Olyan sokára értem partot, olyan sokáig voltam egyedül, hogy csak a saját emlékezetemre emlékszem. De most itt vagyok már ezen a szigeten egyedül, én és a teremtményeim. Mi éljük túl ezt az egészet, én és a teremtmények, mindenki elpusztul.

Van egy város. Senki nem lakik benne. Kinézek az ablakon, egy csomó másik ablakot látok. A csomó másik ablak mögött semmi sincs, vagy ha igen, akkor másik csomó ablak. Gyanítom díszlet az egész, fizetett statisztákkal.
Amikor hazudok magamnak a szívemnek kedves mindez, de most a szív az máshol, ha ugyan van valahol egyáltalán, szóval van ez az együltömben honvágy vagy mi, amikor az ember honvágya éppen oda irányul ahol éppen tartózkodik, csalfaság.
Jól laktam már magammal, köszönöm, elég volt, nem kérek.
Emberemlékezet óta nem beszéltem emberrel.

Nem itt volna jó




(Christmas is canceled - fragment) (with Reason Propellerhead 4)

Busa papa

Busa papa - szűkített kiadás

A Busa papa az mindre képes volt fogadni. Nem nagyon részletezem, annyira nem érdekes, de egyszer a kocsmában - mert hát kocsis volt - elkapott marokkal egy legyet, kitépte a szárnyait és arra tett fogadást, hogy melyik szomszédos négyzetbe teszi át először a lábát a viaszkos vásznon.
És nyert. Egy csomószor nyert.
Aztán 1923 december 15-én azt találta ki, hogy eléggé befagyott e tó vize ahhoz, hogy ő a parádés kocsival és a négy lóval áthajtson a jegén. A fél falu ott volt, és annak a fele fogadott is - elmondások szerint. Az volt a Busa papa utolsó fogadása. Nem részletezem, annyira nem érdekes az egész, oda lett a kocsi, a négy ló, a házat is elárverezték. A Busa papa még így élt 11 évet, hosszú 11 év volt, hosszabb mint az élet. Az utolsó héten megmondta a napot és az órát, hogy mikor fog meghalni. Ha fogad is rá megnyerte volna. De akkor már nem volt senki aki fogadni mert volna vele.

Mire eszembe jut elfelejtem, mire kitalálom hülyeség lesz.

Tárgyakat teszek egyik helyről  másikra. Szelídítek, idomítok, messze még a télvég, de úgy mozgok mintha élnék, pakolom a jó sorom. Nem fázom, nem éhezem, vanni vagyok. Tavalyi télikabátok zsebeiből ürítem ki az előző tavaszt. Dohányszemcséket, algoflexeket, orrcseppek, mozijegyek, fontosnak hitt papírcetliket, soha fel nem hívott telefonszámok, lejárt okmányok papírjai zizegnek, forgalomból kivont pénzérmék csörögnek. Egy belső zsebben aludták át a nyarat, nem lehetett tudni létezésükről, mindeddig a világ kispadján ültek tartalékjátékosként.
Mind bizonyítékai annak, hogy voltam, vagyok és majd egyszercsak nem leszek, és hogy voltak olyan mozik, amik ma már nincsenek, vagy ha vannak is nincs túl sok ok elmenni oda.
Rendet teremtek a tárgyak között, helyet találok mindnek, egyik elfoglalja a másik helyét, mindig akad fölösleg. Istent játszom, megmondom mi a fontos, mi nem, mi a szemét, mi az érték, lefelé fordított hüvelykujjal magasodom egy kiürült Nasivin-es üveg fölé, aztán szánom meg, mert nem egyszerűen üveg. Mérföldkő, vagy csak cövek, de jel az időben, szagok járnak hozzá, bedugult orrok mellé társított lelkiállapotok, napról-napra élések istensetudja mijei. Belsőzsebekben rekedt szívdobbanások, mellkasi mozgások, ki nem eresztett sóhajok. Megkönnyebbül a kabát, rend a lelke.
Csak én leszek egyre nehezebb. Minden egyes évben egy kabátnyival nehezebb. Ki fogom hízni magam. Belülről. Egy panellakásban fogok megrohadni, baromira szépen.

Bámulom a világot, hogy milyen rohadtul egybe van,
és ettől kedvem volna engedni szétesni magam

1979-ben volt a Nemzetközi Gyermekév. 1979-ben még gyerek voltam. Az egész világ gyerek volt még ekkor. Kivágott orrú tornacipőkben jártak-keltek mindenféle ideológiák és még csak nem is szégyellették magukat emiatt. És mi sem szégyelltük még őket.
1979-ben voltam életemben először a Balatonnál, jelesül Balatonlellén, BM üdülő. Fegyveres erők, a dolgozó népet szolgáljuk. Ezt mondta apa mindig, amikor alkalma nyílt rá. Alkalom pedig volt bőven, mert ha valaki elhallgatott, a hallgatás alatt ezt lehetett mondani. Ez töltötte ki a néha évtizedes csendeket. Ha túl nagy volt a csend azt is lehetett mondani még, hogy erőt, egészséget. És nem kellett ehhez, hogy valaki eltüsszentse magát a birodalomban.
A Balaton nem gyakorolt rám nagy hatást, a szakácsnőnek bődületes nagy mellei voltak, elvonta a figyelmemet az önfeledtségről. Ezért hol azt néztem, hol a kivágott orrú tornacipőmből kikandikáló lábujjaimat, hogy azon hogyan rétegződik a kosz.
Egy balatoni vihar okán odaveszett egy világoskék rövid ujjú polóm, a Nemzetközi Gyermekév logója volt rajta. Sematikus emberábra, feje felett labdát tartó gyerek, körötte babérkoszorú. A Magyar Népköztársaság 200 forintos érmét is veretett az alkalomból, nekem olyanon soha nem volt, de a Safraneknek igen. A Safranek jó kapus volt, labdaérzéke az átlagosnál jobbnak volt mondható, reflexei a korának megfelelőek, szerette őt a feminin táborvezető. Egyszer rúgtam a Safraneknek egy gólt, de a táborvezető a gól után is a Safraneket szerette legeslegjobban, szóval elment a kedvem a focitól. 1979-ben piros salak festette be a lábujjaimat. A poló is meglett, nem vitte el a ruhaszárító kötélről a vihar, a fürdőköntösöm zsebébe dugtam és elfelejtkeztem róla. Pedig én mindvégig amíg nem volt meg megátalkodottan állítottam anyámnak, hogy elvitte a vihar. Hazudtam és lelepleződtem. Elkezdtem rühellni, hogy ki van vágva a tornacipőm orra. A Nemzetközi Gyermekév csinált belőlem viszonylag rendes felnőttet.

