DECATHLON OLYMPICS (REMI GAILLARD)
by nqtv

Ugye adná magát, hogy nem mondtam csütörtököt. Nem mondani pedig ez esetben csütörtököt mondást jelent. A csütörtök a fáradtság napja, Szót sem érdekel. És eztán már semmi.
Megyek az utcán és bámulom az embereket. Tipizálom őket, hogy a nagy massza össze álljon valamivé amit egésznek merek majd nevezni, és a mondatom végén azt mondhatom, hogy ahha és hmmm. Azokért a mondatokért rajongom amelyek így végződnek, hogy ahha és hmmm, egyúttal az ilyen mondatokat gyűlölöm a legjobban.
Ilyen nincs. Semmi van. Emberarcú szocializmus sincs, szocializmus arcú kapitalizmus sincs, azt hiszem úgy általában véve rend nincs. Nem itt, úgy értem a rend maga nem létezik, csak a rendre való törekvés. Megyek az utcán bámulom az embereket, belekényszerítem őket az előítéleteimbe. Megy ott egy ismeretlen, fogalmam sincs mit forgat a fejében, fogalmam sincs arról hogy forgat e valamit, hogy arról tud e és vannak e vele tervei. Tud e róla, hogy forgat, tud e róla, hogy célja van vele. Irígykedve nézem azokat az embereket akikről messziről le rí, hogy tervei vannak? Én látom belé a a gondolatokat, én nem tudom, hogy van e célja. Értelmet nem mernék mondani. Tud e róla az aki ott megy és forgat a fejében valamit, hogy néhány évtized múlva érettségi tétel lesz, mint aki megfejtette a Lánchíd alagútjának a mozaik mintázatát, mint szabadkőműves szimbólumrendszert értelmezte és elhelyezte a néhény évtized múlva létező fejekbe. Kérdezné e azt, hogy és akkor mi van? Nem nagy ügy, minden nap arra járok, nem tudtam belenyugodni, hogy az a sok apró mozaik csak úgy, teljesen értelmetlenül lett felhányva az ívelt falra, mellesleg skizofréniával kezeltek, hát gondoltam összekötöm a kellemest a törvényszerűvel. Aztán eltűnik, ahogy csak az ilyenek mint ő is, csak az ilyenek  tudnak eltűnni nagy emberforgatagokban akikről még látszik, hogy akarnak, vagy valaha akartak valamit. A Péntek az urbánus Robinsonok napja, hatalmas sziget, milliárdnyi hajótöröttel.

Persze, szerda. Nem fogható személyhez, tárgyhoz. Állagra nyárvégi köldökökbe ragadt szösz és és szerves koszok, elhalt hámsejtek mixtúrája. Színre viszont határozottan combsárga, ízre szilvalekváros kenyér. Csupa ellentmondás, úgy az ahogy csak egyensúlyi helyzetek lehetnek ellentmondásosak, a mi nagy kollektív egyensúlyainkra gondolok. Nem fogható személyhez, sem tárgyhoz. A szerda az az állapot amikor a kéz már kavicsot tart a kezében és mindjárt dobni fog, olcsó kis izgalommal átitatott figyelem. Szemben a léckerítés, fele levegő, fele fa. Fiftififti, egy rés, egy léc. A szerda ez a lelki állapot amikor a kéz már lendületben, de még nem lehet tudni, hogy ezredszerre is a fát találod el, vagy végre, ha máshogy nem de legalább mandínerből átmegy valamelyik résen.  Így kínálgatja magát minden egyes szerda, a maga fiftififtijével. Bárkit képes rászedni, győzelemre esély sincsen, mert ugyan miféle csoda történhetik, ha a kavics mégis átjut a kerítésen? Két csütörtök, vagy mi a franc?

A szerda egy utca. Olyan házak vannak benne amiben csak guggolva férnek az emberek. 6 lakás van egy házban. Közös a wc.

Sok arcú kedd. Nylonszatyorba csúsztatott, háztól házig tátogó
tükörponty a kedd. Lábon kihordott eszméletvesztés és kopoltyúba
szorult mákszem. Hideg vízzel teli fehér kád a kedd. Áttetsző piros
szárnyakkal evező iránytalan lebegés. Beragadt kabátcipzár a kedd és
rajta a kapkodás hagyta vér. Vagy talán a tükörtojás sercegése a forró
zsírban. Szivaccsal bélelt kávészín bánatkabát a családi nervózusfogason. Nem oka és nem
is okozata semminek. Maga az oktalanság. A kedd a félbehagyás napja, e
napon az okos ember nem kezd bele semmibe, (az óvatos egyiken sem), a
hét napjai közül e napon mondják le leggyakrabban vacsora
meghívásaikat, utasítanak vissza állást, szenderülnek jobb létre,
öntenek ki bizonyos kávét a konyha kőre. Évezredek óta. Kedden születni
sem nagyon érdemes és ez nem légből kapott, ez maga a tapasztalás. De
ne higgyük, hogy a kedd vészterhes nap volna, könnyed nap ez, éppen
csak értelme nincsen.

Felül kellene kerekedni a hétköznapokon. Sportos szabadidő szárnyakat növeszteni, virágmintás otthonkák anyagából. Hétvégi hobbysasnak lenni, mérsékelt pocokallergiával.

Sok arcú kedd. Nylonszatyorba csúsztatott, háztól házig tátogó tükörponty a kedd. Lábon kihordott eszméletvesztés és kopoltyúba szorult mákszem. Hideg vízzel teli fehér kád a kedd. Áttetsző piros szárnyakkal evező iránytalan lebegés. Beragadt kabátcipzár a kedd és rajta a kapkodás hagyta vér. Vagy talán a tükörtojás sercegése a forró zsírban. Kávészín bánatkabát a családi nervózusfogason. Nem oka és nem is okozata semminek. Maga az oktalanság. A kedd a félbehagyás napja, e napon az okos ember nem kezd bele semmibe, (az óvatos egyiken sem), a hét napjai közül e napon mondják le leggyakrabban vacsora meghívásaikat, utasítanak vissza állást, szenderülnek jobb létre, öntenek ki bizonyos kávét a konyha kőre. Évezredek óta. Kedden születni sem nagyon érdemes és ez nem légből kapott, ez maga a tapasztalás. De ne higgyük, hogy a kedd vészterhes nap volna, könnyed nap ez, éppen csak értelme nincsen.

A hétfő az nagy kövér konyhás néni. Ritkás szőke hajjal, a fityulája alatt malacrózsaszín fejbőrrel, nikotinsárga fogakkal, noha nem dohányzik és kismamacipőbe szuszakolt barokkosan vastag, szalonnás bokával. A hetvenes éveket ő csörömpölte teljesen szét a kopott alumínium tálcáival. Amikor felébrednek reggel a menzaivadékok, ő méri nekik a teát, a kakaót és más életfontosságú folyadékot. Aztán vizet önt a nagy üstökbe, tésztát főz és fukarul bánik a mákkal, ha eljön az ebéd ideje. Hol ad repetát, hol nem. A hétfő hangulatember, a hétfő az tisztára olyan mint a Németh Zsolti anyja, még a lábát is fáslizza. Világ életemben féltem tőle, de némi extra mák reményében nem volt kérdéses a megalázkodásom.

A legtöbb Ágnes egyenes,
az persze kivétel, hogyha
az illető Ágnes a görbeség
egyenes ági leszármazottja.

Minden Ágnes egyenes,
és van a szívüknek szottya,
ha nincs
egyenes ági leszármazottja.

Minden lány lehet még delnő,
ha nem néz bután vagy fancsalin,
a fiúk lelke meg böszmeteg felhő,
és fent akadnak a kan csalin.

Utálom a világrendet. Nem ezt a mostanit. Én a mindenkori világrendeket utálom. De mivel nekem a mostani az egyben mindenkori is - egyszer élek - ezért a mostani világrendet is utálom. Válsággal vagy anélkül, egyre megy. Tökre egyre megy. Azt szeretném ha elsorvadna a világrend. Nem azt szeretném, hogy világrendetlenség legyen, hanem azt, hogy ne ez legyen a rend hanem akármi más.
Ne ezt hívják rendnek ami most az, hanem azt amit eddig rendetlenségnek lehetett hinni. Tökre tökmindegy. Legyen több, vagy kevesebb levegő, de lehessen beszívni. Vagy ne legyen egyáltalán semmi beszívni való, de akkor azt lehessen is tudni. Vagyis inkább szabadjon érezni. Meg legyen az is, hogy amikor neki akarom valaminek vetni a hátam, egy falnak, hogy az akkor ne legyen vég nélküli tolatás. Tessék a falaknak közelebb jönni. Egy olyan világrendet szeretnék utálni amiben lehet élni.Tökre. Élni.
Felnőne benne egy nemzedék, ha van olyan egyáltalán, hogy nemzedék. A könyvtáraikban csupa olyan könyv lenne aminek a lapjai üresek, a múzeumaikban üres vásznak lógnának a falakon, a tévéjük hangyás képet sugározna. Az maga lenne tökre a szabadság. Szerintem egy olyan világrendet amiben jelen van a szabadság, vagy ha nem is az, de legalább az árnyéka, az olyan világrendet még utálnom se lenne annyira fárasztó mint ezt a mostanit, mindenkorit.

A gazdagok a szegényeket. A szegények a reményteleneket. A reménytelenek a gazdagokat. Az okosak a butákat. A buták az ostobákat. Az ostobák az okosokat. A felnőttek a gyerekeket. A gyerekek az időt. Az idő a felnőtteket. A merészek az óvatosakat. Az óvatosak a gyávákat. A gyávák a merészeket. A soványak a kövéreket. A kövérek az átlagosokat. Az átlagosok a kövéreket. A férfiak a nőket. A szépek a csúnyákat. A csúnyák a kirakatot. A kirakat a szépeket. A fiatal az öreget. A valami a mindent. A semmi a valamit. A mindent a semmi. A kígyó a farkát. A farka a kígyót. Én ragadoz, te ragadozol, ő ragadozik, mi ragadozunk, ti ragadoztok, ők ragadoznak. Jól bele ragadozva a táplélekláncba.

El kellene tűnni. Uckmuckfuck. Nem is úgy, mint erdőben a vadnyom. Arról egy magamfajta urbánusnak amúgy is kevés fogalma lehet. A lila fingja, az se. Inkább csak úgy kellene, mint ahogy a csiga húzza a nyál-kondenzet maga után, úgy lenne az én eltűnésem. Aztán az a tér, amit jelenleg kitöltök, az úgy lenne, hogy szaggatott vonallal volna(sic!) jelölve, hogy az ott valakinek a helye, aki most még, vagy már nincsen, de a helye aza van neki, mása se nagyon. Vagy úgy kellene, hogy ma este lefeküdni, mint én, és holnap felébredni,l mint valaki egészen más. El lehet képzelni. Borzasztóan közönséges vágyaim vannak, és a késztetés megvan bennem, hogy emiatt szégyenkezzem, de a képesség meg nincsen. És írni is kellene magamról már végre és valahára, vetni a számot, aratni a vihart. De a semmit elég nehéz megfogalmazni, nem látszik, nincs szaga, seíze, sebűze (ilyeneket anya mond), csak valami, amit szaggatott vonal jelöl. Leginkább hiányt, azt jelzi, hogy valami nagyon nincsen rendben, de úgy van jól. Aztán, ha nagyon akarom, akkor lehetne ilyen ollót is rajzolni, hogy itt kell kivágni a szaggatott vonal mentén, kérjük, ne vágjon bele, mert kibaszottul fogok sikítani. Én mindig úgy érzem magam, mintha hetvenvalahány lenne, akárhogy is győzködöm magam, hogy most bazmeg nem hetvenvalahány van, az érzet akkor is csak hetvenvalahány. Létigei csalódásom van, feszt az van, és folyamatosan. Le kellene feküdni este, és felébredni reggel, hogy az lenne reggel az első mondatom: látom a jövőt - színtelen, íztelen, szagtalan. És akkor erről eszembe jutna, mint ahogy eszembe jut is néha Járinka Lajosné, hogy pont így mondta el nekem a vizet. És azóta nekem elég sokan akarták már elmondani a vizet, meg mást is. Kicsit árnyaltabban, de így. És én mindenkinek hittem, mert nekik nem szaggatott vonalaik voltak, hanem tussal kihúzott folyamatosaik. Mint amikor a Hübel Zoli is megmutatta nekem a hetvenvalahányban, hogy ő puszta kézzel bezúzta a lépcsőházi villanyóra furnérajtaját, és akkor ő nem egyebet tett, mint megmutatta nekem az ő tulajdon létezését, a színtelent, íztelent, szagtalant, és hogy én hülye nem értettem csak egyedül, hogy az voltaképpen micsoda is, mert csak a bezúzott ajtót láttam. Mert nekem a látvány mindig eltakarta azt, amit nézek. És szaggatott vonallal volt jelölve az a seb a furnérajtón is. Meg telis-tele volt a hetvenvalahány is mindenhol szaggatott vonalakkal. Aztán az ember olyan, hogy mindent megtud szokni, a szaggatott vonalakat is, sőt később még igénye is lesz rá. És én most evvel nehogy azt tessenek hinni, hogy mondani szeretnék valamit. Csak azért mégis van az a gondolatom, hogy rám kövül itt ez a szaggatott vonal, és azt meg sőtpláne ne tessenek hinni, hogy mindez az én akaratomból volna. Én már semmit sem akarok mondani, azt se akarom mondani, hogy van az a sejtésem, hogy az élet vége és a halál kezdete közt van hetvenvalahány év, ami még nincsen besorolva sehová, nincsen definiálva, hanem kellő szavak helyett úgy hívjuk, hogy élet. Szaggatott vonal keretezi, mint ahogy minden szügyig egymerő szaggatott vonal. Vagy ha nem, akkor meg zárójel. Mint ahogy ez is itt.
(powered by nyakas budai irsai olivér)

írta Sebtolvaj - anonim szaggatottvonaladdikt

 

O mio babbino caro

Fáj az ujjam. A mutató. Az fáj. Az is fáj. Ahol a körömmel találkozik a bőr, ott az epicentrum. Mindig van valami penderedés, hámlás, ami egész nap elviselhető, de estére már bántó ahogy bele akad a paplan cihába, hajba. A folytonosság fenntartása állandó szervizelést igényel, rágást. Az este megszokás, megszokásból alszom, bár azért is mert aludni szeretek. Azt mondják többet alszok mint az normális. 10-11 óra eszméletlenségi ebédszünet. Élesztőt kellene enni, attól nem penderedne bőr sem szaru, az élesztőtől reggelre megkelnék. Amíg alszom rág valami. Valami amiről nem tudom, hogy micsoda. Azt álmodom, hogy egy mutatóujj vagyok, hámló bőrdarabbal a körömágynál. És én a fájós mutatóujj az ugyancsak fájós mutatóujjammal mutatok rá egy másik fájós területre, nevesül a tulajdon húgyhólyagomra. Álmomban most már egy húgyhólyag vagyok, sárga folyadékkal mutatok rá a neuralgikus pontjaimra. Ágyéka vagyok önmagamnak. Az alvás olvasztja el a fájást és a fájás idézi elő az alvást. Az alvás az egérút. Az elalvás előtti percek a legalkalmasabbak arra, hogy a felpenderedő bőrdaraboktól szabadulhassak. Persze nem figyelek, túl rágok. Mindent túl rágok. A vacsora is túl van rágva, a körömágy is. Mindenről leginkább a hús van lerágva. A két túlrágás közti szusszanás az alvás, a nemrágási bunker ahol én leszek a rágóból a rágott. Reggelre csak csontok maradnak az ágyban. Egy izmok nélküli ember ébred fel, kimászik az ágyból, lefőzi a feketét. Nem figyel, megégeti a hüvelyket. Felhólyagzás, hámsérülés. Meg van az esti rágni való. Mindenki csak ezért csinálja végig a napokat, az esti rágásért? Hogy jól körülhatárolható hámsérüléseket szerezzen, amit aztán rághat elalvásig? Hogy ez a napi betevő. Túl van már rágva itt minden. Ez is itt. Ez is.

