sebtolvaj

Napok óta morgok. Nem térek a napirendre. A napirendre lehet nézni, rám nem. Végül is megértem. A napok eltelnek, elmúlnek, betemetnek. Aztán újra elő a romok alól, megint kezdeni újra, és nem tudni, hogy az öröm akkor most színlelt e vagy való. Mi nap. A nap egy legenda, nincs bebizonytví, csak sejtve van. Felsejtjük kollektíve az égre. Ráfázunk. Valószínű hogy rá. Közben meg nyarakat ígérgetek, mindegy hogy magamnak vagy másnak. Túl egyszerű ez, azért nem látható át. Hogy lenne, ha senki se lenne, akkor tán megszakadna ez a végtelen ciklus? Akkor már nem gondolnék ilyeneket. Akkor nem írnék, nem olvasnék, nem nőne irreális pattanás a nyüzge felsőkaromon. Nem lenne töbé szükségem a szükségleteimre. Vágyni sem tudnék a vágyaimra. A végleteimet végletesen értelmezném. Ugye ez már a célegyenes - kérdezném reszketeg hangon - és nem akarnék választ igazán, se ilyet, se olyat. Tudnám, hogy a becsukott szem az eleve hiba, te azt is tudnám, hogy nem tudok jobbat. Szeretem tán azt elveszíteni, amihez csak aszimetrikusan volt közöm, fűzött szál, egyáltalán, valaha. Valójában én semmit nem tudok elmondani, valaójában értem, érzem, hogy nincs mit mondanom. Ezért ez a sok fecsegés. Elméletben én vagyok a legnagyobb hajós, és addig nem zavar csak az, hogy soha nem láttam vizet, amíg eltudom képzelni a tengert. Most meg itt álok egy zsebkendővel a kezemben, és fogalmam sincs, hogy a taknyom fújjam bele, vagy éppen integessek. Egyikhez sincs kedvem.