sebtolvaj

Nem igazán van szükség a munkámra, nem tudok hozzá tenni a van-hoz - nem kétséges, így elkárhozik a világ, az enyém. Nincs igazán szükség a gondolataimra - helyettem bárki más gondolhat, bármi mást és gondol is, szebbet. Nincs szükség arra sem igazán amit érzek, bárki érezhet bármi más érezhetőt és biztos érezni is fog. Most így visszanézve, visszapörgetve, mint egy videokazettát, hibának tűnik az is, hogy mg-ként küzdeni azért amit a köznyelv túlélésnek hív, bár inkább hívná megsemmisülésnek, énfeladásnak. És talán hiba volt egy fotelt választani a beton helyett, gyáva vagyok, félek a fizikai fájdalomtól. Akkor az tűnt racionálisnak, a menekvés, most azt tűnik annak, hogy megálljak és letegyem a dühöm. Olyan lehetek, mint egy bika, aki elől eldugták a piros posztót. De még az orrlyukamat azért tágítom, néhanap. Amúgy nincs szükség. Minden kész és befejezett, csak valahogy itt maradtam, lassan minden ajtóra ki lesz írva a zártkörű vagy megtelt tábla. Alighanem csaltam, máshogy nem lehetne ez. Itt vagyok, érzem.