Összegyűlnének ők hárman, deklaráltan a világvég zároakkordistáiként. Itt és most, de nekünk.
A jégszobrász, a divattervező, és a vállakozó, ennyiben állna szentségük és háromságuk. Hófehér fogakkal, üde lehelettel, az eukaliptusz lovasai.
Lenne merszük jégből megformázni a Titanicot, megalkotni a kilátástalan napszemüveget, elnevezni II. Lászlóról egy strandot. Megújhodály, könnybe lábadna az eszem.

Szarból várat.

Egy csomó embert ismertem. Ez azt jelenti, nagyon sok embert láttam. Sok ember van, akiket már soha nem fogok látni, elmentek, meghaltak. Az arcuk bármikor felidézhető, még csak fényképet sem kell nézni hozzá, elég hozzá némi lefekvés előtti sötétség vagy világos nappal behunyt szem.
Vannak olyanok, akiket most is láthatok, de egyszercsak már nem fogom látni őket, aztán olyanok is, akiket csak ezután fogok. Velük nem kell foglalkozni - egyelőre. Akik már nincsenek, azok vannak a legtöbben. Az összes nagyszüleim. Aztán néha nem is az az érdekes, hogy hogyan néztek ki, mozdultak, vagy mosolyodtak el, hanem az, hogy milyen volt a hangjuk.
Az előbb is ezzel foglalatoskodtam, hogy mondjanak nekem valamit azok, akik nincsenek, hallani akartam a hangjukat. És mivel a hangjukra voltam kíváncsi, hát beszélniük kellett. Ezeket mondták.

anyai nagyanyám: - Hibás vagy kicsi fiam, miért dobálod a csirkéket?
anyai nagyapám: - Lúfasz!
apai nagyanyám: - Öreg, el kellene menni tápért!
apai nagyapám: - Kifogyott a gájz.

Kitetszik világosan minden. Nőuralom.

Kint állok a gangon, bolyhos délelőtt, zsibbadás. Hömpölyög egy dallam végig a házban, bújik az mindenhova, a kovácsoltvas korlátok indái között, besző mindent, felrepül a negyedikre, ficánkol, beosonkodik a kulcslyukakon, beleszagol a gáztűzhelyeken rotyogó becsinált levesekbe (én ezt sose tudtam, hogy melyik), megnyomja a liftgombot, rátapad a tapétára, beleivódik a porcicákba, facsarja szívet, az elmét ott ahol éri. Karmikus kómába zuhan a délelőtt, a ház, az összes bérlő és tulajdonos, szipog a katódsugár. Minden zongoraütés egy éles penge, elvágja a múltat a jövendőtől. Kocsonyásodik az idő, az égen jóidő felhők, beszívják a zongora futamok utolsó morzsáit is. Az utolsó futamnál könnyű lesz minden, aztán újra földhöz tapad a bánat, vele szunnyad az önsajnálat. A lépcsőn ekkor jön egy alak és azt kérdezi tőlem, mondja szomszéd, Julcsit megkúrták már?

 

Mindegyik az idővel kardozik, hol kicsit, hol nagyon. Hogy van e az időnek végezete, hogy az égbolt mögött van e még plafon. A csillagok infúziós tűk, onnan csepeg le az élni akarás a sárba, a szürcsölése aztán  mindenkit térdre kényszerít, és hazudásra , hogy a mennyország csak felújítás miatt van zárva. Rettegni aztán, hogy nem lesz már több ecset, és az ok is elfogy, imádni festett képeket, az a kevés ami végül megmarad zárt szemhéjjak mögé reked. Amíg van, ehet, ihat, ölelehet, alhat, a végén úgyis mindenre légy repül, ahogy saját létezése mások arcára alvad.

Néha hallani vélem, ahogy fásulok. Vagy ha mégsem onnan jön a zaj, a végére kellene járni ennek. De ha valóban úgy van, ahogy feltételezem, hogy ez a tulajdon elfásulásom zaja, a fásultság nem engedne úgysem utánajárni. Nem hiszek a hangoknak, azok is csak tőlem valók. Egy csomó dologban nem hiszek, olyanokban mint haza és haladás, de még csak a fejlődésben sem. Se az előrében, se a hátrában. Az állásban sem, és nem a menetszélben. Bár ez utóbbiban azért praktikus okok miatt érdemes lenne, elnyomná a susogás a fásulás magamtól magamat elidegenítő zajait. Már falusi olimpiákon száz métert futó aggastyánokra is irigy tudok lenni. Mi lesz még ezután? Volt-e valami egyáltalán? Onnan ismerem fel azt, hogy valamihez közöm van, volt és lehet, hogy nem működik. Gödörben a lyuk.

A Voivod basszusgitárosa akarok lenni. Nem szeretnék, hanem akarok.

