Semmi garancia arra, hogy amiti érzek az valójában létezik. A valóság
előre láthatólag 10 -15 évet késik, bemondták - kis könnyebség, hogy
ezen kijelentés rejtetten ugyan, de állítja; van való.. Állni egy
peronon, ahogy ellep ez az ősz eleji nyálka. Várok, egyfolytában várok.
A valamire várok, vagy arra amit annak képzelek, aztán még olyan is
van, hogy várok egy emberarcúra, de vártam már állatra és növényre is.
Amíg nyögvenyelősen telik az idő, azon mélázok, hogy vajon a helyemen
állok e, hogy az én helyemen történik e a várás maga.
Arra alig gondolok, hogy mire várok. Arra alig, hogy gondolok, hogy én
várok e, vagy valaki, aki alakilag vagyok én, s hogy e kettő hogyan
szüremlik bele a mába. Olyan fátyolos fénynek gondolnám magam, olyan
sárgás, de meleg, olyan ami nem üt lyukat a ködre, hanem feloldódik
benne. Ha lenne arcom, akkor sokkal könnyebb volna. Felosztani a
világot, azt mindig lehet. Már nem jelent semmit a jó és a rossz, úgy
olvadtak el öröknek hitt fogalmaink, mint a kockacukor, a reggelente
rutinszerűen elfogyasztott kávékban. Úgy megy az idő, mint a tekergőző
cigaretta füst. Le kellene szokni káros szenvedélyeimről, legelőször
magamról. Konkrétan arról, hogy jelentek valamit. Egyetlen egy szálon
lógok, senki nem ad kezembe ollót.

Nem sietem el a döntést, ébredéseim után hagyok magamnak időt. Csak aztán mondom ki: ma jó szarul vagyok. Nem álmodom, inkább elképzelem, hogy valami sportműsorban nyilatkozom, és kicsit félszegen, de azért bizakodva is tudtára adom (a világnak, ne ne), hogy indulni szándékozom a balekolimpián, és az egyszer százas (sic!) pancserságban megtermett esélyem vannak. Csak hallgatom, innen nagyon is kívülről hallgatom, úgy ahogy egy kevésbé felszerelt rendelőben orvos hallgat szívörejt, nekitapasztava, hallgatózva, hogy olyan mondatok hangzanak el a hátam mögött, hogy nem jó ez így, de "ilyen a világ". Hogy milyen is, az már réges régen el van felejtve. Gomolygunk önmagunkban mint a füst, hátha valaki letüdőz. Furcsa ábrákat rajzolunk ki, tekergőzünk, mint ha éppen csal szabadok volnánk, aztán huss, ki visz valami huzat. KIvülről hallgatom, belülről nézem, már én se értem magam, nem jó ez így, de ilyen vagyok, ha vagyok még egyáltalán.

Haragszom, úgy általában haragszom. Az olyanokra akiket nem ismerek, az olyanokra akik idegenek. Azokat büntetem meg a haragommal, akik a közelemben vannak, Igazságtalan vagyok. Tehetetlen, lehetetlen.

Különféle nők búgnak bársonyos hangjukon félreérthetetlen szavakat a fülembe. Egyik azt mondja, hogy az egyenlegem 50 ft alatt van. A másik asszondja, hogy a hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható. Akarhatok ennél jobbat?

