Ahogy az az asztalon a gin-tonik, lassan, lustán szétfolyik, és az arcodból lesz egy preview és nézed ahogy mindig azokkal volna baj aki a hátat mutatja meg ebben a giccses képben. Zavartan azt mondani erre: ahhha, értem. Ahogy egy könyök egy ablakra dőlve eltűnik egy nagy kanyarban, ahogy hunyorítani próbálok, hogy maszálódna már el minden azon képen, hogy lennék impressziók nélküli impresszionista, dolgozni csak magunktól foltosan az égen, úgy mint régen. Csak értelmem van, mindehhez csak értelem nem kell, másé - lehet tudni - soha, sehova nem viszel, de az is jó ha elvisel az az emlék, ami szívesebben lennék, mint jelenidőben megbúvó való.
Éppen ráncokat csinál most az isten, és fényes por lesz a szemeimben, és a szemsarkában ő ,ha volt - ő lesz majd a rozsdafolt. Hunyorítok persze akkor, és nyolcat vennék be a hatból.
Nem lenni vagyok, nem vagyok lenni, lenni nem vagyok, vagyok lenni nem. Világos. Lép. A sötét. Veszít. Lassan hömpölygő időt akartam, te megáradt folyó.

Jajj ti szegények, hívlak titeket ébredés után, de késő este is és hallgatnotok kell, ahogy belétek zokognám, hogy a van az voltaképpen nincsen. És mondanotok kell valamit, hogy a valami  az van, de nem úgy, ahogy azt én azt egyszer elképzeltem, s hogy igyekezzek békét kötni vele, de ne szégyeljem magam, (szabaduljak meg a gonosztól). Valahogy úgy lehet, hogy akinek a világa gömb alakú - vagy legalább hajlott - az valóban sehogy sem eshet le róla semmi módon, nincsen ott már semmi part ami leszakad. És ti azt, azt az ívet igyekeztek odaadni amivel az én korongom peremei egyszer valahogy majd csak összeérnek. Kész csoda lenne, ha ez megtörténhetik. Nem tudom mi biztat reménykedésre minket, az ostobaság e, vagy a hit az ennél valamivel jobb-ban. A paradicsomról (mennyekről) már ritkán esik szó köztünk, vitamihiányos lettem, skorbutat, járatlanért el nem hagynék. Irígylem azt ez erőt, szeretném magaménak tudni azt az erőt, amivel hátat tudnék magamnak fordítani végre és valahára. Vállrándítás szeretnék e napokon lenni, dérütött közöny, magában hinni tudó, de buzgó vakság. Egy ideig szeretnék ez lenni, aztán meg más, és azt is szeretnék, ha kikopnának belőlem a dolgaim, a jók is meg a rosszak. Csak arra szeretnék most emlékezni, hogy miként kell felejteni. Csak azt szeretném most tudni, hogy mi is az amit nem tudok. Lesírlak benneteket és ti hagyjátok magatokat, jajj ti szegények, magammal titeket megkínozlak.

Ma reggel azt éreztem, hogy egy épület van a mellkasomban, de nem elég óvatosan ébredtem fel a bal lábbal, és valahogy összeomlott.

Kintről jött szavak: "csak a kétség fér hozzád", "te nem fogsz tudni normálisan élni"
Bentről jött szavak: "Igen, azt hiszem ezt már tudom, de azt nem tudom, hogy hiszem e"

Ki az az 'engem', és ki az a 'másik', miért bámuljuk egymást kipusztulásig, és hol az a kígyó aki engem levedlett, és tudta e bárki, hogy egyszer majd ez lesz, hogy itt lesz a testem és semmit fog körbe és úgy nézek másra mint a tükörbe, és hol az az ég, amin egy felhő béget, és van e ott nő, aki sose ér véget, és hol az az idő ami befoltoz, de egy szatyor is elég, ami hajnalban bort hoz. Már csak legyeskedem a mézen, nem kóstolom, de nézem, ízemlékkel bent az agyban torkomnak esik a paplan, ízemlékkel, mondom; zsákot foltoz, fákat zsoltoz - nincs más lehetőség.

Állni csak egy negatív sarokban, azaz hogy szegletben, nagy széles terpeszeben. A falak, meg valahogy rám lehelnek, mint olyanokra szokás, aki egyetlen. A felsőtest az 90 fokban előre, minden más az pedig 36-ban. A tekintet pedig az aszfaltra, az aszfaltra szegeződik. Már nem tudnám, hogyan is volt aztán, de a pointilizmusra gondoltam, ismerős ízekre, és borsókra, bizonyos húsokra, bizonyos ízekre. Többre meg nem is emlékszem, csak álltam egy bizonyos peronon, de lehet, hogy nem is én voltam, ezt most úgy értem, lehetett volna bárki más. Most úgy érzem, én voltam az egyetlen, akit nem volt nehéz kitalálni. És ezt most úgy értem, hogy aki én vagyok az lehetne bárki.

"...porig aláztam magamat én, tyúkoztam, libáztam, és most itt van a vég, hogy megyek az egyik után. De jön ez az új is, és én elmegyek tényleg, tényleg utána, és megint csak méhek maradnak velem, na meg kutya és macska, ha bír még ennyit...." (magamat én majd kimosatom, idő, idő kell, idő)

Flockpost hülyegyerekeknek.

"Ezt a könyvet azért írtam, hogy segítsek neked. Arra szeretne megtanítani, hogy ne félj a gondjaidtól, hanem üzenetnek tekintsd őket. Az életről vallott gondolataim ezek. Olyan olvasnivalót szeretnék adni neked, ami úgy a mostani, mint az összes elmúlt és jövendő világban ott fekszik a párnád mellett a polcon, és vigyáz rád. Reménységet akarok lopni a szívedbe, ahogyan Prométheusz lopott tüzet az istenektől az embernek. Meg akarlak tanítani tüzet gyújtani a bensődben, a gondolkodó szívedben. Úgy szeretnélek melengetni ebben a könyvben, ahogyan én szeretném, hogy engem melengessél te, a másik."

KORNIS MIHÁLY - Vigasztalások könyve

Tricky - Abbaon Fat Tracks

                                  lázak aláznak
amit jelenteni szoktak a lázak a láznak.

Másodközlés

De még azért annyit csak, hogy én annyi mindent szerettem már, menni januárban, vagy hajadonfőtt egy hídon, várban a boltívét nézni, nemrég teliholdat nézni szerettem vízben, lehugyozott fűben ülni, egy arcba nézni bele reggelente, hóban is zokogni telente, valakit taxihoz kísérni, mailt kapni, de nem válaszolni, mailt írni, de nem kapni választ, tódit simogatni, bambán a semmibe nézni, enni és inni is szerettem, elfeküdni fűben és lombokat nézni felettem meghülyülni vagy okosnak látszani, nevetni valakivel, sírni valakiért, komolynak lenni vagy bolondnak, tehene lenni egy kolompnak, úgy, hogy elhinni, hogy mi vagyunk a kolomp_pár, hinni, hogy két idő egymásért kalimpál, diót, nagyfiúsan kézzel megtörni, néha szeretni, néha meg ölni, egyfolytában beszélni, mint a vízfolyás, hasonlítani valakire, mint két tojás, na, ez baromság volt, de baromnak lenni is jó olykor, vagy nézni ahogy valaki a poharába kortyol, ilyen nincs, mert legfeljebb a poharából kortyol az ember,ha mer, várni és várakoztatni, szomorúnak lenni, megjátszani meg játszani, elnyúlni rohadt szalmazsákon, okos urak közt játszani a bambát, élni, félni, jupinéni(na, ezt nem kellett volna, még félreérthetik),más is belehalt már, üvötltsétek; nagyon fáj és szelíd őz is meg más ilyenek és a bikinifelsőt lazán dobja hátra,de a legeslegjobban valakire gondolni szerettem mind e közben.

A szem a lélek üszke.

Azt mondják ül valami az arcomon, mint ha valaki odarajzolt volna valamit. Gondolom mire gondolhatnak. A nagybüdös igazság az, hogy nem az arcomon ül, amit látnak az csak árnyék, egy képé, ami egészen máshol ül, és róla magam is tudok. Egy rajzvászon tehát az arcom, festek rá, és festeni hagyok. Egy ló van a képen, bokros teendőkkel, amilyet nem akartam. Rajta betegen szürke ég is van, nyúlszív és felhő. Gyámoltalan egyedülség, lágyan hullámzó téboly, az ott a  folyó. És az is van ami nem látszik, kígyók és démonok, lélekről leszakadt öntudatlan hús van. Mindezek vannak. És minden csak önmagában, és minden máshoz képest, és telis-tele mankóval, gyengeségek , vagy azok leplezésének esetére. És ott vannak egy csoportban a félnémák, és ott vannak a félig vakok, de ott a nemtörődömök, és a befogadás kényszere miatt érthetetlenek, s végül a konzumoriginalok.
Ott vannak és nevetnek akik semmi sem tudnak, és ott keseregnek akik semmit sem akarnak. És ott vagyok én is bent a képen,a már se ilyen se olyan vagy a mindenféle. Homályos vagyok és félszeg, mint egy bizonytalan vagy elrontott ecsetvonás. A háttérrel egybe olvadva alig lászik rajtam a vanás. És láb van és lépés is van, amin magamon, vagy rajtam. Túl. Háttérként még egy fal is szolgál, aminek neki kellene menni, nem áttörni, henem széttörni rajta.
És ott balra, na az a szürkeség ami egybe ér az éggel, az ott hamu, ne akard másnak látni félelmedben, még becsapnád magad, és engem is becsapnál. Mit látsz még,look at me (lukat mi)? Nem is szabad hogy idenézz, félnék csak azt látnád, amit magadban sem szívesen veszel észre.

Már csak merni kellene tudni benyitni,
a kulcsot már kezembe tette a portás..

Nem vagy te rossz, szeretlek - mondják nekem egyre és másra,
azt mondják a világ bolond, így magammal ítéltetnek a kihalásra.

- Szerinted szeretetreméltó vagyok?
- Igen, nagyon.
- Szeretsz?
- Nem.

Méregtelenítek. Az első fázisában tartok. Hogy pontosan értsetek, mindők közül ez a legfontosabb. Ekkor dől el hogy milyen hatékonyága lesz. Ebben a szakaszban kell megteremteni azokat az előfeltételeket, melyek egyáltalán értelmet adnak az egész hercehurcának. A jól megalapozott méregtelenítő-kúra legelemibb szabálya, hogy először létrehozzuk azt a méregszintet, amelyet aztán később eltávolíthatunk és sikeres végkifejlet esetné (merjünk dysgraphiásak lenni) pszichowellness diplomát adhatunk magunknak, így jelentősen növelve ezzel önbizalmunk állandóját.
Kezdőknek - az elve kudarcra ítéltség okán, mert az általában nem jó, ha valami elsőre sikerül - 3 doboz tetszőleges márkájú cigaretta javasolt, napi egyszeri - étkezésnek nem nevezhető kiegészítő nyammogás mellett.
Random márkájú sörökből, de ha lehet a szarabbik fajtákból, gyomrunk befogadáshoz mérten a legtöbbet kell szervezetünkbe bevinni. Az IAPI (International AntiPoison Institue) alapszabályában engedélyezettek a következő mérgesítő szerek is ( gyümölcs- vagy gyümölycsízű pálinkák, minőségi, de inkább kannás borok, mézes snapszok, egyebek).
A személyes higiénirára szánt időt, a méregbevitelre áldozott idő okán módosítsuk a zéró tartomány felé, aludjunk ruhában, cipősön, és két naponta hányjuk le magunkat, a hajmosás nemtelen eszözétől is igyekezzünk tartózkodni. Gyengébb vagy erkölcsileg ingatagabb érzelmi lábakon állók (jajj de szép lett ez), dugják el borotváikat, nőneműek epilátoraikat. A méregtelenítő kúra második fázisa arról ismerszik fel és rajzolódnak ki kontúrjai, amikor a hónaljunk és a szájunk szaga menthetetlenül, de nagyon erősen az elviselhetetlennek is joggal nevezhető tartományba ért, de azt is testünk és idegrendszerünk beszédes válaszaként könyvelhetjük el, ha lehugyozott nadrágban állunk a csempék mintázatát megfejteni készen és azt kérdezzük magunktól, hogy; hol vagyok? és erre ki szólt? válaszreakciót adjuk.
Ekkor ki-ki vérmérséklete szerint dönthet nekiláthat-e a második fázisnak, vagy közértbe megy.
OTTHON, EGYEDÜL SENKI NE PRÓBÁLJA KI.

Állandósult és belülre költözött a remegés. Ott lakik a gyomorban, bezárom magamba, és magába zár. Mennyi fájdalom elfér, egy ilyen kicsike rögben és nem mutatja ki vegyszer, se röntgen. ÉS az is lesz majd egyszer, hogy ki tudja? - ki látta? - ez a lyuk itt rajtam meg az, ahol a valaki magát belőlem kirágta.

Elég gyakran alakul úgy, hogy akinek a szerelmünket adnánk, az csak a bocsánatunkat kéri. Jó esetben.

 csak

Aznap...Madártejszínű lenne az égbolt, és tojáshabok lennének a felhők, gyerekkézzel a kormányt forgatnám, és úgy tennék, mint aki felnőtt. Ezüst derűvel csillognék, áramvonalas testemen aerodinamikailag érzékenyülne el az ég apraja a nagyja. Fedélzetemen a stewardessek sürögnének és forognának. Hosszasan beszélnék az utasoknak, hogy nézzenek jobbra meg balra, hogy az ott a Mount Everest, csúcs az érzés, bár Isten nem pont így akarta, de hát ő is csak olyan mint mi, hiszen mi lennénk, ha hinni lehet a saját képe, néha leszállnánk felvenni azokat, akiknek szintén késik a gépe. Mert hogy azt nem mondtam de tudni ildomos, hogy olyan lassúak lennénk, mint délben a hatos villamos, ezért mindenhonnan törölnének is mint járatot, bermudanadrágban lennének az emberek, meztelenül pedig az állatok. De minden utast rabul ejtene az élmény, robotpilótára állítanám a lelkemet, az eltévedés rémétől félvén, és a szemükbe nézhessek ha van nekik, vagy úgy alakul, hogy merhetek, aztán pedig sírnánk és nevetnénk és hol levitálnánk, hol gravitálnánk.
Málnaszörppel lenne tele az üzemanyagtartály, azt hinnénk hogy élünk, de tudnánk, hogy más is belehalt már. És mozi is volna, és teniszpály és medence, a szívűnket a mikróba raknánk reggelente. Aznap, minden aznap volna, az ablakokon kihajolnánk, égből kortyolnánk nagykanállal,s viccelnénk is eként: felhőbe mondd miért haraptál?. Szóval, aznap elhinnénk hogy van mentség magunkra és ha van, akkor miért ne lehetne az pont a miénk.
A földre nem sok gondunk volna, mindössze annyi, hogy onnan néznénk magunkat és integetnénk míg, sugárhajtású gépünk tejszínhabot húz az égre.

Az ember nagy felismerések hullámverésének teszi ki magát, ha az inboxában bolyong és letüdőzi két korty ital közt a múltat - ha létezik az ilyesmi egyáltalán. A tárgyban semmi sem figyelmeztet, hogy az e-mailek fogyasztása rákot okoz. Fut az ámok, ámokrákom lehet, mondom magamnak kissé elgyengülve. Ha akkor nem azt és nem annak, és elovasom jól, vagy éppen egyáltalán nem, és nem valamit akarok hinni, hanem beérem a valósággal és szebb szavaim vannak, vagy egészen egyszerűen odavalók, vagy csak jól eltaláltan időszerűek. Az is egy eshetőség, ha nem lenne bennem ez a mindenáron, hanem eltudnék hallgatni. Lehetetlennek tűnő, tudjuk is jól, hogy miért (lehunyom a szemem, mint aki elszégyelte magát) remélem ez legalább őszinte bennem, legalább a szégyen legyen az. Mondjuk, ezzel csak papíron lehet szeretetre apellálni, egyébként nem. 
Megfeleléskényszer. Lépéshátrány egy vonaglócsizmában (csizmaszó)a vágta.
Olyan találóskérdések is jönnek, hogy hogyan döglenek ki a madarak, és az egyetlen racionális válaszom az az: hogy há'ötenegy ellen,de mindenki egyért (valami ilyen volt andré dumája is) és hogy van e annak szimbólikus jelentése, hogy a szárnyak - úgy általában - pusztulásra vannak ítélve a teremtő erők által.
De nincs baj, arcomba fúj a szél, ruhásan, cipősön alszom, az esték olyanok mint eddig, a nagyobb üzletek már felkészülnek a szezonra, jön majd a nagy őszi bánatakció, kedvezően juthat most majd nő, férfi és gyerek hozzá a spleenhez - "jé ez milyen olcsó, mi a bánat? kicsit több. maradhat.", apropó arcomba a forszél  is belefúj ilyen módon, már most jó erőst érzem. Anorákba bújok. Árusítom ki magam, nem lesz villanyoltás, ezt most végig kellene (tudni) csinálni, de tényleg, hiszen ennyire végtelennyire rég nem volt a karnyújtás. Lefekvés előtt még csengetek egy kicsit,(vonalas számról mobilon hívom magam és leteszem), ez azt jelenti; magamra gondolok, esetenként jóéjtsms-t küldök, biztosítva magamat arról, csak is én jöhetek magamnál számításba, mint érzelmi életem felkentje.
Bolyongok az inboxban, kétfelé szakad minden, bizonyos esetekben nem így kellett volna, elindul a lehetett volna síkja és elindulnak a lett örvényei is. Jobban átkellett volna gondolni, nem csak más miatt, nem csak magam miatt. Sose tudhatod kiket sértesz meg azzal, hogy vagy, de hát nem lenni hogyan is kéne?
Végül a spam-ek, amikkel mindig is mostohán bántam, pedig ha csak a pénisznagyobbító mailek töredékére válaszolok, már akkor is biztos 10 méter felett járnék (ez jelentős közmű), nem pedig ilyen csúnyán szállok el. És csodálkoznom sincs miért, a szárnyasok napjai megvannak számlálva, már csak azt nem tudni, hogy ki számol és meddig.
De nem lesz baj, arcomba fúj majd a szél, egy hólapát kell és majd azzal a heted-havat..., úgy ahogy, a hideg űrbe lehet nézni fel a strasszokra, emlékezni a régenvolt klasszokra. Hátraszólni Erzsikének a bakra a szekér elejéről, ne válasszunk-e magunknak halálnemet? Erzsike annyit mondana csupáááááááán (mint Antoine), de igen.