 

 

 

Megyek haza. Hazamegyek. Oda megyek, ahol éltem egyszer 20 évet - hát ennyiben a haza, ennyiben a menés. Valójában biztonságot nyújtó ismeret, a tunyulás melegágyának nehézipari megtestesülése, eleven árnyéklét. Mikor megérkezem, az egész város olyan lesz, mint egy magát túlnőtt posztmodern NDK-s SZOT üdülő. Most nem tudom, hogy eleve olyan-e, vagy az én érkezésemre tartanak fent egy külön apparátust, és amikor megneszelik a jöttömet, gyorsan a pincékbe hordják a pálmafákat, a narancsligeteket pedig egy fejlett mechanikájú géppel becsúsztatják a panelházak alá, aztán nejlonszatyrokat szórnak a kukák mellé, az üresen álló kórházról gyorsan leverik a vakolatot és betörik az ablakait, forradalmi eljárással 100 éves platánokat ültetnek szana és szét. Csoffadmányi Bizottmány - az a nevük. A vonaton elképzelem azért az ilyesmit, hogy párbeszédek vannak, olyasfélék, hogy Karcsi bazmeg nem fogunk végezni, figyeld meg, lebukunk, rá fog jönni, hogy ez az egész csak érte van, tönkre akarod tenni 20 év áldozatos munkáját? Mondd meg Karcsi bazmeg, szabotálsz?
Amikor van ez a hazamenés, akkor fáj a fejem, tompa leszek, és olyan, mintha kátránnyal kente volna ki valami felsőbb erő a koponyámat belülről, hogy a látvány lecsorogjon a falán, hogy ne tudjék semmi külső dolog ott megtapadni. Nem is tapad.
Van egy tó. Mesterséges. Még akkor mesterkedték össze, amikor a SZOT üdülésnek mint létformának egész nagy keletje volt. El is keresztelték csónakázó tónak. Egyenest a bányából jött bele az 1 fokos karsztvíz.
Tudom, hogy a részeges Zoli vigyázta a csónakokat. Aztán azzal senki nem számolt, hogy ezek a hegyvidéki népek tesznek magasról a csónakázásra, fürdeni szeretnek csak, meg ingyen pecázni. A csónakázótó mint a lakótelepi  létet javító intézkedés megbukott, a részeges Zoli meg munkanélküli lett, a csónakházat apró részletekben széthordta a köz. A Csoffadmányi Bizottmány ekkor határozott úgy, hogy hattyúkat telepít a tóba, hogy ha már zsenánt az evezés a népnek, legyen akkor helyette a flóra és fauna vizuális élvezete. A fürdőzést, a pecázást kerek perec betiltotta. Egyúttal szemet szúrt valamely regionális patriótának az a paradoxon is, hogy mi az ördögnek hívnak egy tavat csónakázó tónak, amiben se csónakázni, se fürdeni, se pecázni nem lehet, viszont tele van hattyúval. Lett is olyan, amilyen még soha sehol a világon, tókeresztelő ünnepség. Hattyúliget-tó lett a neve.
A hattyúsütést elfelejtették kiírni a tiltótáblára, aztán ezt az olvasni tudó mélyszegénység úgy értelmezte, hogy akkor azt lehet. Aztán egyszer csak elkezdett nem úszni egy hattyú sem a Hattyúliget-tóban. Aztán bezárt az összes bánya és nem folyt többé a karszt. És pocsolyaszag lett és algatenyészet. Jöhettek a vadkacsák. Amikor egy nagy kocsonyás tálra kezdett emlékeztetni az egész, akkor jött a nádtelepítés, körbe az egész tavon. Az istenadta nád meg nőtt, csak nőtt. Most van egy tó a világ legnagyobb NDK-s SZOT üdülőjében, amit sejteni lehet a nádtól, viszont ha látni lehetne, biztos egészen az aljáig vagy még annál is tovább a nád egyik felén néha egy egy ember, a másik felén rekedtes gágogás.
Milleniumi park a hivatalos neve.

Kedves Magyar Állam!

Szeretném tudatni veled, hogy gerontofasisztának gondollak. Persze személyes élményeim vezettek odáig, hogy ilyen állításra ragadtassam magam. Segítek, hogy el tudd képzelni, és előre szólok, lesz benne némi matematika. Adott két idős ember, az egyik 70 éves mozgásképtelen, izomsorvad és csontritkul, ha megfordítom az ágyban, akkor önállóan tud viszont feküdni akár napokat is.
Van a másik ember, a 79 éves, épp a múlt héten élesztetted újra és szállítottad be a központi intenzívre, ami végtelenül rendes dolog volt tőled. Örök hála.
A 70 éves embert befogadtad egy otthonba, és gondoskodsz róla havi 72.000 ft-ért. Ezért is örök hála, de nem biztos hogy tudod, hogy a 70 éves nyugdíja az 63.000 ft.
A 79 éves embernek azt javaslod, hogy menjen be 70 éves társa mellé, egyúttal megemeled a gondozási díjat havi 92.000 ft-ra. Majd elfelejtettem mondani, a 79 éves nyugdíja 81.000 ft.
Hát most mondd meg, kedves Magyar Állam, mitévőek legyünk.
Említést tennék itt egy nem túl jól kereső középkorúról is, az összes erénye az, hogy adófizet, meg közüzemet, egyéb semmi. És ez a nem túl jól kereső középkorú azt kérdezné most meg tőled, hogy ér-e olyat csinálni a te válsággazdasági elveiddel összeegyeztetve, hogy kitesszük az elöregedő, hasznavehetetlen szüleinket a kuka mellé szelektíve, vagy nem?
És még azt is mondom kissé demagóg módon, hogy ha te arra kényszerítesz, hogy ne legyek tisztességes, akkor nem leszek az. És ha feketén fogok dolgozni, akkor sem fog mardosni az önvád, mert nem egy kurva micsubicsi felrémlő képe miatt teszem, hanem emberségből. Szóval Magyar Állam, gyanítom, hogy jogilag nincs rá mód, hogy elhatároljam magamat tőled, de morálisan és minden más módon nyilatkozom, hogy ha bár neked van közöd hozzám, nekem eztán már semmi. Úgyis mondhatnám, hogy köztünk mindennek vége, mert az olyan drámai. 
Elmehetsz a skodaszarvasos eredetmondáddal, a jéghegyentúli gulyáskommunizmusoddal a francba.

A szerda egy utca. Olyan házak vannak benne, amikben csak guggolva férnek az emberek. 6 lakás van egy házban. Közös a wc.

Lakhelyem Falország. Magas falból való. Maga a hiába döngetés melegágya. Tele eltévedt lovassal. Az eget még lehet látni, az a kis kék pötty az. Van ablak, szó se róla, rajta rács, gazdagon babérral befuttatva. Van haszna ennek a babér- és rácsadónak. Ide aztán se ki, de be.
És azért jár mindenki fejét lógatva, hogy ne kelljen églátási illetéket fizetnie. Egy olyan pici kis kékségért aztán tényleg nem érné meg. Én is nézem a földet inkább.
Falország, abszurdánia. Valami bűzlik, csak a hülye reménykedés mondatja velem, hogy nem mi magunk vagyunk a szagok forrása. Börtön, az hát, de még milyen.
Megyek az utcán, borzadok, olyanná válok, mint egy turista, és mint turista csak úgy tudom, merem kimondani, hogy hé emberek, itt nem lehet élni, aztán úgy zárom, hogy basszátok meg, hisz éltek. Ez valami csalás, szemfényvesztés, sikeres kísérlet a nem lehetséges bebizonyítására.
Itt állok ennek a Falországnak az állítások szerinti közepén, és borzadok, leszegett fejjel, mint a barmok. Alattam enberhúgy és kutyaszar, felettem kicsi pontszerű kékség az ég, ha még megvan egyáltalán, mert ki tudja, mióta nem is nézek fel.
Egyesek a falon túlra vágynak, mint ahogyan én is. Egyeseknek sikerült is eljutni, tőlük lehet tudni hogy mi van a nagy falon túl. Nincs kecmec, vasketrec.

A Böszme apja egy csomó dolgot csinált, amiről a világ sose fog megemlékezni, pedig a javára válna neki. A világnak, annak.
Egyszer sikerült olyan bort csinálnia, ami állagra tisztára olyan volt, mint az étolaj, ízre pedig mint az ecet. Amikor kiderült, hogy nem akárminő bort fejlesztett ki, híre ment. Aztán a név is rajt' maradt, hogy étolaj.
Az állagtól és íztől eltekintve nagyon hatékony bor volt. Ezt ő mondta így a saját borára, maga a termelő. Lehet, hogy nem finom és szarul csúszik az ember torkán, de hatékony.
A Böszme apjának a haverja 3 háznyira lakott, vele jártak rá a pincére. Ha a normál bort itták, 5 perc alatt ért haza, ha az étolajat, akkor 5 óra alatt, mondjuk ebből effektíve csak 1 óra volt olyan nemű mozgás, amit haladásnak lehetett nevezni, a fennmaradó 4 óra árokparton történő alfatudattal, illetve villanyoszlop körül bemutatott szabadgyakorlattal telt.
A Böszme apjának az étolaját ezért nem csak azok a néprétegek szerették, akiknek a nap nagyobbik részében a szájuk előtt számottevő muslicafelhők köröztek, hanem a radikális absztinensek is kedvelték az étolaj okozta, a fogyasztóikon megmutatkozó képi hatások miatt. A Vihonyák néni még egyszer hokedlit is hozott ki az utcára, letelepedett az árnyékba, hogy úgy tudja megnézni, hogyan megy haza a Tréznik Pityu 50 méteren. Egyébként a Tréznik Pityu szervezete valahogy úgy lehetett, hogy az étolaj kihasználhatott valami biológiai biztonsági rést, mert azt, hogy mire képes az étolaj, az rajta nyilvánult meg a maga valójában.
A Böszme apja ezért el is kezdett gondolkodni azon, hogyan lehetne reprodukálni a lokális népszerűsége miatt is erősen fogyatkozó nedűt, és járt az agya, hogy milyen leértékelt mosószerrel mosta a prést, meg ilyenek. Járt a vegyesboltos nyakára, hogy van-e még abból a bolgár mosószerből, mert megvolt győződve, hogy a titok kulcsa nem lehet más. Aztán jött bolgár mosószer és be is készletezett belőle, és a következő szüretnél mindent ugyanúgy csinált, de nem lett étolaj belőle. Savanykásnak savanykás volt, de semmi, a Tréznik úgy itta, mint a vizet, a felesége meg csak nézett, hogy híradóra mondig otthon van és szidja az Ipper Pált, hogy kommenista. Az étolajos hordónak sokáig nem volt szabad a közelébe se menni, félbehagyott világmegváltásként szabadott csak tekinteni rá. A Vihonyák néni rá következő nyáron meghalt. Az utolsó étolajcseppeket akkor itatta meg a fiával, aztán hazavitte. Azóta nincsen étolaj sehol a világban. A Böszme apja aztán megbékélt vele, mondogatta, biztos így kell ennek lennie. Meg még azt is mondta, hogy az élet a maga teljességében a legszebb dolog a világon, ámbár neki van az a sejtése, hogy csak az utolsó 5 perc az, ami belőle igazán érdemre méltó. És hogy ő azért nem veszi le éjjel sem a karórát, mert sose tudni, mikor van az az 5 perc, őt nem lepheti meg már semmi.  Alighanem a Böszme apja a Tréznik 5 perceire gondolt ehelyt, hogy olyan jó volna, ha néha, de nem csak egyszer az életben 5 órányira tudna hatalmasodni minden kicsiség, ami egy ilyen csöpp falura rá tudott, és ennek okán rá is szokott telepedni.

Előbb utóbb minden szomódi búcsúban eljött az az idő, hogy néhány férfi erős lett. Nem jobban és nem kevésbé, mint egyébként, csak rossz időpontban, rossz helyszínen. És akkor mindig ott termett a Böszme. Ezek még a pszeudoboldog 80-as évek voltak, akkor még nem az ország volt böszme kompletten, hanem az országnak volt egy egyetlen Böszméje, de még az az ország csak nem is tudott róla.
Böszme gyakorlatilag Robin Hood és Rocky keveréke, a robinhudságát a nemes eszmék iránti elkötelezettsége adta, a rokiság az inkább a problémás élethelyzeteknek a kevésbé szofisztikált megoldására vonatkozik. Megjelenésre meg tisztára egy késő Rákóczi Ferenc elenyésző súlyfölösleggel, bajusz serkenésének állapotjában.
A szomódi búcsú - nem tudni, miért - az olyan volt, hogy ott csúcsosodott ki minden. A Böszme Agostyánban lakott, az volt a bázisa, onnan repült ki búcsúk idején a szomszéd falvakba. Volt egy nagy sötét barna kötött pullovere, abban járta a környéket. A szomódi búcsúban a kocsma wc-jébe invitálta a megerősödött apraja-nagyját, és hát azt sose lehet tudni, hogy mi történt, de tény, hogy az illemhelységben nem illendő dolgok történhettek, és inkább hajazott az olyankor valamiféle mészárszékre, ahol szaniter termékek töréstesztje is rendben lezajlott. Én sose értettem a Böszmét, hogy honnan van az a magabiztosság benne, hogy tudja mindazt, hogy mikor, hol és milyen fokon kell megvédeni a még védhetőt. A Böszme egyébként jámbor volt, csak a búcsúk alkalmával tört elő belőle a vágy, hogy az igazságnak a végére járjon, és annak általában egy halom 8 napon túl gyógyuló szomódi volt a vége. Mesélték egyszer, hogy úgy jött ki a kocsmából, mint ahogy egy delfin könyv borítóján volt ábrázolva Kinizsi, hogy a két hóna alatt, plusz a foga közt is egy török. A Böszmének az apja is böszme volt termetileg, csak őt nem hívták így, őt Pajszernak hívták és villanyszerelő volt, de az a fajta, hogy megvetette azokat akik nem foggal blankolták a kábelt.
Ő Aszódról települt Agostyánba. Vannak emberek, akik szeretnek A betűvel kezdődő településeken lakni, a Böszméék azok ilyenek, mert a Böszme apjának az apja az meg Alagról költözött Aszódra.
A Böszme apja mesélte, de ember nem volt a faluban, aki elhitte volna neki, hogy még amikor Aszódon lakott, '68 szilveszterén egy mávos haverjával felmásztak a vasútállomás tetejére és egy lopott neon F betűt (az áfészból) áram alá helyeztek, bekötöttek az állomás neve elé. És amikor ezt mesélte, akkor nagyon ragyogott az arca. A hosszú ó-ra vonatkozó kellemetlenkedő kérdéseket nem is hallotta meg. Aztán azt is mondta, hogy ha az apja Alagon marad, akkor sokkal könnyebb dolga lett volna. Vegyesbolt mindenhol van. Tudjátok.
Ez az egész csak onnan jutott eszembe, hogy a minap láttam egy olyat, hogy a Kínai Ruhaházat valaki átjavította Kínai Punaháznak.