Valamikor a nyolcvanas évek végén dolgozott egy Mörtel Géza nevű díszítő a Madách Színházban. Csak szólok, a nyolcvanas évek az olyan régen volt, hogy akkor a Madáchban még nem csak énekeltek a színészek, és a szomszédban a mozit Vörös csillag filmszínháznak hívták, most meg valami puccos hotel. Azért akadtam el itt a nyolcvanas éveknél, hogy érteni lehessen, az legalább 3-4 emberöltő, de lehet, hogy több.
A Mörtel Géza vörös képű figura volt, tömött bajusza volt, alkoholtól véreres, de mosolygós szeme.
Zene iskolát végzett, saját elmondása szerint a tűrhetőnél valaminél jobban tangóharmónikázott, tanított is egy darabig, de aztán nem. Unokatestvéri szála fűzték a Ferencvárosban futballozó Mörtel Bélához, erre valamelyest büszke is volt, amire abból lehetett következtetni, hogy egyszer egy héten azért szóba hozta a rokonságot.
A Gézát több más tulajdonsága mellett azért lehetett szeretni, mert ő volt azon kevesek egyike akik premier előtt nem kaptak agylobot, ugyanúgy felfelé állt a szája mindig, nem nagy ívet kell elképzelni, de a somolygás volt az alapállapota.
A Gézától tanultam meg egy csomó mindent, moll és dúr és dúr hangsorokat, ion-tól lokriszi-ig bezárólag. Alapdolgokat. Amikor a stúdióterembe küldtek függönyökért vagy takarásért azt azért szerettük, mert ott volt egy vacak zongora, és akkor el is mutogatta amit aznap magyarázott.
Nekem fogalmam sem volt, hogy a Géza nekem példaképem valamelyest, el kellett ehhez telnie vagy 25 évnek, hogy rám essen a tantusz. A Géza legfőbb erénye a kívülállás, és azt olyan átkozottul jól csinálta, hogy ember legyek a talpamon. Azt hiszem valahogy a Géza csak a bajszáig tartott, és ott megállt, jelen volt biztos, de hogy sehol sem volt ott, azt majdnem biztosra veszem. És azt ilyet nehéz, jól ezt nagyon nehéz, márpedig ezt ő jól csinálta.
Fiatal házasvolt, akkoriban született gyereke, valahol ferencvárosban laktak, egyszer voltam is náluk, valami italozás után erősködött, hogy menjek fel, volt vagy éjfél. Ha nagyon akarom még fel tudom idézni a felesége tekintetét amikor beállítottunk.
A lakásuk majdnem üres volt, és nem a szegénység miatt, olyan mintha egy lakásban kempingeznének, az ilyesmi nekem tetszik, amikor ilyen bátran közlik a tárgyakkal, hogy nincs szükség rájuk. Harmónika tényleg volt az egyik szoba sarkában, a parkettára volt letéve, homályosan érzett sajnálat volt bennem, ha ránéztem, nem lehetett tudni, hogy aznap délelőtt tette oda, vagy úgy van ott mióta a lakásba költöztek.
Attól kezdve azt hiszem barátok lettünk, elhívott a lakásába máskor még többünket is, a felesége meg egyre szomorúbb volt.

Jön lelkesen a flaszterharsány. Hol a karomat veregeti, hol a hátamat lapogatja és belemondja a képembe; na mi van tesó. Aztán elismétli még párszor, cifrázza is; mi van tesókám. Pedig hát nexus nélküliek vagyunk mi ketten, látásból ismerszik meg az ember.
Most meg tesózik itt nekem, ebben a kételyeken kívül rekedt és ettől rohadtul ellenszenves ragacsban amik mi magunk vagyunk.
Belenézek a szemébe, gomolyog a csarnokvízben a semmi, és csak azért nem ijesztő mert tudom, hogy ő is épp ezt látja az enyémben miközben itt gátlások nélkül tesózik nekem. Én meg..., én meg vonogatom a vállam, vagy bóligatok, ha nagyon akarom észrevehetetlenül is sóhajtozom. Ahogy tesózgat látom rajta, hogy vár valamit, talán választ, talán azt hiszi, hogy még nincsen vége semminek. Hogy a stáblista után még jön néhány kimaradt dolog, bakik, a vicces jelenetek. Azt általában szeretni szokták. Érzésem szerint arra vár, hogy valami olyat mondjak, hogy van végkifejlet, hogy van valami is egyáltalán. Ilyet én már akkor sem mernék mondani, ha részlegesen hinni tudnék benne, a semmi mellé szegődtem el inasnak, nem jókedvemben, már amennyiben ez beszámít hogy valamiféle mentséget lehessen tákolni belőle.
Ezért nem esik jól, ha így beletesóznak a képembe, egykeségemben bántónak érzem. Ilyenkor nem tudok én semmit mondani, kihullik az utca kövére nagy csörömpöléssel minden ami bennem van még, és nincs is okom tartóztatni.
Sem tesója, sem ismerőse nem vagyok senkinek. Azt meg soha sem tudtam, hogy mi van. Kínos ez az egész, olyan amikor a tévét bámulva valaki helyett is szégyelled magad. A fajtádat.
De aztán a végén mindig ők maradnak meg, mert akik a legszebben fájnak azok el lesznek felejtve.
Véreim az úrban, bizony mondom néktek, sose tesózzatok.

Még teszi a tüdő a dolgát, és az erekben szalad még a vér,
az izmok és inak csak szolgák, és csak fél minden ami él

Felültem az ágyamban, felkeltett valami.
Mennyi nem-et tudsz elraktározni még a pofazacskódban, hogy ne fulladj meg?
Aztán nagy levegőt vettem és visszafeküdtem.
Nincs ebben semmi érdekes, csak a szájíz talán, talán csak az.

Előbb vagy utóbb úgyis ember lesz belőlem, és közétek fogok tartozni, annak mondanak majd engem is, ti állatok.

cipősön

Hanyatt feküdni ruháson, cipősön a sűrű sötétben. Elaludni. A megadás jele. Éjfélre az orromhoz ér a plafon és ott megáll. Koponyámban reggelig képek forgolódnak, óránként felsóhajt a kanapé.
Ennél nagyobb szimbólumra perpillanat képtelen vagyok.
Annyi minden lakik bennem, hogy semmit nem jelentek.

Ilyenek és effélék

Úgy vagyok, hogy fekszem és apám vagyok. Aztán megmozdulok és apám vagyok. Kávét iszok, apám vagyok. Aztán ettől ingerült leszek, apám leszek. Fogalmam sem volt, hogy milyen volt az ő utolsó ideje. Én már csak azt tudtam, hogy milyen a nagy sötét téli estében botorkálni a jégen fel a szanatóriumba, cigit vinni, vagy más egyéb éltető ártalmakat, gödrökbe lépni vagy jégrücskökre és röhögve kurvaanyázni vizes zokniban, vigyázni magamra, vigyázni valaki másra, valaki más zoknijára. Vigyázni olyan dolgokra amikről sose derül ki majd, hogy mifélék is voltak igazából. És most már soha. Vigyázni, hogy a csillagos égbe be ne verjük a fejünket, hajunkba bele be akadjon a hold, aztán csak északfok, idegenség, nagy göncöl, ásó, kapa és nagy harag.
Aztán a neonfény és koszlott okker linóleum. És szagok. Nekem az illatok is azok. A neonfény pedig utólagosan megszépít mindent, átmossa a magamfajta emlékezetét, és hogy abban vörösre csípett orrok vannak, fekete kardigánok, vagy őszülő hajszálak az édesmindegy, a szájíz az meg úgyis adott.

Erről én semmit nem tudtam, hogy milyen itt (ebben a lakásban) reggel a tükörbe nézni, hogy milyen kicsi ez a hely, még arra sem igazán elég, hogy rendesen lendületet vegyen az ember, hogy undorodni tudjon a tulajdon életétől, meg aztán itt tartja az utána maradó, elképzelt embernyi űr miatt érzett félelme. Mert aki valamennyire is tiszteletet vagy félelmet (bármelyik megteszi) érez úgy általában maga és mások élete iránt, annak igazán nem nehéz elképzelni azt a hiányt ami majd a helyére költözik annak az életnek aminek ő helye volt.
Apa kibírta mindezt, a kopott dohányzó asztalt, a dohányszemcséit a zsebében, a szemközti ház homlokzatát, szombatokat, keddeket, azt amit igyekeztem nem elmondani neki, és ki tudja ugyan mennyi mindent bírt még ki. Az apám, az én apám. Azt tudom, hogy anya után sírt, de hogy később amikor már csak én voltam és a magammal húzott légáramban csak a puszta semmi, a lélek kondenzcsíkja, hogy akkor sírt-e, azt nem tudom. Ezért azt sem, hogy kell sírni apául. Magamul is nehezemre esik.
Itt vagyok hát, apám vagyok, az ő szájíze az enyém, a nézése az enyém, az ablakban könyöklése az enyém. Hunyorítok, hogy ne fájjon úgy az amit látok. Hunyorításom nem az enyém. Magam vagyok most, az apám vagyok most. Nem szeretem, hogy borotválkozás közben ő néz vissza a tükörből, ahogy a lábával a papucsomba bújik.
El szeretnék tűnni innen, úgy mint aki soha sem volt itt igazán.
Hunyorítok, hátha. Közben nagyon félek, hogy hátha. Hát ilyen hálátlan gyerek vagyok, és ilyenkor csak igazán, a hálátlanságban egyedül önmagam. Önmagam, egyedül.