Nem igazán van szükség a munkámra, nem tudok hozzá tenni a van-hoz - nem kétséges, így elkárhozik a világ, az enyém. Nincs igazán szükség a gondolataimra - helyettem bárki más gondolhat, bármi mást és gondol is, szebbet. Nincs szükség arra sem igazán amit érzek, bárki érezhet bármi más érezhetőt és biztos érezni is fog. Most így visszanézve, visszapörgetve, mint egy videokazettát, hibának tűnik az is, hogy mg-ként küzdeni azért amit a köznyelv túlélésnek hív, bár inkább hívná megsemmisülésnek, énfeladásnak. És talán hiba volt egy fotelt választani a beton helyett, gyáva vagyok, félek a fizikai fájdalomtól. Akkor az tűnt racionálisnak, a menekvés, most azt tűnik annak, hogy megálljak és letegyem a dühöm. Olyan lehetek, mint egy bika, aki elől eldugták a piros posztót. De még az orrlyukamat azért tágítom, néhanap. Amúgy nincs szükség. Minden kész és befejezett, csak valahogy itt maradtam, lassan minden ajtóra ki lesz írva a zártkörű vagy megtelt tábla. Alighanem csaltam, máshogy nem lehetne ez. Itt vagyok, érzem.

Tanulod a helyed, de mire megjegyeznéd kihűlik. A nélküled való idő máshogy telik, nélküled pörgősebb a pörgés, az élet is elevenebb. Ne búsongj, rád lehet a legjobbakat ásítani. Te vagy a legjobb a lélegzetmandínerben. Gratulálunk.

Van az az ajtó... Igen épp olyan mint a tied, tudod, amihez nincsen már meg a kulcs, mert az ajtóra is csak alig hogy volt igény. Szerencsére vagy éppen ellenkezőleg, de ennél fogva nem lehet belülről bezárni, még ha néha olyan ingerenciáink is lennének. Viszont nyitott volta miatt folyton baszkodja a huzat. Ez van amikor idegesít, van amikor szórakoztat. Az imént meg jól rám is vágta. Ilyen két állású állapot ez, horizontális hintapalinta. Tehát akkor most a csukott állapot van, ezt inkább magamnak mondom. El ne felejtsem viszonyulásaim, lenthez és fenthez. De mégse zárt. Ismerem a kilincset, nem gond, ura vagyok a helyzetnek, de azért a kilincs az úr. Ezt nem árt a fejbe vésni. Ebben az egészben azért az a jó, hogy ilyenkor majdhogynem azt képzelek kintre amit csak akarok. Nem közömbös, hogy a képzelés bentről történik kifelé. Aktuálisan azt, hogy a nap hanyatt fekszik, és vele az ég is, a felhők is hanyatt mosolyognak, cseppet sem érdekel, hogy nem rám. És nézik..., akkor ha hanyatt vannak, a lentet kell nézniök, na ezt képzelem el, ahogy hanyatt van egy hunyorgó évszak, egy évad és a fent rábámul a lentre. Mindezt hanyatt. Hanyatt vágják magukat most már a pályaudvarok, és benne a motorvonatok, a hunyorgó izzók a kupékban, az ablakon megülő rozsdafoltok is mind hanyatt. Hanyatt vágja magát a menetrend is elvirával lassan, a keleti pu ornamentikája szintúgy. Hanyatt van most kint a világ, azt képzelem el, míg én hason hasonulok és nézem a plafont. A végén hanyatt vágja magát a Toldi mozi is, minden plakát a falon, a rendes és a pótszék egyaránt. A körutak minden cukrászdájának az összes süteménye hanyatt van, valamint a hülye nevű teák, a kiborult pohrakba visszafolyik a rum, ahogy hanyatt van az is. Jöhetne már egy kisebb légmozgás, az ajtó miatt, a huzat miatt, de nem tudom elképzelni azt a kinti szelet sehogy. Visszamegyek hát (képzeletben) a cukrászdákba, a fájós fogammal. Az arcomba liheg egy (hanyatt) tortaszelet, hát mégis csak elgondoltam egyfajta szelet. Hanyatatott sors ez a mienk. Az enyém és az ajtóé. Többes a szám és rajta a méz is hanyatt, nem lehet letörölni már sosem. Remélem nem tudom majd elképzelni azt sem, hogy milyenek a darazsak. Mondanám, hogy adja isten, de nem tudom őt magát eltudnám e képzelni.

