Állok a kupleráj közepén, a szobámban, minden csupa retek, olyan történelem utáni már a tárgyak elrendeződése is, és motyogok magamban, magamnak, hogy jól meg vagy üresedve, hogy azért veszed így körbe magad. Azért vagy ilyen káoszrezisztens, hogy lemodellezd a valaminek a keletkezését. Úgy értem, végig, résztvenni abban, amikor majd a valami fogja magát, és összetömörödik, ezúttal minden kétséget kizáróan, nekem, csak nekem. Önzeni vágyok, persze, hozzáteszem azt, hogy kollektíve önzésről van szó. A szív meg vagy beleszomododik, vagy saját utat akar, de bekoszolódik. Amikor reggel, az ébredéskor, három univerumot érzek a gyomromban az nem jó, amikor reggel nem érzem azt, hogy ez az ébredés valami késsőbinek a célját szolgálja az nem jó. Tegnap alig csináltam valamit, valami ésszel foghatót, úgy értem, és aztán pedig háromszor is örültem neki, az meg jó volt. Örvendi sincs min, meg hökkenni sincs min. El fog majd múlni, csak egy állapot, ezzel bíztatom magam. Csak súlytalan kitöltése ez is a valaminek. Elfog múlni. A kisebb rossz marad majd itt, az üres. És csak a tied lesz, nem kell osztozkodni rajta.
"..s szeret csak nem nyugtalanul,
mert ott semmi se üthet ki balul...
nem nyers és semmi nem avul"
"Mint egy jéggé fagyott állóbüfében,
úgy jár-kellhetsz, akár egyhelyben állva,
hökkenni sincs min, meg örvendni sincs min,
mint az a szárnya zsebredugta pinvin
a könyvborítón.
Itt akármiképpen süthet a nap,
neki már ott az árnya."
T.D.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése