sebtolvaj

Aznap...Madártejszínű lenne az égbolt, és tojáshabok lennének a felhők, gyerekkézzel a kormányt forgatnám, és úgy tennék, mint aki felnőtt. Ezüst derűvel csillognék, áramvonalas testemen aerodinamikailag érzékenyülne el az ég apraja a nagyja. Fedélzetemen a stewardessek sürögnének és forognának. Hosszasan beszélnék az utasoknak, hogy nézzenek jobbra meg balra, hogy az ott a Mount Everest, csúcs az érzés, bár Isten nem pont így akarta, de hát ő is csak olyan mint mi, hiszen mi lennénk, ha hinni lehet a saját képe, néha leszállnánk felvenni azokat, akiknek szintén késik a gépe. Mert hogy azt nem mondtam de tudni ildomos, hogy olyan lassúak lennénk, mint délben a hatos villamos, ezért mindenhonnan törölnének is mint járatot, bermudanadrágban lennének az emberek, meztelenül pedig az állatok. De minden utast rabul ejtene az élmény, robotpilótára állítanám a lelkemet, az eltévedés rémétől félvén, és a szemükbe nézhessek ha van nekik, vagy úgy alakul, hogy merhetek, aztán pedig sírnánk és nevetnénk és hol levitálnánk, hol gravitálnánk.
Málnaszörppel lenne tele az üzemanyagtartály, azt hinnénk hogy élünk, de tudnánk, hogy más is belehalt már. És mozi is volna, és teniszpály és medence, a szívűnket a mikróba raknánk reggelente. Aznap, minden aznap volna, az ablakokon kihajolnánk, égből kortyolnánk nagykanállal,s viccelnénk is eként: felhőbe mondd miért haraptál?. Szóval, aznap elhinnénk hogy van mentség magunkra és ha van, akkor miért ne lehetne az pont a miénk.
A földre nem sok gondunk volna, mindössze annyi, hogy onnan néznénk magunkat és integetnénk míg, sugárhajtású gépünk tejszínhabot húz az égre.