Ha egy mozgalmi értelemben vett hulladék tekeri a pedált az nem környezetbarát. Az egyáltalán nem az. Az már az önfarkába harapás tipikus esete.

Megint Remi

PAC MAN

Előbb utóbb minden szomódi búcsúban eljött az az idő, hogy néhány férfi erősebb lett. És akkor mindig ott termett a Böszme. Ezek még pszeudoboldog 80-as évek voltak, akkor még nem az ország volt böszme, hanem az országnak volt egy egyetlen Böszméje, de még csak nem is tudott róla.
Böszme gyakorlatilag Robin Hood és Rocky keveréke, a robinhúdságát a nemes eszmék iránti elkötelezettsége adta, a rokiság az inkább a problémás élethelyzetek kevésbé szofisztikált megvalósításra vonatkozik. Megjelenésre meg tisztára egy késő Rákóczi Ferenc elenyésző súlyfölösleggel.
A szomódi búcsú - nem tudni miért - az olyan volt, hogy ott csúcsosodot ki minden.

Peti te, hallod-e. Gyalogos vagyok és anarchista. Azonban egy gyalogos anarchistának is ildomos megvárnia, amíg a gyalogátkelő helyen zöldre vált a lámpa, aztán kel át az úttest másik oldalára. Ha nem így tesz, akkor hülye. Gyalogos vagyok. Anarchista. Nem hülye. Ennyit már tudok magamról. Bárki elüthet, autós, kerékpáros, gurulószatyros kisnyugdíjas. Tökéletes préda vagyok.
És ezért is számon kérem máson, hogy mi a faszért megy át a piroson, legyen köcsög és kártékony autós, vagy biciklilengető urbánszamuráj szeánszista valami ligetben. Mert hát lehet opponálni a biciklivel, de minek? Meg hogyan? A kerékpár sem mindenkinek jelenti ugyanazt, kultúrköre válogatja. Egyes vélekedések szerint a kerékpár disznótáp és/vagy gázpalack a. pontból b. pontba történő juttatását elősegítendő eszköz, mások szerint sporteszköz, megint mások szerint pedig az isten ökoforradalomra kitalált lángpallosa. Aztán már a tévé is közvetíti ezt, hogy biciklizni médiaesemény, mármint az, hogy az emberek biciklivel járnak. Szerintem meg nem médiaesemény. De én gyalogos vagyok, anarchista és nem hülye, vagy talán de.
Aztán mondta azt is a szpíker, hogy jajj de sokan vannnak és jajj de szép, és tényleg sokan voltak, és tényleg jajj de szép. Csak hogy az meg alaptétel, hogy sok ember közt nem hogy a bába sok, hanem a köcsög is, és az én aspektusomból mint gyalogos tökmindegy, hogy slusszkulcsot lenget vagy kerékpárt az illető tömeg, legyen kritikus vagy kritikátlan, aztán pedig a békés hétkönapokon meg szarik az egészre úgy ahogy van. Én, ha tömeget látok, osztok szorzok, a köcsögségi állandóra vagyok kíváncsi. Az mindig ugyanannyi, valószínűsítem, hogy a neandervölgyben is ugyanennyi volt az egy főre jutó kretén, mint ma.
Akkor, amikor egy napig a kritikus tömegen van a társadalmi fókusz és környezetéért aggódó egységnek mutatja magát, akkor tessék máskor is annak, nem látszani, hanem lenni. Nem egy új faj születéséről van szó, csak vélhetőleg jószándékú törekvésről, ami nem találja az eszközeit, ami abból adódik, hogy bizonyos létszám fölött nem létezik már közös ügy. Ezen az alapon lehetne valami petíciót írni, hogy ameddig az autósok köcsögök, és vélhetőleg mindig is azok lesznek, a kerékpárosok kapjanak orvosi igazolást, hogy fel vannak kreszből mentve és kész. Hozzám, gyalogoshoz képest a kerékpáros is környezetszennyező, nem kismanócskák szerelik össze ezeket, hanem gyárak csinálják, nem manófalván és nem rózsaszín napkollektorokkal a tetejükön. Lehetne ezt ragozni.
Környezetet szennyezni szerintem, anarchista (light) szerint nem csak széndioxiddal lehet, hanem viselkedéssel is.
Szóval, ha lehet ilyet nekem, akkor azt kérném tőled, hogy ne menj át piroson, mert csak.
Cserébe én mindig a kukába dobom a csikket és a szelektívbe dobom az üres boros üvegeket. Ez az utolsó ajánlatom. És ugye az világos, hogy ez nem az autósok mellett érvelő kortesbeszéd volt.

Éjszaka, amikor utolsókat reccsennek a bútorok, és az ismeretlen eredetű belső zajok is belevesznek az olvadékony semmibe, az egész örökkévalóban csak a cirkó őrlángja táncol, minden más mozdulatlan, akkor alszik el az ember. Az alvás lassú téboly, elviselhető méretű meghalás.
Amikor rátelepszik mindenre az a fene nagy csönd, érdekes dolgok történnek, lehet mondani, hogy akkor történik csak valami igazán.
Megszólítja a a tévé a monitort. Te, nem emberezünk? Mi lesz ma? Az Alvó ember 3-at adják. Láttam már. Én is láttam, de ezerszer is meg tudnám nézni. Nem szakítják meg reklámokkal, nézzük meg.
Jó, nézzük. Látod, már alszik is. Most jön a kedvenc részem, a lábi izomrángás, aztán utána közvetlen a nyálcsorgás. Kár, hogy nem lehet visszatekerni, én ezt megunni sem tudnám, annyira szeretem.
De szép. Ez a világ leghosszabb filmje. De olvastam valahol, hogy már elkezdték forgatni az Alvó ember 4-et, és hogy az sokkal hosszabb lesz, sokkal több effekttel, sokkal több akcióval, a végén 40%-kal több happy enddel.
Három óra múlva, a mélyálomban elkezd álmodni. Akkor majd energiatakarékosan bekapcsolom magam, úgy, hogy ő ne vegye észre, és megnézheted az álmát. Mindig ugyanazt álmodja. Azt, hogy alszik, és egy tévé és egy monitor nézi őt alvás közben. Aztán jönnek a betűk, a végén cirkalmas THE END-del. Én már több tévével beszéltem erről, hogy az embereket egyáltalán csak az eszméletlenség teszi elviselhetővé. Holnap is vetítik ugyanezt, nézzük meg újra.

- Majd boldogok lesztek. Hiszen annyira akarjátok a boldogságot. És nem valami zavaros, áporodott boldogság lesz a tiétek, ha pohárba töltenétek, nem is lenne az alján semmi üledék. Átlátszó lenne, akár a víz, színtelen, szagtalan, íztelen meg pláne.
Mindegyikőtök a boldogságra vágyik, a maga clean tiszta boldogságáért ácsingózik sorba itt boldog és boldogtalan. Akinek nincs boldogsága, azért, akinek meg van, az azért, mert jobbat akar, felső kategóriásat vagy milyet. A boldogság az a hely, ahol nem kell attól félni, hogy valahol a világban 15 percenként egy mosógép a vízkő áldozatává válik, nincs ezen mit szépíteni, a boldogság megejtően egyszerű, másoknak pedig a lélek unalmas halmazállapota. Könnyű és finom boldogság lesz nektek elrendelve és ha be is szennyeződik, időnként lesz, aki eltávolítsa belőle a makacs foltot. A boldogságról köztudott tény mindemellett, hogy fogcsikorgatásoknak kell megelőznie, egyfajta önigazolása ez a világrendeknek, tudnillik, hogy a befektetett energia nem hiábavaló, busásan megtérül, amikor is magunkon érezhetjük a boldogság langyos permetének jótékony hatását. A fogcsikorgatás - lehet állítani - tuladonképpen nem egyéb, mint a boldogsággal folytatott - egyesek számára életfogytig tartó - petting. A fogcsikorgatás magyarázza azt is, hogy a legtöbb fogorvos jelentős vagyont keres élete során. Mások boldogságának a vámszedői.
Erről jut eszembe, hogy amikor manócska még kicsi volt, akkor olyannyira boldog volt a világ, hogy férfiak jelenlétében sem volt zsenánt a középkorú középvezető nőknek szájukra venni a hüvelygombát. Az azért egy kicsit borzasztó, hogy ez, ami most van, egyszer csak boldog békeidővé desztillálódik, és úgy böfögi fel a jövő, mintha csak probiotikus joghurt volna. Az a baj, hogy sok tévét nézek, és kifolyik belőle széles sávon a boldogság fékezhetetlen habja. Egy igen kis helyre van már besűrítve minden. Mindent, de mindent kiszorít a boldogság, vagy ha nem is az maga, de az irányába érzett múlhatatlan vágy. Ha az ember nem vigyáz, meg kell őrülni, hogy van ilyen, de szinte azt érzi, hogy el sem fér a sok boldogságtól.

Gondolta mindezt özv. Soponya Andrásné nyugalmazott szemfelszedő, mikor is öngyilkosságot forgatva a fejében egy igen sok dines nylonharisnyára hurkot kötött, aztán valami olyat motyogott magában, hogy: az egyik kezével ad, a másikkal meg elvesz. Meg még valami olyasmit is, hogy lassan égni, mint a gyertya, de abba már belealudt.