Értsd meg - hajtogatom magamnak: mindenkinek van dolga, az hogy neked nincs, az nem jogosít fel arra, hogy apró - cseprő ügyeiddel zavarj másokat. Fontos dolgaik vannak. Egész pontosan - rajtad kívül eső fontos dolgaik vannak. Látod ezt mondom egyre csak, hogy mert neked nincsenek ambícióid, azt szeretnéd hogy másoknak is legfeljebb csak te legyél az. Nem leszel, mert nem vagy olyan, már az összes nyuszit elővarázsoltad a nemlétező cilinderedből. Értsd meg fontos berúgásokat eszközölnek, fontos papírcsomókat szorít az öklük, fontos cementeket vesznek, fontos tarifacsomagokra állnak át, fontos állásinterjúik vannak, fontos porszívózásuk van, fontos telefonokat intéznek, fontos bankoktól fontos hiteleket igényelnek. A fontos dolgok, csak úgy úsznak körültöttünk, ahogy a ködök, és belélegezzük a fontos dolgokat, te meg most akkor itt állsz lélegzet visszafojtva, s nincs a pucádba vér. Neked nincsenek dolgaid, se fontosak, se semmilyenek. Fontatlan vagy tehát. Apró - cseprő, csetlő - botló. Elfáradtál a mondásba, olyan fontosat akartál mondani.
Kellene egy bazi nagy radír, olyan időkre, ha nem jön az arcomra pír.

Álmaim netovábbja - NETALÁNTA

A történet régi. Fülelős gyerek voltam, minden szar beszégetésbe belahallgattam. Ostoba gyerek is voltam, így a minden szar beszélgetéseknek általában a felét sem értettem, de ezek olyan l'art pour l'art hallgatózások voltak, pusztán önringatás - hospitalizáció helyett, mintegy. Mivel gyermekkorom jelentős részét egy falu díszlete keretezte, számos izgalmas kifejezést csíptem nyakon.
Netalántán. Azt már tudtam, hogy nem minden szónak sajátja az, hogy konkrét jelentése legyen, a netalántán szó első hallása után, arra gondoltam, hogy ez a szó is azon csoportot gyarapítja, amelynek az égadta világon semmi jelentése nincsen. Általában e szavak dallamos, vagy éppen szögletes helységnevek voltak, mint pl Szeged, Miskolc, Pécs, vagy a kedvencem; Visegrád -  mind mind olyan jó hangzik, mint ha csak éppen egy hollywoodi művésznevek lennének. A netalántán megértésében, erősen vakvágányra vezetett az is, hogy rendre olyan szövegkörnyezetben hangzott el, mint pl: Voltatok a vásárban Netalántán? Kaptatok a boltban viaszkos vásznat Netaláltán? Gyermeki agyammal biztosra vettem, hogy létezik egy hely, ahol tényleg kolbászból van a kerítés, és ahova engem soha nem fog senki elvinni, na ebben nem is tévesztettem olyan nagyot. Netalánta a bűvös hely lett ahol minden pompás, kevésbé részletezett, és ezért vonzó. Az emberek mosolygósak Netalántán, és mindig van banán, nem csak karácsonykor. Babér futja be az ablak rácsait, a felvágottaknak nincsen egy vége sem, a kenyér nem szikkad, a bűnösöket börtönbe vetik, a jók elnyerik méltó jutalmukat, Netalántán. Ártatlan világnak gondoltam el Netalántát, ahol lehet hogy kizárólag indiánok és focisták, elvétve popénekesek laknak. Netalánta később egy sziget lett, hogy romlatlan maradhasson. Aztán elhalványult és nem olyan rég megint a térképre rajzolta, az emlékezet földmérője.
Szóval csak azt akarom mondani, hogy isten hozott, Netalántán.

Fáj a semmi a fejemben, és igaz ami igaz, nem nekem kedvez mostanság a munkaerőpiac. A jó kedvemet meghatározatlan időre elásom, nem tudom van e, de nem visz sehova a tudásom. Térülök, de inkább fordulok, nem számítok sokra, egyre ritkábban nézek rá az ikonra, a fotosopra. Van kedvem azért, de nem az enyém, azért is én halok meg utoljára, nem pedig a remény.

