Jajj ti szegények, hívlak titeket ébredés után, de késő este is és hallgatnotok kell, ahogy belétek zokognám, hogy a van az voltaképpen nincsen. És mondanotok kell valamit, hogy a valami az van, de nem úgy, ahogy azt én azt egyszer elképzeltem, s hogy igyekezzek békét kötni vele, de ne szégyeljem magam, (szabaduljak meg a gonosztól). Valahogy úgy lehet, hogy akinek a világa gömb alakú - vagy legalább hajlott - az valóban sehogy sem eshet le róla semmi módon, nincsen ott már semmi part ami leszakad. És ti azt, azt az ívet igyekeztek odaadni amivel az én korongom peremei egyszer valahogy majd csak összeérnek. Kész csoda lenne, ha ez megtörténhetik. Nem tudom mi biztat reménykedésre minket, az ostobaság e, vagy a hit az ennél valamivel jobb-ban. A paradicsomról (mennyekről) már ritkán esik szó köztünk, vitamihiányos lettem, skorbutat, járatlanért el nem hagynék. Irígylem azt ez erőt, szeretném magaménak tudni azt az erőt, amivel hátat tudnék magamnak fordítani végre és valahára. Vállrándítás szeretnék e napokon lenni, dérütött közöny, magában hinni tudó, de buzgó vakság. Egy ideig szeretnék ez lenni, aztán meg más, és azt is szeretnék, ha kikopnának belőlem a dolgaim, a jók is meg a rosszak. Csak arra szeretnék most emlékezni, hogy miként kell felejteni. Csak azt szeretném most tudni, hogy mi is az amit nem tudok. Lesírlak benneteket és ti hagyjátok magatokat, jajj ti szegények, magammal titeket megkínozlak.
Ma reggel azt éreztem, hogy egy épület van a mellkasomban, de nem elég óvatosan ébredtem fel a bal lábbal, és valahogy összeomlott.
Kintről jött szavak: "csak a kétség fér hozzád", "te nem fogsz tudni normálisan élni"
Bentről jött szavak: "Igen, azt hiszem ezt már tudom, de azt nem tudom, hogy hiszem e"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése