sebtolvaj

Nem sietem el a döntést, ébredéseim után hagyok magamnak időt. Csak aztán mondom ki: ma jó szarul vagyok. Nem álmodom, inkább elképzelem, hogy valami sportműsorban nyilatkozom, és kicsit félszegen, de azért bizakodva is tudtára adom (a világnak, ne ne), hogy indulni szándékozom a balekolimpián, és az egyszer százas (sic!) pancserságban megtermett esélyem vannak. Csak hallgatom, innen nagyon is kívülről hallgatom, úgy ahogy egy kevésbé felszerelt rendelőben orvos hallgat szívörejt, nekitapasztava, hallgatózva, hogy olyan mondatok hangzanak el a hátam mögött, hogy nem jó ez így, de "ilyen a világ". Hogy milyen is, az már réges régen el van felejtve. Gomolygunk önmagunkban mint a füst, hátha valaki letüdőz. Furcsa ábrákat rajzolunk ki, tekergőzünk, mint ha éppen csal szabadok volnánk, aztán huss, ki visz valami huzat. KIvülről hallgatom, belülről nézem, már én se értem magam, nem jó ez így, de ilyen vagyok, ha vagyok még egyáltalán.