Már megint kiteríti lapjait a gépem. Már megint nincs közte a hangkártya. Már megint elfásít ez az egész. Már megint jó menni az alkonyban. Már megint jó várni valamire. Már megint egy vonat sápadt fényei. Már megint egy teraszon ülök. Már megint egy poharat markolok. Már megint leengedem a torkomon a kesert. Már megint kigyúlik a kislámpa fénye. Már megint becsapodik a fürdőszoba ajtó. Már megint fekszem és nézem a plafont. Már megint vizes maradok, úgy sietek. Már megint lefátylaz a fáradtság. Már megint este van. Már megint öregszem. Már megint puha reggel van. Már megint ráncok a takarón. Már megint játszik a függönnyel a szél. Már megint tartok valahova. Már megint állok a párhuzamos vasak között. Már megint utána nézek a valakinek. Már megint - tőlem is - üres a szoba. Már megint itt van a szerelem. Már megint itt maradtak a képeslapok. Már megint ugyanazt írom. Már megint írom ugyanazt. Már megint megint van.

Persze meglát és azt kérdezi, miért ilyen nagy a szám. Erre azt felelem, hogy mert kurvára fáj a fogam (óva intek mindenkit attól, hogy e mondatot félremagyarázza). Nem faggatozik, tudja a dolgát, vasak után nyúl, a szemembe világít, amitől persze, hogy nagy lesz a pupillám és magas a vérnyomásom, de jó a szívem, viszont napok óta, egy nagymama nem sok, annyit sincsen kedvem bekapni. Amit művelek az inkább csak nyammogás, nem is tudtam kikúrálni magam. Amikor a tű az ínat hasítja, akkor megrezeg a telefon a zsebben, de nem tudok odanyúlni, remeg a szám és rezeg a zsebem, dupla az élvezet a végső zsibbadás előtt. Görcsbe rándul a kezem, aztán  a csempék a falon, a nikkelezett csaptelep, a személyzet lábán a fapapucs.. Rájövök, hogy én szeretek zsibbadni. Aztán kiültetnek a csempék közé, van egy vörös színfolt is a váróban, szerencsére nem vér. Megnyugtat a mosolygás. Néhai és jelen fogaimról esik szó, mindnek szépen elmesélem az életútját röviden, különösen annak a fránya tejfognak, akiről nem is lehetett tudni hogy tej, és belülről bomlasztott. Nővér jön, hogy zsaibbadok e, mondhatnám azt hogy vagy 10 éve zsibbadok, de a fogam az még hasogat egy kicsikét. Eltűnik az ajtó mögött, néhány perc egér út. Sorstárs is akad közben. ELO tematikájú fogkezelési tanfolyamban részesülök, amikor nem értek valamit, akkor azt mondom, aham. Aztán nyílik az ajtó és én meg be. Eltátom rettentő szájamat, hogy jól odaférjen, megérdemli, hogy segítsek neki, aki engem így elzsibbaszt annak nem gördítetek nehézségeket ténykedései elé. Beindul a black and decker light verziója, megint rezgek. Zsibbadok. Belenézek a lámpába, hogy szarabb legyen az egész. Memorizálom, hogy milyen márkájú lámpa alatt szenvedek, és hogy nincs e benne kamera és most a fogamba beépít valami jelfogót. Mit tudom én, az apeh kérésére, vagy valami kereskedelmi csatornának érdekes lett hirtelen pont az én a szám, netalán tán egy új discovery sorozat készül a szájba lakó planktonállatokróll, annyi minden veszély fenyegeti a magamfajta embert manapság... Egy sor olyan tárgy kerül elő, amiről nem akarom meg tudni, hogy pontosan mire is jók. A fehér köpenyes azért sejthet valamit jelen lelkiállapotomról, mert mielőtt egy vatta pamacsot fog meg, azelőtt is gondosan tájékoztat - ez nem injekció. Zsibbadt mosolyom a jussa. Nekem már mindegy, én elvagyok zsibbadva, tőlem most már akármi is lehet. Elgondolom, ott székben, hogy az egész művelet után félrehívom és diszkréten megkérdezem, hogy nem adna e még be ilyen zsibbasztókat, vannak ötleteim, hogy hova. Kérnék mindjárt egyet a hónaljamba és a fülem mögé. Mindkét combomba, félig megmaradt lábikráimba, a farizmom helyére is adatnék egyet. A végén pedig még azt kérdezném tőle - doktor úr, a maga szíve sose fáj? Válaszától függetlenül ambícionálnám ha belevágna a mellkasomba néhány hónapra elegendő érzéstelenítőt, s hogy erre az egészre ne is emlélkezzek az agymba is kérnék egyet. Persze most mondja R, hogy nem érezni nem jó. Igaza van, tudom, de ez a másik, aminek szorításán csak a zsibaddás enged valamelyest, nos az meg olyan pokolian nehéz.
Sajátos sebtolvajszendvicsek ideje jő el, két gumicukor közt egy cataflam.