 

 

Ha az ember életbölcseletre vágyik átmegy Vihonyai nénihez, leül a a tűzhely mellé, a sarokra ahol a tepsit tartja, hogy abban száradjon a kenyér a nyulaknak.Sokszor azt lehetne gondolni, hogy a Vihonyai néni egy gép, amibe régebben még 2 forintost kellett dobni, valahol a tarkója körül található nyílásba és elkezdett beszélni. Csak már megkopott a mechanikája és pénz nélkül is szátyárja a szót. Én nem olyan Vihonyai vagyok aki gyüttment, én tényleg Vihonyán születtem, az uram miatt költöztünk Vanlakra, tudja édeske? És közben porcukrot szór a süteményre.
Az uram miatt, hogy az isten nyugosztalja. De hát hogy lehet egy 2 méteres embernek azt a nevet adni, hogy Ervin, hát mondja meg édeske, haragudtam is az anyósomra, hogy ezt a szép embert így elcsúfították ezzel az Ervin névvel. Az ő ura hentes volt világ életében. Aztán volt itt a vágóhídon még 78-ban valami nyúlkór, még a tévében is benne volt, járt itt a Bokodi Béla, tudja az aki mindig bukosisakban fogta a mikrofont. Na a tévé is bemondta, hogy a nyúlkór az emberre nem veszélyes. Az Ervin meg mégis elkapta, aztán el is vitte. De nehogy azt higgye édeske, hogy én nem úgy vagyok Vihonyai mint a többiek. Nem, a mi családunk az utolsó akik azért Vihonyaiak, mert ott is születtünk.
9 testvérem volt, mindegyik lány. Én vagyok az utolsó. Vannak olyan Vihonyaiak akiknek Vihonyához semmi közük, érti édeske, felvett név, városiak azok, megtetszett nekik, hát felvették, aztán így igazodjon ki az ember, hogy meddig tart a pereputty és hol ér véget.
Édeske harapjon ebből a süteményből, el nem hiszi nekem, de én egyszer nyertem még lánykoromban kistérségi pitesütő versenyt is. Nyúllal töltött pitével nyertem. Az Ervin mondta, hogy ugyan miért ne lehetne nyúllal tölteni a pitét, mert az uramnak mindene volt, érti édeske. A pite ls a nyúl. Lehet, ha nem szereti ennyire a nyulat akkor még ma is él. Pitétől meghalni nem lehet, érti édeske.
Érez itt nálam valami szagot? Mondja meg őszintén, van itt öregasszony szag? Ugye, hogy nincs. Én elhatároztamTerenyén a nagyszüleimnél, még 4 éves koromban, hogy nekem nem lesz öregasszony szagom, éljek akármeddig, juszt se. 87 éves vagyok pedig, ugye nem mondaná édeske.Nyugodtam vegyen a szárazkenyérből, tudom, hogy szereti ropogtatni. Már nincs nyúl az Ervin halála óta, megszokásból szárítom, ha nem eszi meg este kidobom. Az ember milyen hülye tud lenni ugye édeske? Megveszem a nemlétező férjem nem létező nyulainak a kenyeret, megszárítom és ha megszáradt kidobom. Mondom én édeske, az ember fura dolgokra képes.
Tudom, hogy biztos borzasztja az ami rajtam van, a zsírszövetek a ráncok, a csontok deformáltsága. De tudja édeske, amikor rám néz akkor nem tőlem borzad, hanem attól amit észlel abból bennem ami magára is vár. Tudom, sokat beszélek. De maga meg nem szól egy szót sem, a maguk koorosztályának a hallgatás a mindene. Hát tudnak maguk élni? Folyton beszélni kell édeske, a beszélés az olyan mint egy vakondjárat ami a felszínre visz, vagy ha nem hát a pokolra. Kinek hogy sikerül. A beszéd egy nagy, na hogy is mondják, labirintus, az lesz, az ember azért találta ki magának, hogy ne unatkozzon. Mert azért azt jól vésse édeske az eszébe, hogy az élet az valami nagyon hosszú dolog, de borzasztó rövidnek lehet érezni. Az ember a beszéddel csinál mag köré tágasságot, érti édeske. HA nem beszélnék akkor megfulladnék, az Ervin is megfulladt, mert hát hülyeségnek találta a nyulakhoz beszélni, pedig én mondtam neki, hogy a nyúl is érti az ember szavát. De az Ervin az ilyenekben nem hitt soha, aztán tessék, mit lehet tudni, ha beszél a nyulaihoz még lehet hogy most is é, mert olyan tágasságot beszélt volna maga köré, hogy nem kapja el a nyulaktól a betegséget. Nem járok én templomba, de azt azért szoktam monndani, hogy a fennvaló útja kifürkészhetetlenek. Nem isten, mert én azt a szót soha nem tudtam megérteni, hogy isten. Így mondom inkább fennvaló, mert azt nem kell elgondolnom, de gondolhatok rá. Sokat locsogok édeske, nézze el nekem, nekem mindenem a tágasság, én már körbekerítettem egy egész nagy területet a beszédemmel egész életem során. Nem vagyok boldog, de jól érzem magam. Sokat kell még tanulniuk maguknak.

 

Sörhack.

