Eddig azt hitted vagy azt hazudtad magadnak, hogy nincs már mélyebb és sötétebb anyag mint az idő. Dehogy hitted, csak remélted, és már erősen akartad remélni hitet csináltál belőle, nagy és erős építményeket. Ez nincsen így, az időnél is van messzebb és sötétebb. Nem élsz már, de hisz ezt magad is jó ideje tudod, árnyék vagy, a határon állsz, de vársz, még vársz, nem akarod tudni hogy mire. Bármire várhatsz. Azért megkérdezed még néha nap magadtól, hogy minek bármire is nézni vagy akár gondolni, ha ott a bármi hiánya az ami említésre méltó. A bármi most arra kér, húzd meg magad, tégy úgy mintha nem lennél és tégy úgy mint ha a bármi sem lenne, felejts el mindent ami arra emlékeztet, hogy létezel, hogy valami vagy, hogy van benned élő és emberi. Árnyék idők jönnek, bármi áron. Évtizednyi semmit kér most a bármi tőled és te megteszed. Időben elmerülő árnyék vagy. Ezután most már mindig. Bevégeztetett.

Talán mindenkivel éppen ugyanúgy történik meg az amikor felismeri végül, hogy ő már régi. Nem öreg, nem vén, nem agg, hanem csak régi. És a baj mindig abból van, hogy ezt nem mindenki látja, hogy ő már az, régi, és ezt csak ő maga, az ember érzi egyre erősebben, bár biztos nem lehet benne soha, mint ahogy soha semmiben nem lehet biztosnak lenni. Ez elég nagy egyedülség. Mert amíg nincsen és nem lehet ebben semmi bizonyosság úgy kell lenni, úgy kell réginek lenni, hogy mások azt ne vegyék észre. Réginek lenni szégyen, de szükségszerűség is. Régiesek a szokásaim, a mondataim, régiesen fújom a cigarettafüstöt, régiesen matat a kezem a zsebben, a nálamnál is régebbi lakások előtt, hogy nyissam az ajtót, régiesen fogalmazok a régieknek. Hogy haza jussak. Régi a haza is. Úgy volt, hogy mindig haza kell és haza lehet jutni. Az ajtó is régi, soha nem cseréltem ki, nem éreztem szükségét. Az ajtó az csak ajtó, csak egy kurva ajtó. Átmenet. Átmeneti dolgokat meg minek cicomázni? Az élet is átmenet, még ha nem is láttam soha az ajtaját. Abban sem lehetek bizonyos, hogy amikor belépek azon a régi ajtón, amin eddig már ezerszer- vagy még annál is többször - hogy hazaértem. És számtalan olyan hely létezik a világon, ahova már addig számtalanszor haza mentünk, aztán már többé soha nem tudtunk.
Mint most is. Mert a helyek is régiek lesznek idővel, de nem mindenki veszi észre. Úgy viselkedek, hogy ne lehessen észrevenni rajtam a régiséget. Mert az ember kívűli világ soha nem érezheti ugyanazt, még csak a közelét sem a réginek. A régi csak önmagát tudja érezni. Ilyenkor az ember elszomorodik, hirtelen nagyon egyedül lesz, és várja az időt, hogy körülötte is minden majd régi lesz, helyre áll a rend, tisztázódnak  a viszonyrendszerek, ráidomul a régi és ez a sok régi dolog nekilát az elmúlásnak.
És elmondanám, de nem tudom, milyen erő taszít hozzá, e vágy a semmivel rokon, én már százszor is elátkoznám.

Üres vagyok. Túl sok dolog történt velem. Túl sok nagy dolog történt velem. És csomó dolog pedig nem történt. Ami nem történik azzal nincs sok baj, az csak úgy van és ott van ahol lennie kell, tudja saját idejét és helyét, az időn kívüli senki földjén van, úgy hogy nincsen. A világ nem látható kulisszái között pihen mindennél nagyobb időkön át, néha kattan egyet, hol sóhajt, de csak pihen. Ezért eshetik meg az, hogy a világ dolgai közül mindig e meg nem történtek a legszebbek. De ami történik annak útja van, helyet keres magának, járatokat váj a jelenbe. A jelen én vagyok, momentán üres, de még jelen, nincs már jelentésem, nincs már érvényességem, és ami a legfontosabb nincsen jövőm sem. Itt időz bennem a sok megtörtént, a sok nagy. Járatokat vág belém, attól vagyok ilyen üres, kell a hely, az ürességbe költözik bele aztán az idő és az emlékezet. Az idő és az emlékezet az végső soron semmi, szerves üresség, azzal vagyok kipárnázva. Az engem kiöltő üresség figyelmeztet olyan esetekben amikor azt gondolom, hogy ez vagy az vagyok, hogy ennek és annak kell lennie, hogy semmi se vagyok, és semminek nem kell történnie. Hálás vagyok ezért neki. A megtörtént dolgok mindig visszavágynak oda, arra a helyre amikor még nem történtek meg, vágynak vissza az ősállapotba amikor ők még nem voltak, csak kattantak, pihentek.

Túl sokat gondoltam, túl sokat néztem, túl sokat néztem a távolba, az elérhetetlenbe, túl sokat szédített a mélység, és túl sokat szaggatott a kicsinység, túl sokat féltem és túl sokat éltem. Túl sokat fürödtem az értelmetlenül hömpölygő akarattalan időben. Túl sokat néztem jelentés nélküli szemekbe, és hát mert nagyon akartam, ott jelentést láttam. Túl sokat voltam fáradt és túl sokat álmodtam. Túl sokat meséltem az álmaimról. Túl sokat meséltem az álmaimról az álmaimban. Túl sokat hittem ahhoz, hogy ne tudjak hinni. Túl sok volt minden. Túl sokáig voltam.

A bennem lakó üresség honvágya ez régi önmagához. Jobb gazdatestet nem is találhatott volna. Szeret engem a semmi, tán meg sem érdemlem.

Itt valahogy minden úgy van maradva, úgy maradok hát én is. Úgy van maradva a kint és a bent. Úgy maradt az ország, és benne a mindent felzabáló kórság, úgy maradtak a karba tett kezek, a káromkodások, a semmibe nézések, elmosolyodások. Úgy marad a hajtincsen babráló napfény, úgy marad az árnyék, úgy marad a vetett ágy és a vetetlen, és úgy maradt a majdnem semmiért bolondulás. Úgy maradt a korláton a rozsda és úgy maradtak a metrószerelvény ablakán felvillanó arcok, úgy maradtak a könyvlapok és a képek. Úgy maradt a változás, úgy maradtak a hangok, úgy maradt a tarthatatlan és pont úgy az ami  tartható, úgy maradt az álmatlanság és az ágy alá gurult altató, úgy maradt a légy a pókhálóban, a maszat az abroszon. Úgy maradt az is amit nem lehetett maradásra bírni, úgy maradt minden ami menni készült, úgy maradt ami sosem volt itt és úgy maradt minden egyes délutánunk. Úgy maradt az élet, meg úgy a halál is. És ezekbe az úgy maradt időkben amiben mi mindössze rövid átmenet vagyunk puhán ringatózik mindaz amire sosem volt szavunk.

Milyen élesen tudnak fájni az esti neszek, amelyeknek nem tudni irányát, hogy honnan érkeznek és hova mennek, tartoznak-e valamihez, valakihez, mikor a áttetsző falakhoz odacsapódnak és nem kérdeznek, nem válaszolnak, csak vannak, és arra várnak, hogy valaki befogja őket. Az elmém lepkeháló, kis testeket fogdosok össze, és álmaim jajvirágos tájain megreptetem őket kivilágos virradatig. Hogy csak papírlapnyi távolságra lenni - ilyen gyermeteg módon, sárgás fényű kisszobákban - a valamitől és nem gondolni semmire, vagyis arra, hogy sok papírlap az már világnyi távolság lehet, ami a feketéllő estében már magának is a sokszorosa. És milyen élesen tudnak fájni az esti csendek, a papírlap vékonyságú hiányaim, a gazdátlan ürességeim, a hiábavalóság felismerése. És milyen élesen tud fájni a semmi, a semmi, ami még árnyékot vet, de hűst nem ad.

A szív érkezési oldalán van egy váróterem, szinte már csak én járok oda, ott várok -  padra lehajtva fejem - sosem volt vonatokat. Indulnék bele álmaiba, én volnék ott a hiba, szívállomáson a káosz az úr, nincs érvényes jegyem, csak magamig megyek én az örök retúr.

Minek a halál? És minek az élet? És minek a köztes? Meg a köztes lévő összes nem bizonyítható hiány. Amikor kileng a mutató és lassan a pirosba ér, és mutatja mennyi szomorúság elfér egy panelház negyedik emeletén. És mutatják magukat a tárgyak, az önmagukért valók, az égről bolyhos felhők integetnek és csak hozzák az alkoholt.

