Nincs egy felesleges mozdulatom. Pedig most nagy szükségem lenne rá. Egy szék mellé ejtett karra, önvállra biccentett fejre, az ökölbe szoruló kezemre ami a nagy fejemet megtámasztja. Egy térdroppanásra, egy törökülésre. Zokniszösszel babráló ujjakra, ezekre leginkább. Kevésbé finommotorikus híreimet hallottam, na persze. Ülni kövön. Nem összetörni. Sehol egy szúnyog, vér nélküli nyár. Bizonyos tekintetben mindig az utolsó.
Enter.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése