik. Mindegy is, nem tartozik rám ez. Semmi sem tartozik rám, hozzám meg pláne nem, és úgy fest, hogy ez valamiért jó valakinek. Hogy kinek azt nem tudom, de ha egy rend ilyen megveszekedettül ragaszkodik tulajdon létéhez, akkor arra jó oka lehet. Minden előadásban az a rossz (egyben jó is), hogy a végén derül ki az, hogy ki mibe keveredett. Én meg fecergek a székemen. Balsejtelmem van, vagy mim, hogy unalomba fullad majd az egész, és a pénztárnál hiába reklamálom vissza a jegyem árát, vagy kedvező feltételek mellett cserélném retúrra. Úgy a Hamlet is Telmah. Szóval ilyen kis széttartó analógiám vannak csak. Nem is tudom minek írom én le ezeket. Az igazat megvallva inkább már kacatoknak érzem mindezeket, de ez blog már olyan simán vegetatív, hogy nem találok rá szavakat. Aztán még van az is, hogy valamilyennek mindig kell látszani, mert ha nem látszunk akkor meg nem is vagyunk. Kint meg esik az a nyűves hó, de nem érdekel, nem megyek ki. Gyűlölöm a telet, annál már csak a bundáskenyeret jobban.