Gyűjtöm az emlékeket, kiszolgálom az időt, és gyűjtöm a bátorságot, hogy lendülhessek előbb. Napokat számolok, dekára három évet, minden csak  másolat lett és azt súgom magamnak, hogy mindenből elég lett. Minden reggel meghalok, aztán egész nap kísértem magam, magamra gondolok más helyett is, és úgy értem magam, ha van. Szenvedni, szenvedni, végül szenvedni kell, arra meg ott van a hubertus, naponta másfél liter, plusz még a mások némasága és hogy semminek nincsen ára.

Üresebb vagyok mint a szavaim.

Belső hideg

Hányszor mondja az ember, hogy így szeretlek meg úgy, aztán döbben, hogy saját szívéből nem is vezet kiút, mert amit rég útnak látott, az sosem volt elég, és ha kitárta csapzott szárnyait akkor szilánkra tört az ég, ahogy másban is maga hiányát tudja csak végtelennek, becsukott szemmel is látja, hogy akik jönnek is mennek.

Falu végén lebensmittel
engem is az ördög vitt el
akciós a hús, a lélek
mindegyikből kettőt kérek

Megtagadom, de várom
elszaladnék ha jönne
buta vagyok, kiabálok
úgyis megöl a csöndje

Ha nincsen is kitalálom
ahogy jön és nevetve
cukros kis hajnali álom
sót hint bele a sebbe

Az első kamaszkori szerelmem a Gál Rózsa volt, félig-meddig balladai név. Beteljesületlen, ahogy általában a valamire való szerelmek tudnak csak lenni. A meg nem történt dolgok a maguk meg nem történtségében kikezdhetetlenül szépek. Idősebb volt nálam, vagy két-három évvel. Az 15 évesen egy emberöltő. A Gál Rózsa a telepi csövesekkel lógott. Én féltem a csövesektől, de igazából olyan akartam lenni mint ők. Design csövesek voltak inkább, volt szimatszatyruk, matrózcsíkos polójuk, csőnadrágjuk, alföldi papucsuk és babos kendőjük, bélást tarháltak a centrum előtt, a szüleik többnyire boldogtalanok voltak. A Gál Rózsát én úgy láttam a legtöbbször, hogy nem is megy az Esztergomi út járdáján, hanem a fölötte lebeg valami megmagyarázhatatlan oknál fogva. Mindenféle fajankókkal járt, durva lelkűekkel, akik ha nem volt jelen, intim részletekkel traktálták a hozzám hasonlóan szexualitásuk vakvágányán veszteglőket. Nehezen bírta az én habos-babos lelkem az ilyesmit. Mivel már elég sok fajankónak megvolt a Rózsa, nem volt alaptalan abban reménykednem, hogy a nagyszámok törvénye alapján majd nekem is meg lesz, bár nem igazán értettem én azt, hogy mi a hogy meglenni. De majd egyszer két méterre leszek tőle, vagy megkérdezi az időt, és én majd azt mondom, nem tudom, mert nincsen órám. És akkor kettőnk dolgát én már betetőzöttnek tekintettem volna. Tényleg nem akartam sokat. Mondjuk ehhez az kellett volna, hogy ha megjelenik akkor én különböző gombócokkal a különböző testrészeimen ne meneküljek az utca másik oldalára. Olybá tűnik, hogy én a Gál Rózsánál csak egy dolgot szerettem jobban széles e világon, mégpedig a Gál Rózsától félni. A telepi gyerekek társadalma dettó olyan volt mint a szüleiké, folyton másokkal foglalkoztak, mindig azzal aki nem volt jelen. Így akaratom ellenére nyomon követhettem, hogy  Gál Rózsa kivel szájrapuszizott a Nyúl dombon. Na persze, ha véletlenül én is ott lettem volna és történetesen focizok akkor ilyesmire nem lett volna ideje, mert a kezdősebbbeségem, brilliáns labdabiztosságom, lövőerőm a mindenféle szájrapuszikról elterelték volna a figyelmét az egészen bizonyos. De ilyen soha nem történt, mert amikor ők itták a dianás borsósszeszt a Nyúl dombon én oda nem merészkedtem. Csak a meséket hallgattam egyvégétében a szájrapuszikról, amik néha félig igazak voltak, de ha akartam teljesen alaptalanok. A legfőbb pletykás a Boros volt. A Boros budha szerű gyerek volt. Testalkata erősen determinált, hiszen a hentesbolt fölötti lakásban laktak. Az egész család budha volt, az anyjukat kivéve, az apró és szép manószerű cigány asszony volt, seggig érő fekete hajjal, és a hajába mindig színes műrózsákat tűzött. A legélénkebben bennem élő emlék az az, hogy a hentesbolt kirakatán át vigyorog ki a Boros, szaftos szájjal, bele az Előd vezér semmijébe. És amikor odaérek a kirakathoz az ő arca, az én tükröződő arcom összekeveredik a kirakat üvegén, az ő hülye vigyorgása, meg az én szomorúságom egy pillanatképen. És az egész olyan mulatságos volt, hogy a szomorúságom mögött én is elkezdtem vigyorogni, éppen olyan idiótán mint ő.
A Gál Rózsát, 30 éve nem láttam már, de ma megint, az állomáson. Nagy fara lett, de jól áll neki. Ízléstelenül öltözik, és hatalmas színes ornamentikás körmei vannak, amit én nagyon utálok. A szája enyhén lefelé ívelt, ez általában a szép nőkre igaz, és ad is valami arisztokratikus gőgöt az arcuknak. A szeme is olyan mint régen, csillog még, de már látni benne az időt és azt hogy az az idő véges. Már nem tudnék félni tőle.

Helyzet van

Tisztelt érdeklődők. Ezúton közlöm, hogy az úr 2004-ik esztendejének áprilisában, annak is első napján, emberbontó boldogasszony havában távoztam az élők sorából. Jobb létre szenderültem, ami nem volt nehéz az összes előző létet figyelembe véve. Kérem nézzék el, hogy ilyen megkésve tudatom e tényt önökkel, de az igazságot megvallva az életminőségeben bekövetkezett változást én magam sem vettem észre, mert arcátlanul hazudtam magamnak. Hogy úgy mondjam, nem esett le a tantusz.
Lehetséges üdvözülésemmel kapcsolatosan egyelőre semmi biztatót nem tudok mondani, kérem szíves türelmüket. Minden jót kíván az árnyékvilágból a nem tudjuk ki.

Néha határozott igényem támad rá, hogy elképzeljek valamit. Például azt, hogy milyen az élet nélkülem. Hogy milyen egy erkély olyankor amikor nem ülök bambán és dohányzom bele a világba. Tudom számos erkélye van a világnak amin soha nem dohányoztam, és még több olyan amin soha nem is fogok. Utóbbiak száma egyre nő. Mondom nő. Nehezemre esnek az ilyenfajta elképzelések, a végén mindig oda lyukadok ki, hogy bármit is képzelek el a halált képzelem el. Hát ilyen értelemben van igényem elképzelni bármit is. Ülök egy elképzelt erkélyen, ha valaki most látna ebben az elképzelésben azt gondolná semmit nem csinálok, csak ülök egy széken, bambán fújom ki magamból a füstöt, csúcsra járatom a tüdőt, és csak én tudom, hogy fontos dolgok dőlnek most dugába, gyávulok.

Keletkezéstörténet

Feküdt a mesebeli szegénylegény, a majdani a látens királyfi a rónaságon, hanyattában szotyoládét ropogtatott, a tikkadt kopár szik között, és felköpte napraforgómag héjból  a nyáresti égre a tejutat, csillámló nyála mint megannyi csillag szikrázott abban a mély melankolikus kékben.Írnám, hogy párizsi kék, de az félre vinné a francia szak okán az egészet. Aztán kisvártatva jött is Csaba királyfi és végig lovagolt rajta, ezen nincsen mit meglepődni, ha valahol a világban keletkezik valami végig lovagolható, akkor jön Csaba királyfi és teszi a dolgát. Néha sajnálom, hogy nem én vagyok ő, mindig meg volt bennem az igény az olyan fajta komfortosságra, hogy úgy tegyem a dolgom, hogy ne kelljen gondolkodnom rajta. És akkor minden magyarnak összeszorult amije csak összeszorulhatott. Nekem momentán az öklöm, meg még ki tudja mennyi mindenem amiről még csak nem is tudok. Mit szépítsem, összeszorultam teljesen, olyan kicsire, hogy még magamat sem vettem észre. Bár azt hiszem, hogy nekem ez nem is lenne dolgom.