Szükség lenne egy hatalmas téglafalra a fizikai világvégén, az égben tűnne el a teteje, olyan magas volna, kicsi ablak lenne rajta, olyan mint a régi állomások pénztárai. Visszeres lábú, szemüveges néni néni ülne ott savanyú szagúan, nylon otthonkában, nullától huszonnégyig. Bekopognék és azt mondanám; hogy bocsánat, megbántam. Ezt a néni bevezetné a kis irkafüzetébe, dátum, szignó, ellenjegyezve. Gondolkodtam, tehát leszek, bocsánat, tehát voltam. Ott állna a füzetben rólam minden ami érdemleges, és létezésem apropóján még egyáltalán megemlíthető.
Világvégi bocsánatszolgálat, ez lenne nagy betűvel kiírva erre a hatalmas falra.
Senki sem tudná hol keresse, senkit sem érdekelne. Engem is csak véletlenül.

vasárnapi

Reggel van, felkelek,
nevemet elbetűz,
félálom, vasárnap,
szobába nap betűz,
legbelül - bocsánat -
legbelül semmi tűz,
úristen, jajj de szép,
tegnapi maradék
belőlem, otthagyom,

Délután jön, gonosz napszak,
orrban sunyi vasárnap szag,
halott húsok, forró a zsír
lerágott csont mindent kibír

Csak bírni kell kötélidegekkel, hogy ember nem kell oda és ide sem kell. És hogy az ember (most záróljelben) lehetek én. Az itt az jelentse mostani helyzetem, vadregényt, meg belső tájakat és persze hogy mit nekem.
Egyfolytában most van, a földhöz még sosem járt ilyen közel az ég, guggolva élni és járni kelni, háttal menni, holdon felejtett szemekkel, az idő összecsomósodott vasárnapízű puncspuding. Igazolt hiányzója vagyok magamnak és másnak, még ilyet, azért halkan elmondom magamnak, nyiktonyeacucvujet, talán soha senkit nem szerettem.

Hol voltam, hol nem voltam, aztán az lettem aki sosem voltam, hol volt, hol nem volt a talaj, fél lábamra elég ugyan, és menni is sokszor ugyanolyan, amilyen én vagyok; haszontalan. Hanyatt fekszik velem az ágy, én is múlok, ő is múlik, hagyom magam.

Első szerelmem Szabó Györgyi volt. Szőke sovány kislány, voltunk vagy 4-5 évesek. Rettentő ikszlába volt, lehetetlen volt nem a hatása alá kerülni.
Volt egy nővére a Kata, az ő fejformája nagyon hasonlított a Hakapeszimakiéra a zsebtévéből, ezért vele is rokonszenveztem.
De a Györgyibe igazából szerelmes voltam. Direkt lelepleztem magam ha ő volt a hunyó a bújócskában. Ilyen és ehhez hasonló áldozatokat hoztam, ez hozzám mérten eltúlzott áldozatnak volt mondható izzadtságszagú győzni akarásaim hajnalán.

A Szabóék lakásában szabószag volt, leginkább avas gyógypemetefű cukorkáéhoz hasonlított, nem is volt kellemes belépni, de pár perc után meg lehetett szokni, meg aztán a szerelem amúgy is vakká teszi az ember minden érzékét, az orrát is ha nagyon muszáj.
Az asztaluk felett volt egy faliszőnyeg, egy kifejlett szarvasbika állt egy domb tetején nyitott szájjal, nagyon valóságos volt a képen minden, a szarvas lehelete is látszott. A háttérben fülüket hegyező őzikék álltak háttal és néztek visszafele, popójukon fehér pöttyökkel. Sokáig hittem hogy a szarvas az a fiú, az őz meg a lányok, de ezt a tévhitemet a József Attila ált. Isk lerombolta, felszántotta, és annak rendje módja szerint sóval behintette. A sóból pedig ért az ember.
A Györgyinek egy csomó olyan játéka volt ami nekem nem.
A kedvencem az a kockajáték volt. Fakockákra képek részletei voltak ragasztva, mesék, Hófehérke a hét törpével sétál az erdőben, Jancsi a kemencébe suhintja a banyát, Csipke Rózsika elhagyja a cipőjét, a klasszikus mesék bulvár részei, ilyenek, bronzkori puzzle. Egy idő után rájöttem, hogy ha egész oszlopokat és/vagy sorokat 90 fokban elforgatok akkor a másik ábra különösebb agyi aktivitás igénybe vétele nélkül megint csak összeáll egy másik egész képpé. És volt az a játékunk, hogy a Györgyinek el kellett fordulnia egy kicsit és mire visszafordult addigra már ott volt a másik jelenet. Azt mondta, hogy én tudok varázsolni, és én tényleg annyira szerelmes voltam belé, hogy elhittem neki. Ezt nagyon szerettük játszani.