Tizenkét proletár összetanakodék,
az szép Budapestet, hogy feldíszítenék.
Díszítenek buszt is, díszítenek falat,
sírni már nem ér a Kárpátok alatt.

Azt mondja a vezető párt egynehány prominense, hogy aki kampányt kiált, az nem jól értelmez, mert ez nem kampány, ennek semmi köze a politikához, ez mindössze csak arc, vagy mi, arculatkeresés. Azt felesleges firtatni, hogy eddig volt e arc, ha igen, akkor milyen, vagy miért látszik folyamatosan seggnek, ha meg nem volt, akkor miért most lett olyan fontos a léte. Sajátos pártbeszéd ez, pirosfehérzöldben, az olvasni nem tudókat/szeretőket cd-vel jutalmazzák.
Nem újdonság, a kép az hatalom, szemben az olvasással, nem kell feltétlenül tudni, nem kell felismerni az eszközeit, ennél fogva sokkal több emberhez jut el, mint bármely egyéb közlés, de írás ez mégis. Az elég szerencsétlennek tűnhet, hogy egy hatalmon maradni akaró párt, tömegbázisát analfabéta magazinolvasókra alapozza, de ha másra nem is jó ez az egész, szépen kirajzolódik az ország szellemi, társadalmi, morális lázlapja. Egy kis puhatolózást érzek, nem a saját arcot keresik az urak, arra kíváncsiak leginkább, hogy a másfél évtizedes sorvasztás után mennyire lettünk hülyék. Vizsgázni fogunk, dolgozik bennem egyfajta szkepszis, azt illetően, hogy nem fogunk csalódást okozni. A mi arcunkat keresik, nyilván azzal a prekoncepcióval, hogy semmit nem találnak. Hát nekik legyen mondva.
Nekem sarkos véleményem van arról a honfitársamról, akinek a színes magazin 10 tipp rovata képezi az abroncsot élete szekerén, arról még sarkosabb amikor ugyanez az ember az urna elé járul, mint felelős, a közösség sorsa felől döntéseket hozni képes embert mímelve. És e magazinokban majd eljut a célközönséghez az úgynevezett Buli lemez is, amelyet nyilván valamelyik lefoglalt DC++ szerver repertoárjából állíthattak össze huncutan.
Aztán a kulcsszavakról is egy kevés. Egy kampányt érdemes olyan fogalmakra alapozni, amelyek az adott társadalomban hozzávetőlegesen ugyanazt jelentik, feltételeznek egyfajta konszenszust.
Itt van egy jó kopott szó elsőnek: bátorság. Erre kapásból nem találnak a fentebb leírt kitételek, mert a bátorságnak olyan sok színe és értelme lett manapság. Olyanformán kell elgondolni, hogy a bátorság az olyan mint a divat, korfüggő. Régen mondjuk olyan kvalitású emberre mondták, hogy bátor, mint pl Dugonics Titusz, kevésbé árnyalt, nem szarozós fajta, könnyű kiigazodni rajta. Mára azoban sok bátorság van, ha úgy veszem a viszkis rabló is bátor, és gyanítható, hogy bizonyos értelemben az is az, aki milliárdokat lopva külföldre utazik, aztán meg bátran, de gyakorlatilag tét nélkül visszajön. A bátorság plakáton, a szájában erős paprikát tartó női száj, bizonyos korosztálynál zavart okoz, mert keresi a "magnum, titkos csábítás" feliratot, a pubertáskorúaknál lanyha erekciót, updateknél nyálelválasztást idéz elő.
A másik - nem tudni, hogy szándékoltan avagy sem -, de mindenképpen a legnagyobb felületet nyújtó, az "osztozni jó" feliratot magán hordó kompozíció. Osztozni min? Akár ezt is megkérdezheti a szemlélő, de nem vagyok benne biztos, hogy teszi e? Egyrészt erre alapozom azt a feltevést, hogy ez a "mennyire vagytok hülyék" ismeretlenmentes megoldó képlete. Kicsit olyan, mintha a vezető párt csipkerózsika álomból ébredt volna, és nem lenne tisztában az e szavakra rárakódott nyálkának a létével. Osztozni ma azt is jelenti, hogy mutyizni, fiktív számlát írni, és azt letagadni, pályázatot nyerni, de aztán meg mégse, stb... Aztán jelenti bizony azt is, igaz fakón, de hogy a környzetem iránt nem közömbösnek lenni. Homlokegyenes (legalább az legyen az), és ha valaki ilyen fogalmat használ, akkor nem lehet meglepődni majd azon, ha az osztozkodniból osztás lesz. Legalább három felé, azonosulókkal, ellenlábasokkal, és ettől a büszkén vállalt kreténségtől megcsömörlöttekkel. Már nem kell olyan sokat aludni.

Powered by golden...ööö... Blue

Az FBI criminal toptízébe, be kellene választani ezt a katerina hurrikánt. Aztán amikor már ez is megvan, kiírni a goldenkiller bajnokságot. Aztán elfordulni, mindennek háttal, mint Tandori mackói.

Mi lehet K.-val, ez is eszemben van néha, a napokban, amik (t)kp- ban telnek, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Egy mondata foglalkoztat, különösen az, amikor már letelt a majdnem hét év az ördöghegyen, és mindenki, vagyis sokam, vagyis nekem elegen akarta hogy velem az a valami legyen, szóval K. akkor azt mondta nekem decens magázódással, hogy én olyan erős vagyok mint a bivaly (azaz így, hogy Zs, maga olyan erős mint a bivaly, ha ezt kibírta - nem tudta ő, hogy én ezt egyáltalán nem bírtam ki, mert én mást nevezek kibírásnak). Sok kérdést kérődztem én akkor fel, de mind megakadt a torkomon, és nem is nagyon volt kéznél a merszem. Igazán nem tudtam, hogy látott e már K. közelről bivalyt, vagy csak a a national geography-n, ha pedig látott, akkor megfigyelte-e, hogy mindőnek olyan szomrú szeme van, és unottan vannak, mintegy csak mímelik a létet, nézd csak el ahogy látnak. És ha már ezt mondta, komolyan gondolta e, vagy csak K. tényleg annyire bölcs, vagy jót akart, hogy tudta, hogy akkor ez a mondata majd olyan lesz mint a régi strandozások, R. könyvéből az a  mondat, nagyi háza előtt a különös formájú tehénszar a sarazós kő mellett, hogy ez a bivalyi mondat örökre megmarad majd. Most arra gondolok, hogy az lehetett vele a célja, hogy ez lenyomat legyen, szerintem azzal ő egyáltalán nem törődött, hogy e mondatának, kijelentésének van e akár 1,5%-os igazságtartalma is, gyanítom ez a mondat csak magáért való volt. És most azon gondolkodom, hogy talán K. mégis csak bölcs, de azért az levon meglévő és becsült érdemeiből, hogy nem tudok hinni neki. Ez már majdnem deficit.
Tisztelettel, a bivalyszemű moly.

- és mit mondana K, ha elmondanám mindezt neki - tiszta hülyeség.

Minden nap százszor, ezerszer is eszembe jut, hogy mit csinálok, és kérdezem magam; meg vagy te örülve, hova is mennél? Mert hát az eszembe jut egy nap, százszor és ezerszer, hogy nem kellene egyszer majd visszajönni. Csak az nem jut eszembe soha, hogy el is kellene menni. És a hova se jut eszembe. Hova, hovább, leghovább.
Idevág: nem tudom, mi az hogy ős, mi az ép, mi a tiszta, de van hogy látom - mint ahogy a a hiénahadakat is körülötte, és csak elfordulok, lehajtom a fejem. A végén bűnös leszek. Ezek mindent összemocskolnak önmagukkal. Mi mindent összemocskolunk.

Hosszasan ébredek. Keszonkarma. Maradnék minden reggel ott, ahol egész este voltam, amíg az eszméletem az ingek mellett lógott a fogason, vagy a hangeszerek mellett a falnak támasztva egyensúlyozott a józan ész. És reggel valahogy nem talál a helyem, nem beszéltük meg melyikünkön mily ruha lesz, ki olvas újságot és milyet, a felismerést megkönnyítendő. Elmúltam a szavak emberének lenni, a csend az többé már nem mímelt, nem dramaturgiai eszköz a valamihez, hanem magának való. Cafatokat lopkod belőelem éjjelente a jelen, a fele lábikrám már hiányzik, mit az éjjel kiharapott ez a valami, ez a démon, aki egyre többeket torzít, a korszellem szerinti széppé. Már a fókasággal is beérem, már az eszkomósággal is, én már megvehető vagyok, nincsen becsületem, nincsen önbecsülésem. Kis malíciával azt is mondhatnám, ide azzal a tál lencsével, de nem visz rá az étvágy.

Mi is lesz azokkal akik már se eszkimók, se fókák nem akarnak lenni. Előbbi a tömegiszony, a másik a víziszony miatt. Plázahering.

Üres vagyok. És az is üres amiben vagyok. Ma valahogy nem jó.

Ezekben a napokban mindig figyelmeztet valaki valamire. A kedves női hang arra, hogy a leszakadt néprétegekhez tartozom, persze van visszaút, ha elrombolok a bankautomatához, akkor majd megint nézhetek a tükörbe bele, felegyenesedve, ahogy illik egy emberszabásúhoz. Mert én így vagyok szabva. Aztánn megint más arra figyelmeztet, hogy az úgy nem úgy van, hanem sokkal inkább sehogy. Aztán a gyomrom arra figyelmeztet önző módon, hogy ő bizony remeg. A hangkártya másfél hét szervíz után arra, hogy barátságunk vékony cérnaszálon köt össze csak minket, ha kedve van eltűnik, faképnél hagy. A telefonom csörgése meg arra figyelmeztet, hogy azért én mégis ebben a valamiben vagyok, de erről meg az jut az eszembe (önző vagyok), hogy annyira nincsen kedvem néha. Persze sose azok látnák a kárát, akiknek szánva van, mert azoknak eléggé sajátja hogy ne vegyenek semmit se észre. Kb egy 12 éves anyagi szintjén figyelmeztet minden. Testben és lélekben. Vagy valahogy így.

Mások vannek e úgy, hogy nevetni lenne kedvük, de azért nem teszik, mert arra gondolnak, hogy a majdani sírások (mert azok is vannak - azok is lesznek), talán kevésbé lesznek megerőltetőek, igyénybe vevőek , ha az örömben is mértékletesek.
 - antihedon aldehid -

Tkp nincs baj, (jajj de utálom amikor így kezdek valamit). Már van olyan hogy sajátgép, és jééé , tényleg saját és tényleg gép, aktuálisan még működik is, de nem veszek mérget, és ide a bököt, ahogy anyám mondaná. És szeptemberi sunyi napok vannak, olyan settenkedősen jön megy a nap, mint ahogy én is settenkedve megyek éjjelente, mert hogy nehéz annak a világban elboldogulni aki nettelen. De sok mindent lehet ebből is tanulni, például azt, hogy nem szabad megijeszteni az árnyékomat, jó esetben észre se nagyon venni. Bazi nagyok lesznek a házak éjjel, ezeket én eddig nem vettem észre. Aztán vam még az a fajta túlcsordulás, amikor már magamat nem mint a létező világ egy kis részét értelmezem, hanem van itt ez a három nap, ez időben van inkább úgy  mondom, hogy évekkel ezelőtt, de nagyon is ilyen alacsonyan eső fények melett volt, egy bizonyos három nap. Amiből aztán az félév befele lett, ami biztos már soha nem fog tudni elmúlni, mert nem ereszt az a dolog, és talán én se rendesen azt a dolgot. Mostanság fáradtságra blazírozok, asszondják, hogy ez akkor munkamánia, de ez nem igaz, mert lusta vagyok mint a föld, szöszmötölés, szarakodásy van, a nap túlélése, elmulasztása az rövid távú cél, a hosszútávúhoz meg azt hiszem dioptria kell. Lett egy példaképem is időközben, a Füttyös Pepi. Na majd még róla később azért azt hiszem lesz szó, jó ha van az embernek egy ilyen barátja, aki mindig..., na ő pont ilyen. Le se tagadhatnám. Le se tagadhatna. (Jajj de utálom, amikor így fejezek be valamit).

Elnéző vagyok. Igen is elnéző, mert elnézem ahogy dacolnak a népek a szeptemberrel, polóba bújva számítanak valamire, valamire ami el megy - semmi kétség - valami, aminek most már maradni kellene. És én is ott vagyok köztük, és én is polóban bojkottálom az időt, a nagy nyári elmenetelést. Magam módja. Belőlem a szokásos nyárvégi hiányok szökdösnek, amit tettem, és amit nem tettem, de lehet, hogy kellett volna, vagy éppen ellenkezőleg. Majd itt marad valami ragacs, néhány pillanatnyi idő, ami elszámoltatható, számon leszek kérhető, és ez talán jó is. Olyan hirtelen jön ami megy, olyan hirtelen megy ami jön. Kapkodom a fejem, a fejem is kapkod engem. Úgy vagyok én már, hogy amikor nézek valamit, azt mindig csak nézném, valahogy egyre csak nézném, kiragadva mindenből, kiszakítani abból ami van, és mindig csak mindig csak nézni, de nem gondolni azzal, hogy miért nézem, és arra is csak egy kicsit, hogy mit nézek. A fejem egy börtön, egy kulcs nem sok annyi sem talál a zárba, arcokat rejtegetek, bizonyos arcokat. Úgy vagyok a várakozással én már, hogy arra is várok amire nem is nagyon kell várni, mert - három eset is lehetséges -, hogy arra várok ami van, vagy arra várok ami nincsen, vagy arra ami nem lehet. De úgy  vagyok a várakozással is, hogy ha várok akkor, szóval, hogy akkor is csak mindig várnék, és nem gondolnék azzal, hogy ugyan vár e engem az a valami. Így bomlik meg bennem a folytonosság, mert persze nem vág mindig egybe a valami velem. Majd jönni fog egy szakasz, minek a végén ketté szakadsz, és majd az is ketté, így vagyok én négy jó mindhalálig.