Egy ateista minden este a szobában elkezd vetkőzni. Lefekvéshez készül. Hallani lehet, ahogy nagyon halkan azt mondja - éppen abban a pillanatban, amikor fejére húzza a paplant -, hogy jajj istenem. Nem tudná megmondani a pontos okát, hogy miért. Mindig akkor, abban a feszült és kimerevíthető pillanatban mondja ezt, amikor elnyeli az ágy. Máskor sose mond ilyeneket, vagy ha mégis, nem ezzel az esti tónussal.

Egy isten, valahol a mennyekben fogmosáshoz készül. És nem mondhatja azt, hogy jajj istenem, egyrészt mert az merő egoizmus volna, és ellenevaló is annak az intésnek, hogy a nevét hiába a szájhigiéniára ne vedd. Ilyet rendes isten nem csinál. Valamint az estébe nem illik bele már stilisztikai alapon sem, hogy fogzománcaink meghasadtanak. Nagy kócos felhők a napi rutinok, minden reggel leereszkednek a városra és kiengedik magukból a mérges gőzeiket. Olyankor szokta azt gondolni az ateista, hogy istennek se lehet valami könnyű lenni egy olyan világban, amin már tömítést kellene cserélni, mert orrán-száján folyik ki a valami.

Anya 30 éve vonatra szállt. Nem egy vonatra, hanem általában: a vonatra. Hajnal volt, mert hajnalnak kellett lennie, szombat volt, mert nem voltak akkor más napjaink, és sötét, amilyen csak abban az általában vett városban szokott lenni a sötét, általában véve a sötét. Csak a nagykémény piros lámpája világított, és 6 órakor fújta a gyár bele a bánatot a levegőbe. Körülötte 80.000 eszmélet volt szárazdunsztba csomagolva, paplanok közé szorulva a nagy kollektív szürkeség, szájak sarkában keveredett a hajnali nyál és a szénpor. Amikor elindult ez a vonat, annak általában vett szerelvénynek a világ leglassúbb szempillantásai alatt minden egyes ablaka mozivászonná változott. A radiátornak nyomott lábszárakban lustán folyt a vér, az élet meg szeretett volna állni, de ebben megakadályozta a MÁV. Épületek kergetőztek, a másikat soha utol nem érve. Anya 30 éve vonatra szállt, nem is az anya, hanem általában véve az én anyám. Vele voltam én is. Én tettem szárazdunsztba az összes szerencsétlent, aki rólunk mit se tudva az igazak álmát úgy aludta, hogy fejét az izzadt párnákba beledugta, én tettem bánatossá a hajnali dudaszót, és az állomásra az olajszagot, az is én csináltam. Épületek rohantak a vonatunk ablakai után, aztán lihegve elmaradtak előbb a gyárak, aztán a raktárak és a lakóépületek. Házak, amelyekhez volt közünk, vagy lehetett volna, és olyanok is, melyekről nem tudtuk, hogy valaha lesz. Mint ez is itt most. Az ott a szénosztályzó, az ott egy meddőhányó, mellette a M.Á.K. épülete, és az ott bányaipari kollégium, az a hússzínű épület.
Anya 30 éve vonatra szállt, vele voltam én is, és fogalmunk sem volt, hogy hol szállunk le róla, hogy akarunk-e leszállni egyáltalán. Hogy milyen emberekhez mikor és miért lesz közünk, hogy melyik épületről éppen majd mi jut majd eszünkbe. Már minden kész volt, az egész ott volt a szemünkben, jó előre megrendezett, spontánnak tetsző filmek vibráltak a vonatok ablakaiban. Nem történetek, csak töredékek, és azzal ütöttük agyon az időt, hogy összeraktuk őket.
30 éve utazunk, anya meg én. Számoljuk az embereket, a házakat, számon tartjuk viszonyainkat velük, élőket és halottakat idézünk meg. Minden állomáson leszállunk, és mindig a vonaton maradunk. Aztán a vonat ablakából nézzük magunkat, ahogy most is.
Ott vagyunk abban a hússzínű épületben, ugye emlékszel, 30 éve még kollégium volt. Most idősek otthona. Ülök egy ágyon és hallgatok. Hallgatom azt, ahogy azt mondod, ez már nem élet. Látom a vonatunk ablakából, hogy nem tudok megszólalni. Azt akarom mondani neked, hogy de igen, ez is élet, csak annyi van, hogy a vonat ablakából nem ilyennek látszik, de nem tudom kimondani. Gyáva vagyok hazudni, és buta ahhoz, hogy fel tudjam ismerni, hogy ugyan hazudás lenne-e.
És nem tudom, milyen az az élet, amire azt mondod, hogy nem, csak nézem veled innen a vonatunk ablakából, hogy ott vagyunk a hússzínű házban, te azt mondod, nincsen már kedved, nekem pedig elakad a szavam.
Anyám 30 éve vonatra szállt, nem is az anyám, hanem általában véve: anya. Vele voltam én is.
Közösen nézünk valamit. Valami olyat amit csak egyedül lehet látni.