sebtolvaj

Ezekben a napokban mindig figyelmeztet valaki valamire. A kedves női hang arra, hogy a leszakadt néprétegekhez tartozom, persze van visszaút, ha elrombolok a bankautomatához, akkor majd megint nézhetek a tükörbe bele, felegyenesedve, ahogy illik egy emberszabásúhoz. Mert én így vagyok szabva. Aztánn megint más arra figyelmeztet, hogy az úgy nem úgy van, hanem sokkal inkább sehogy. Aztán a gyomrom arra figyelmeztet önző módon, hogy ő bizony remeg. A hangkártya másfél hét szervíz után arra, hogy barátságunk vékony cérnaszálon köt össze csak minket, ha kedve van eltűnik, faképnél hagy. A telefonom csörgése meg arra figyelmeztet, hogy azért én mégis ebben a valamiben vagyok, de erről meg az jut az eszembe (önző vagyok), hogy annyira nincsen kedvem néha. Persze sose azok látnák a kárát, akiknek szánva van, mert azoknak eléggé sajátja hogy ne vegyenek semmit se észre. Kb egy 12 éves anyagi szintjén figyelmeztet minden. Testben és lélekben. Vagy valahogy így.