Úgy három hete vagy hogy, gondoltam írni kéne a szerelemről, de nem követett szó szót, a lanyha belső monológokat a metrón nem nevezném túlzott igyekezetnek. Azt is gondolhattam volna, hogy a szerelemnek kellene írni, valami szaftosat - ezt csak így utólag gondolom persze, de nem vagyunk beszélő viszonyban. Úgy három éve. Az már emberi idővel mérve egy kisebbfajta örökkévalóság. És persze örökké csak a valóság.
A szerelemmel az a baj, hogy abnormális, mert nélküle is meg van halva az ember, hát még tőle, utóbbi eshetőség abban különbözik, és ennek köszönhetően többen is választják, hogy boldog tudatlansággal van felpántlikázva, na de ha valaminek fel kell lennie legalább az legyen. Persze a szerelemmel meg lehet barátkozni is, szépen elvi síkra lehet terelni, és a Dögunalom nevű folyón lehajózni a deltáig. Elhúzni, mint a vadlibák. Aztán eltelt ez három hétnyi három év, vagy hogy, és az van, hogy valójában olyan mondatok jutottak csak az eszembe amiket át kellene húzni. Mint a vadlibákat. Lehet, hogy a szerelemről semmi értelmeset nem is tudok mondani? Ha így van, akkor már csak nagyon kevés választja el attól, hogy ne is legyen. Olykor úgy érzem, hogy talán én vagyok a választék. Ez azért elég nagyképűen hangzik.

Mondatok amiket soha senkinek nem szabadna leírni

Virágzik a hársfa, 20%-al sárga lenor illatúbbak az éjszakáim.

Halvány dunszt

Van egy képem. Bennem van, bent a fejemben, a körömágyamban, a májamban, a tomporomban, a hajamban, a lapockámban, a nyelvem hegyén, a csuklyás izmomban, a mellékvesémben, a szaruhártyámban, a fülem mögött a kis polcon. Át vagyok itatva a képpel, nehéz és ólmos vagyok tőle. Minden reggel ezt kell néznem. (Szegény ingázó panaszai) Lüktet. Most nyár van, a kép most hasonlít a legjobban önmagára, de már önmagával sem azonos. Jelentéséből fájón kiüresedett. Alhasból hunyorítok, de minden igyekezet hiába, olyankor kitetszik, hogy e kép eképp csak önmaga hiánya. De hogy ezt a képet én hogy tudom szeretni azt érteni vélem. A kedvenc szomorúságom hol gombostű hegyére tűzött fényes bogár, hol pedig már csak maga a fénylés, without bogár.

Kresenyák-Hadoba Látencia, na most ő egy sorsmanikűrös. Az ember elmegy hozzá, viszi, cipeli magával a sorsát is, ő megragadja a sors kezét, megreszelgeti a körmöket amitől lesz szíves kevébé sértő lenni tulajdonosa számára, a processzus végeztével ad egy kis csillogást az egésznek, hogy az illető sors közvetlen környezete is kedvére gyönyörködhessék és a kuncsaft a sorsával egyetemben elégedetten távozik.
Jól megy a vállalkozása, tervezi is, hogy céget alapít Isten lába néven.

Nos, hogy mi is a valóság - kezdte mondókáját Dr. Brüedelbach a "Hűlt helyek" szimpóziumon - azt senki sem tudja. És ezzel a lendülettel szerte is foszlott ott a pulpitus mögött. Hiba lenne azt gondolni, hogy ebben csak Dr. Brüedelbachnak vagy csak a valóságnak van szerepe. Leginkább a mindenféle hiányzásoknak, a hiányoknak vannak ilyen szerepei, azok hajlamosítanak kezdetben részleges, majd ezt követően végleges szertefoszlásra. De azt már sose tudjuk meg, hogy mikor mi. Meredjünk a levegőbe, lélegezzünk egyenletesen szájon át, és gondoljunk arra, hogy meredésünk tárgya, noha most semmi, de valaha azért volt valami. Hűlt hely, ha más nem is.

A mai napon Özv. Soponyai Árpádné, (született Csokrétás Hortenzia) honfitársunk új világcsúcsot állított fel a József Attila lakótelepen. 1 óra 34 perces rekord idő alatt tette meg a József Attila lakótelep 121. és a helyi CBA közötti távot, ezzel megelőzve a korábbi csúcstartó, a venezuelai Juanita Vasquez-t, Gyakorlatában olyan nehézségi elemek is szerepeltek mint magas lépcsőjű Ikaruszra szállás gurulós szatyorral, valamint akciós Csibe far-hát beszerzése és annak fridzsiderbe juttatása. Gyakorlatát több nemzetközi sajtóorgánum is elismerően méltatta. Innen is gratulálunk neki. Zia-Zia Hortenzia.

Éjjel már megint jött a lúdvérc, vagy újabban Succubus, jó nagy árnyékot csinált a koromsötét estébe, felforgatta amit még fel lehetett, felkavarta az álló vizeimet, hogy reggel aztán szomorú vizes síkra érjek. A mellkas ilyenkor saját magát szorító satu. Satufék. Biztonsági övvel kellene aludni. Tetszene ez mint fénykép, nyilván soha nem fogom megcsinálni. Ha jól emlékszem, okos fejjel történő biccentés helyett, csak fogak közt sunyin kibújó basszamegezések jöttek a síkra érést követően, névemlítéssel. A kávé mellett már ott tartottam, hogyha egyszer a lúdvérc tényleg elvinne, akkor az csak hetekkel később derülne ki, a se kutya, se macska jellegből adódóan, hogy odáig ne merészkedjek a mondásban, nem vagyok senkinek sem a menyétkéje. Kevés alkalmi sör mellett volt is erről valami lamentálás néhány hete, hogy ha álmában éri az embert a halál, akkor az ér-e? Mert ha mélyen alszik valaki (mint én) és úgy hal meg, rendben van, az is halál, de az elhalálozott az nem tud róla. Az álom túl éli-e az embert? A kérdés az az, hogy a haldoklás nélküli halál az halál-e. Szerintem nem, az ilyen az inkább életfélbehagyódás. Ilyen értelemben én már meghaltam, felteszem álmomban, mert halálom tényéről mit sem tudok, csak az élet valahogy ezt megérzi bennem, a félbehagyottságát. A félbehagyás félbehagyása az már olyan csekélyke kis életmozzanat, hogy tényleg alig érzékelhető, azt csak az élet tudja. Átlátok a szitámon, az a jövőbeni tervem, hogy nem is voltam.

És amikor az Adidas csillagkép a zenitre ért elindultak a három királyok, név szerint: Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai, Kocsis, Hidegkuti, Pukás, és Czibor aki afféle. Három királyok+áfa. Zárójel jön. Az élesebb szeműek, kiknek mániájuk az ok és okság közti mérhetetlen űr kitöltése, nyilván észrevették, hogy a három királyok az mennyiségre dekára annyi mint a magyar igazság, tételesen: bor, búza, békesség, piros, fehér, zöld, három szoba, három gyerek, négy kerék, elmúltikszév, és Aki, a szerecsen király. Zárójel bezár. Mentek, mendegéltek, mendegélgettek, míg oda nem értek ahova indultak, indulgattak. És amikor odaértek a ráció hűlt helyére, már meg nem mondanám melyik, azt mondta, mondogatta, de nagyon halkan ám. Megérkeztünk. Ez itt maga a tündérkert. Ám ekkor a az össznemzeti, összmagyar felettes én rájuk ripakodott, frászt tündér, füvész. Amit némiképp igazolni látszott, hogy egy nagybetűs Kárpát-Medencében tényleg ott vacogott a kisbetűs nemecsekernő, a méltatlanul elfeledett koszorús tartalék jobbhátvéd. És pont ebben a pillanatban ért oda a csodaszarvas, agancsán a magyar népmesék ismert celebmadarával (garázdabillegető), aki fújta ki a csőréből feszt a tulipiros ornamentikát, mígnem a sok inda kiadta a VÉGE feliratot.
Hát így ért véget ez a kaland, nem mondanám, ha nem így lett volna.

Hogy mennyire vagyok szemérmes azt szégyelleném bevallani.

Macskák vagy tíz éve nincsenek már. Doboz koporsóban (hullámpapír) ástam el az utolsót, tudjuk hol. Nem is sejtettem, hogy mennyi mindent ástam el akkor, előlegesen. Ez fájós. Ez most csak azért érdekes, mert az jutott az eszembe, hogy én is egy macska vagyok. Nagy lusta délutánokon elheverek és lenyalogatom magamról a belőlem kihulló időt és álmosan pillogok bele a rögvalóba. Magyar hunyor, Ménrót fia. Aztán várom, hogy az majd bennem összegübecsesedik és jól felöklendezem. Hogy lesz produktum. Mert produktum az kell, anélkül sivár és unalmas a magáért való önlét, az csak vitae interruptus. Szerte nézett, s nem lelé - hogy én hogy utálom ezt az esezést. De félsz is van, hogy mi van ha a torkomon akad, a torkomon akadok és a gübecs se ki se be. Elégséges fantázia híján nem tudok elképzelni egy kezet ami hátba lapogat vész esetén, hogy na jó, a fulladás is csak az élet velejárója, de most inkább menjünk inni. Kicsit azért olyan mintha magamat is elástam volna tíz éve. Vagy: az ember aki már eleve elásva született. Mire ezt leírtam már meg is megvagyok fulladva. Mindig ez van.

Fájdalomnak azért én ezt már nem mondanám. Minek nevezzelek. Nyilván kellene neki helyet találni - hol máshol mint magamban, no de ha úgy érzem magam mint aki egyáltalán nincsen, akkor ez így nehéz. Márpedig úgy vagyok, hogy nem vagyok. Majdozok, tervezek, noha fingom nincsen róla, hogy mit. Nem jobb a rossznál, nem rosszabb a jónál, semmilyenebb, állapot. Ha mégis (jobb híján), fájdalom, nem folytonos, ami megnehezíti azt hogy berendezkedjek, otthonossá tudjam tenni, végül belakjam. Lakva ismerszek meg. Szeretem a nyugtot, de nyughatatlan vagyok, az én nyugtommal meg képtelenség dícsérni bármit is. Sajgások, sajdulások azok vannak, apró, lepkefingnyi (anya mondta így, de ő nem tudott a butterfly efffectről), belülről kezdődő irány nélküli szúrások - ezekből valami patchwork, nem szép. Végső soron semmi. Az ürességről az avatatlanok amúgy is nehezen képzelik el, hogy van, lehet kiterjedése, ezért aztán nem is nagyon vagyok motivált, hogy szublimáljam.  Ha akarok, tudok, talán tudok és meg is tudom személyesíteni, de az csak további szenvedés. És amúgy sem vagyok bizonyos semmiben, de ezt a semmit azért le sem tagadnám. Belülről bélel ki az ami nincsen, ami nem lehet, szúrós kis takaró, hervatag esték, lámpafény, szól a rádió, Sors FM, a Hiányok Fogvacogása Lányka kórus vokálozik. És mindenkinek aki szereti. Az élet nem kívánságműsor. Tévedhetetlenül tudok tapintani az elevenemre. Noha érezni meg egyáltalán. Emlékezetből fáj az elevenem. Fantomeleven. Merő fakulás, sárgulás, felpenderedés, nyitott könyv, olvasatlan. Az alvás az ami folytonos. Meg a néha felbukkanó álmok, márciusi fényekkel, giccses valamifoszlányokkal, és még az, hogy már megint az és megint csak ott. A reggeleknél alig van fájdalmasabb. Az éjjel során olyan kicsivé lesz bennem az élet, van hogy én sem találom, akinek meg mutatnám az nincsen kéznél. Mert mutatni azt kell, hogy valami van. De nem az igazi. Egykedvűen szentségelek a tőlem büdös ágyon felülve, már amennyire van magamra rálátásom. Néha azért kinyitom a szemem, olyan az mint egy levegővétel, de amúgy csak színtiszta életösztön, vegetatív valóság, önkéntelen rándul az idő. Van amikor bennem. Az olyan mint ha halnék éppen megfele. Ami ezentúl van az leginkább csak kép - legutóbb a sírkőre ragadt csigák háza, amiben már csiga sincsen, csak a megszáradt fénylő nyál, az utolsó út. Kordokumentum. Mindez egy síron, az eléggé áthallásos. És az is kép, hogy ez mind én vagyok egyszerre, a csiga, a csiganyál, a sír, csak a szem nem én vagyok ami látja, mert az nem is lehetek én, önszem, bár néha emiatt is kárhoztatom magam. Csak a szétszentségelt reggelen, a márciusi időben rám szikkadt idő, az van, az a keret, körbekerített, vastag filccel kontúrozott hiányzó részletek - amik valójában egészek. A reggel fájdalmas, olyan kicsi az életem, hogy már észre sem lehetne venni ha nem lenne. Én sem venném észre, ha nem esnék lépten-nyomon hanyatt benne.

Ő nem valami, csak annak a valaminek a hiánya,
ami a valamit - mert jobb dolga nem igen van
a semmit szokta elküldeni erre a világra.
Volt már vagy 50 ősz, és úgy annyi tél,
de az ember - ha üres - úgyis tavasszal él,
hanem a nyár az ravasz évszak,
mert abból bármennyi jön, az mindig a legelső.

Ő egy nagy varázsló, 
vagy egy korszakos fakír, 
más nem lehet, ha három 
évet könnyedén kibír

Ivan Ivanov Ivanovics és a Plüss Majom összetalálkoznak az Ezüst Macskában

Ivan Ivanov Ivanovics minden délután kedvenc szenvedélyének hódolt, és ez nem volt több mint hol kevesebb, hol több sörös korsó felett a távolba nézni az Ezüst Macska teraszán és mélázni a múló időn. Ivan Ivanov Ivanovics élete egyike volt a valaha volt legstatikusabb életeknek, de ezt senki nem rótta fel neki, se pro se kontra - na jó, kontra igen, úgy öt évenként. Ivan Ivanov Ivanovicsnak igenis jól állt a mozdulatlanság, ő volt önmaga szobra, mivel arra nem igen számíthatott, hogy más legyen az. Ezen a mozdulatlanságon a mélázás már csak olyan volt mint egy nagyestélyin a tollboa. Ivan Ivanov Ivanovics éppen elnézett a hol több, hol kevesebb sörös korsó felett, keresve a képzeletbeli pontot ami mindenkori mélázásának megtárgyiasulását jelentette, amikor mellé pattant a Plüss Majom. 1993 óta nem találkoztak, de ez a tény a Plüss Majmot a legkevésbé sem zavarta abban, hogy Ivan Ivanov Ivanovics arcába másszon. Bár a Plüss Majom Ivan Ivanov Ivanovicsot következetesen  Valigyimir Vlagyimov Vlagyimirovicsnak szólította és míg a hátát lapogatta, a 80-as évek promiszkuitással terhes időinek gyakori felemlegetésével. A Plüss Majom 1993-ban emigrált, de akkor már ezt nem hívták így, és hogy ez eszébe ötlött Ivan Ivanovics Ivanovicsnak hirtelen öreg ízűnek kezdte érezni a nyálat a szájában, ami ki is csordult ahogy a Plüss Majom kiborította a söröskorsókra száradt habmaradékra a 93-ban elvitt és aztán visszahozott életét, mert volt abban minden, high-life, Berlin, Brüsszel, Párizs, Vancouver, aztán a végén csak magyar hon és benne 3 hónap Tündérhegy. Az ilyen mértékű élettöménység hallatán Ivan Ivanov Ivanovicsnak bizony apró nyálbuborékok jelentek meg a szája szegletében és ezen senki sem lepődött meg az Ezüst Macska teraszán, mint ahogy azon sem soha senki, hogy amit most sörös korsónak hívnak azok valójában műanyag poharak. Csak a poharakra rásimuló ujjaknak volt furcsa egy ideig a megváltozott hő és tapintás érzet, nagyjából el lehet mondani, hogy az ilyesfajta változások idején az eszméletek, már valahol magasan a város felett álmosan lebegtek, valami rejtett kijáratot remélve az ég boltozatán.
A Plüss Majom szerint mindenkinek és mindennek sora van, és ehhez végig kell menni minden soron. Ivan Ivanov Ivanovicsot azon felül, hogy nem értette ezt az egészet még untatta is a Plüss Majom izgágasága, hogy a szabadság nevében mindent megbéklyóz, felállítja a szabadság szabályait, ami onnantól már nem szabadság, lényegében mindent elutasítva életigenel. Viszolygott magától Plüss Majomtól  is, a majomságtól, a gombszemektől, a Plüss Majom világlátottsági önbizalmától, a 80-as évektől, meg a 90-es évektől is, meg úgy egyáltalán mindentől, amitől viszolyogni érdemes és lehet, de a legjobban az zavarta, hogy meg van akasztva az ő mélázása. Hát hogy az istenbe fogom én így a múltat végképp eltörölni-kérdezte magában, míg a Plüss Majom folyamatosan duruzsolt.
Mert hogy ő 93 óta minden délután ott ül az Ezüst Macska teraszán és akárhogy is, de 3 hónap Tündérhegyet azért ő is fel tud mutatni, és az hogy közte mi volt, féléletnyi Ezüst Macska terasz vagy Brüsszel, high-life, és promiszkuitás, az már tényleg kurvára egyre megy.