Aztán egy valószerűtlen nyári délelőtt platós Zil állt meg a házuk előtt és telerakták a bútorokkal a kocsit. Úgy mondták elköltöznek most, Leányfalura, Leányvárra, már meg nem mondom, hogy pontosan hova, csak a leány biztos. Én meg úgy voltam vele, hogy ha elmennek majd visszajönnek, olyat az ember nem csinál, hogy oda megy lakni ahol nem lakik, de nem jöttek vissza soha. Azt hiszem amikor elmentek a Györgyi elvitte a varázserőmet, beletekerte a szarvasos faliszőnyegbe és feltették a platóra, két kókadozó filodendron közé. Mert én azóta mióta eltűnt a "vigyázat légfék" felirat szemem elől senki emberfiának varázsolni nem tudok. Azóta minden varázslásom csak csalás, és ezt már mindenki tudja, az is akinek soha nem is varázsolnék. Amióta meg rájöttem, hogy nem tudok győzni azóta már nem is akarok. Fel vagyok nőve, a pokolba is.

Balról jobbra: stolczenbergertibi, szabókata, a szerző, moseksanyi, szabógyörgyi, baloghlali

Van ebben a lakásban minden, mi szemszájnak hányingere, benne vagyok én is, a napi rutinjaim rutintalansága, megszokhatatlan megszokásaim.

Nem sok minden van ebben a lakásban, itt vagyok én - ezt tényleg nem tudom nem észre venni. És ezzel véget is ér a felsorolás, élet az például nincs benne, csak én.

Nincs ebben a lakásban semmi, én sem vagyok benne, tán ha legalább én volnék akkor könnyebb lenne belőle menni.

Ez a lakás én vagyok, és most azt szeretném, bár ne lennék, sem így, sem úgy.

Nemes vadhiúz mondogatta olykor, hogy kisfiú, kisfiú vagy, ahogy most ott ülsz, ahogy tartod a szádat, babrálsz vagy ahogy nem figyelsz és türelmetlen vagy ,különösen ha gumicukor volt kézközelben,  és volt is ebben igazság, mert néha, nem tudom megmondani, hogy pontosan a lélek melyik hónalja alatt, de szoktam olyat érezni én is, hogy van kisfiú. A valamire való kisfiú pedig onnan ismerszik fel, tetőtől talpig szorongással van kibélelve, a félelem benne a szalma, az a töltő és az üzemanyag.
Be vagyok már felnőttséggel oltva. Magamra vagyok vastagodva, árnyékot vetek a saját kisfiúságomra, mit tudom én, csak néha érzek olyat, hogy létezik az, ami irányít mozdulatokat és benne van tekintetekben.
Memior noir. Kuss, fiú. ->
Asszociációs hengerbucska:
Egyszer meg a minisztériumi szamuráj valami kasztrendszert alkotott meg, mert igen szereti a rendszerelméleteket - és van úgy, hogy helyes végkövetkeztetésre is jut - és ott valami olyasmi jött ki neki, hogy én vagyok a legbolondabb, de én az ilyesmiket meg se hallom. Meg se jegyzem. Az ilyenek mennek a kisfiú raktárába.

Tegnap esti maradék

Tegnapi esti maradék.
Napnak vége, nyárban vásik, így marad már pusztulásig, elfelejtik, elfelejtem, olyan volt mint ezer másik. Napnak vége, hideg zuhany, aztán minden belezuhan, a nagy kékbe.

Napnak vége, késő bánat, ha ez elmegy másik százat ad helyébe majd egy állat, napnak vége, tátom számat. Ilyen nem lesz, bárhogyan is fordul kékbe, erőlködik, annak lenni ami ez volt, kékké válni, aztán vége.

Te lassú hömpöly, unaloméletem, a bánat kikezdett jócskán, csóválják fejüket a korszolga nyögve nyeltek, hogy mit eszek ezen az ócskán, de csak tegnapi húst rágok le a tavalyi csontról, még föld felett még ég alatt, és ez itt én volnék, neked a lakásod, vagyis hát az ami belőle megmaradt.

Mindenkinél egyformább vagyok, talán az lehet a bibi.

Hogy oda tudok kozmálni a redvához. A Keleti az pont ilyen, túl sok minden történt már ott, hogy vállat vonhassak. Nem is tudnék mindenre visszaemlékezni, de a keletiben született a tükitojiszatyiszün is ami nekem bővestelen elég mint emocionális apanázs.
És most már könnyebb is annak látni ami, mert visszaminősült azzá ami volt. Átmenetté. Már nem végcél és bizonyára már nem is lesz az a számomra többé. Mint végcél egyébként is vacak volt, abban a minőségében nem hagyott elég helyet a képzeletnek, nem lehetett helye olyannak, hogy ki honnan hova tartott, volt-e otthona és az milyen volt, mert a kulisszák mögé mehettem, nem volt titok. Végcélként az organikus massza része volt, és aki benne volt az is massza lett, én is, ki nem láthattam belőle.
Most már köztes állomás, nem csak idegennek érezhetem magam benne, hanem az is vagyok valójában. Ugródeszka, homályos és ideiglenes - a és b pontok érintésével - állapotok fenntartásának az eszköze és mint ilyen ismét tud hiányozni úgy mint végcél. Hát biztos ezt akartam. Beteg galambokkal, ideges vagy éppen izgatott emberekkel, nélkülem.

Letelt a mandátumom, új élet, vagyis a régi foltozgatása, az úgynevezett "úgy csinálás", aztán tegnap gondoltam, hogy akkor elmegyek még ilyen önnön szívbemarkolás jelleggel sétálok egyet, szemmel menés és a többi lelki szánalmasság rőzselángjaival a szívemben. A várban kezdtem, de nem köptem le onnan, csak széjjel néztem és konstatáltam, hogy tényleg nem lelém. És ennél a pillanatnál szóba elegyedtem magammal, egészen konkrétan az mondtam, hogy; baszod, jól nézz most szét, ki tudja mikor látod, vagy látod-e még egyáltalán, és persze az egészből csak arra fogok emlékezni, hogy figyelmeztettem magam  nézésre, a látványivászatra. Ebben a városban egyedül a házak igaziak, minden más csak csinált, de fentről a várból nem igen látszik a művilág. Az autók matchboxok, az emberek akiknek fröccsöntött műanyagszív dobog a mellkasukban azok nem is igen látszanak. Aztán le a lépcsőn, a lánchídon veszettül fúj a szél, ettől aztán mindenki olyan hősiesen néz ki amikor szembe jön. Amikor turisták csodálkoznak és mutogatnak, akkor eltudom képzelni, hogy létezik az a konstelláció, hogy jó ide megérkezni, de én ilyet már nem hiszem, hogy valaha is érezni fogok, némileg irigylem is emiatt őket, a havi nettójukat nemkülönben. Kicsinyes vagyok, de hát milyen legyek a Lánchídon, a legnagyobb magyar hídján én vagyok a kontrasztanyag.
A vár alatt, a pesti oldalon észrevettem egy házat, eddig még nem figyeltem fel rá. Nagyon szép, azt hiszem egy olyan házban lehetetlen hogy szomorúan ébredjen valaki.
Aztán betértem az ócsó pizzáshoz, ahol általános a pult mögötti bazmegolás, bár mindig más az eladó. Szoláriumozott lánykák egytől egyig, mindegyiknek átlag feletti, tejcsokibarna melle van és erősen dekoltálnak amikor a pizzás pult fölé hajolva porcióznak, szinte fél az ember, hogy önálló életre kelnek a melleik és ráesnek a magyaros pizzákra, megbontva az egy paprikás szalámi, egy erős paprika sormintát.
Aztán zárszónak a fogasház, az egyetlen hely ahol szeretek még közterületileg.
És ma már irány is a rezedaszagú Nihilvárad.