Bajban vagyok. Asszondják (ez baromság), hogy én értek a szavakhoz. Nem értek, mert ők buták és én vagyok az okos (gyengébbeknek: öngúny), meg mi az, hogy szavakhoz érteni, legfeljebb hozzánk érnek a szavak, a méltók is meg a méltatlanok is. Szóval valami nehezen megfogható jutott az eszembe, olyasforma dolog, mint ha én lennék a mintanáci, verbálgráf, gráfverbál (nem súlyosbítom a helyzetem, nem fokozom a buffert) antiszemita és kiismerném magam, és ki is merném mondani. Valahogy úgy hangzik ez - meglehetősen primitíven - hogy akinek nincs mit mondania, az ne beszéljen. Szóval akkor most kussolok.

Demégazértannyitcsakhogyénannyimindent
szerettemmármennijanuárbanvagyhajadonfőtt
egyhídonvárbanaboltívétnézninemrég
teliholdatnézniszerettemvízbenlehugyozottfűben
ülniegyarcbanéznibelereggelentehóbaniszokogni
telentevalakittaxihozkísérnimailt
kapnidenemválaszolnimailtírnidenemkapniválaszt
tóditsimogatnibambánasemmibenéznienniésinniis
szerettemelfeküdnifűbenéslombokatnéznifelettem
meghülyülnivagyokosnaklátszaninevetnivalakivel
sírnivalakiértkomolynaklennivagybolondnak
tehenelenniegykolompnakúgyhogyelhinnihogy
mivagyunkakolomp_párdiótnagyfiúsankézzelmegtörni
néhaszeretninéhamegölniegyfolytábanbeszélni
mintavízfolyáshasonlítanivalakiremintkéttojásnaez
baromságvoltdebaromnaklenniisjóolykor
vagynézniahogyvalakiapoharábakortyolilyennincs
mertlegfeljebbapoharábólkortyolazemberhamer
várniésvárakoztatniszomorúnaklennimegjátszani
elnyúlnirohadtszalmazsákonokosurakköztjátszani
abambátélnifélnijupinéni(naeztnemkellettvolnamég
félreérthetik)másisbelehaltmárüvötltséteknagyonfáj
ésszelídőzismegmásilyenek
ésabikinifelsőtlazándobjahátra
dealegeslegjobbanvalakiregondolniszerettem
mindeközben

powered by Gösser, a nesz beszél belőlem.

Rávetül nap a monitorra. Súrló a fény. horZSol is rendesen. Látni magamat az üvegen. A szemeket először, aztán pofacsontot, szájat. Bölcsességek megfogalmazására biztat mindez. Minden múlandó, csak a hányinger örök. Milyen ösztönnel rohanok, ha olyanokat látok, akiknek nincsen hovájuk? Csak idézgetik a kibaszott rókás részt a kis hercegből, amit én nem is olvastam még, mert egy akkora nagy tahó vagyok, de már így kívülről tudom az egészet, nem kronológikusan, de részletekben. Kellene egy szekrény, úgy értem elbújni benne, és keresve lenni, nem csak megtalálva. Valami azt súgja, mindez lehetetlen. Tőlem is az. Nem csak tőlem. Egyensúlyozom ezen, még jó hogy néhanap, kezembe nyom valaki egy parazojt, még az se baj, ha nem tud róla. Sőt pláne.