A téllel való viszonyom egyre rosszabb. Well, elhidegültünk. Hozzáhidegedtem. Megnyalom  a hideg esőereszt, hozzáragad az édes anyanyelvem. Nyárról maradt még némi vegyesgyümölcs nyalókaíz, az keveredik még a nikotinsárga nyállal. Ilyenkor már csak ez a ragasztó marad, ez tart egyben. A nyalókanyál. Néhai nagyanyám már melegíti a vizet - másik kezében merőkanál -, amit majd ráönt a helyre, ahol az ő eresze és az én nyelvem találkozik. Ha becsukom a szemem, piros fazekakat látok, belsejükben kékeszürke kavargás by Bonyhád, zubogást mímelő textúra. A jószándékhoz vezető út hamuval van végighintve. A legjelentősebb változás az az, hogy már egy tavasz és egy nyár nem elegendő egy tél kiheveréséhez. Egy fazéknyi meleg már nem elég, hogy kiolvassza azt, ami itt néhány hónap alatt összefagyott, ahogy a valami összelappadt a nem evilágival. El fogok fáradni, érzem. Folyamodni kellene valahova, a Mindehatósági Minisztériumba, hogy nem lehetne-e azt, hogy 6 évszakos évek, felsorolni tételesen, 2 db tavasz, 2 db nyár, a többi, köszönöm, maradhat, és egy júdáspénzzel teli borítékot is jó időben, jó helyen valami nyákos zsebbe belecsúsztatni. Kicsinál a télvég. Két alvás közt úgy csinálok, mintha élnék. Fejtömör lesz mindenki, olyan tömör, hogy minden gondolat kintre reked, és ott vagy megfagy, vagy elázik. Az ázott negrós papír nagyon hasonlított a varangyos béka bőrére, nagyon kellett vigyázni a nyirkos időkben a kétéltűiszony miatt. Most az égbolt egybefüggő és egymerő negrópapír szürkeség. De...

Már nyílnak a völgyben a Kajla nugátok,
már ráspolynak hívom a vasreszelőt,
de innen is látom, hogy semmit se látok,
csak sárkaparókat a gangok előtt.

Otthon vagyok. Itthon-otthon. Abban az otthonban amibe beleszülettem. Ez az az otthon amire úgy vagyok jogosult, hogy nem szükségesek hozzá semmiféle természetű érdemek. 12 négyzetméter. Zömében kaotikus rendszerek számomra félig meddig átlátható rendje, a megérkezés állandó színtere. Együtt öregszik és lélegzik velem. Ha felpenderedik az ablak alatt a tapéta olyankor viszketni kezd a szemem alatt a bőr. Most éppen megint megérkeztem. Az utóbbi időben van az az érzésem, hogy többször érkezek meg mint amennyiszer elindulok. Van 12 négyzetméter a világban amit nem szeretek, nem szeret, de nem tudunk meglenni önmagunkban. Tökéletes a szimbiózis, ahol éppen állok mindig ott ázik be a plafon.Szóval most is meg vagyok érkezve, cipővel a lamináltra, úgy rontok be mindig. Serceg a por a cipőtalp alatt. Úgy nézek szét mint egy győztes hadvezér. Halmok vesznek körül, tárgykupacoktól ölelt méretarányos őshaza. Szuszogok, ahogy a cipőt lehúzom, igyekszem beleöregedni abban amiben vagyok. Leejtek egy cetlit, hülyén hajolok le mert fáj a derekam, közben a fogaim között szűrt káromkodás és egy jajj istene.
Az utóbbi iődben vettem észre, nem tudom valójában mióta van így, de nem vagyok egyedül a szobában. Valaki a hátam mögött áll és néz, és gondol. Látom hogy néz, noha nem merek hátrafordulni hogy ki az, gondol és hallom amit gondol, de nem merek válaszolni neki.
Látom, hogy a hátam mögött én ülök, megtévesztésig én vagyok, de magamnál jóval fiatalabb, halványabb, kissé homályosabb is, és onnan tudom, hogy aki néz az nem lehet valóságos mert a kontúrja szaggatott vonal mint a Dörmögö Dömötör mellékletei voltak, mellette olló, hogy itt vágd ki.
És nézem magam, a szaggatott vonalas teoretikus énem nézi ezt a véresen valóságos vastag aurájut. Néz és gondol, engem néz és rólam gondol. Az előbb azt gondolta, hogy milyen szar cipőket hordok, lóg rajtam a nadrág, és hogy szinte már bármit felveszek kritika nélkül, se stílus, se semmi, kiveszett belőlem valami. Most azon gondolkodik, hogy néven nevezze ezt a belőlem kiveszettet. Nem jön a nyelvére a szó. Gondolok neki egy szót. Fáradtság. És ilyenkor az ő gondolása meghallja az én gondolásomat. Méghogy fáradtság, röhögni kezd, úgy hogy a szaggatott vonalak olyanok lesznek mint a wordben a menetelő hangyák. Ezt meg ő nem érti. Gondolok róla. Milyen hülye vagy, órákat szarakodsz a cipővásárlásaidnál, és a végeredmény mindig ugyanaz szépet és szart veszel.

Lenin, a hős, ki népének élt. Erről én nem sokat tudtam. Volt egy csomó könyv a pincében ugyan, barna, műbőrkötéses, ő írta, a borítóba bele volt dombornyomva a profilja, gondolom a vas és arcél országára való tekintettel. Csak ennyiben érdekelt az egész, egy könyv, amire dombornyomva van és méghozzá barna. Aztán valami rejtélyes oknál fogva ez a profil időről időre megjelent nekünk. Legelőször apám azon életszakaszában, amikor már ivott, de még tagadta. Este ért haza, anyámnak akarta bebzonyítani, hogy a tajtrészeg és színjózan létegyenesen hol is található az ő pozíciója, és lehet mondani, hogy reménytelenül bízhatott abban, hogy a színjózanhoz lesz közelebb, vagy ha nem, a garivátáció arra a kis időre, míg az akció lezajlik, elfordítja a Vasút utca 45/3-ról a tekintetét. A bizonyítási eljárás nagyon egyszerű volt, szimpla féllábon állás, jelesül - hogy tétje is legyen - az üveges bejárati ajtó mellett. A kísérlet sikerült, és anyám axiómaként könyvelhette el, hogy apám 5 sörnél és ugyanennyi cseresznyénél többet tud már magában. Apám vérző könyökével és a kitört ajtóüveggel nem igazán lehetett vitatkozni. Volt valami mentegetőzés, próbálása annak, hogy kihozni döntetlenre, ami mondjuk a szalonspiccet jelentette volna. És akkor szemügyre vettem a kitört üvegen a lyukat, és az megtévesztésig Lenin profilja volt, ott álmoskodott be a novemberi levegő, egyenest csak nekünk. Aztán volt egy olyan eset, amikor az ónfazékban a fürdővízet melegítettük Mekalor típusú olajkályhánkon. Az ónfazék vélehetőleg akkor volt annyi idős, mint most én, fél centis vízkőszigetek voltak az alján. Aztán ez az ónfazék, szintén ilyen illumináltsági együttállásoknak köszönhetően, leesett az olajkályháról. Az évtizedes vízkő lepattogzott, maradt az alján egy összefüggő sziget, Lenin profilja, ezúttal balról.
Aztán valahogy kialakult bennem az a feltételes reflex, hogy ha apám későn jön haza és engesztelő műanyagpoharas gesztenyepüré melléklet van a zsebében, és közben még opálos a tekintete is, akkor előbb-utóbb megjelenik nálunk Lenin. És ez egy darabig így is ment.
Aztán volt egy Lenin, ami egyben az utolsó is volt, eltűnt aztán az életünkből. Bár ez az utolsó elég sokáig töltötte be életterünket. Az az utolsó Lenin egy ecetes torma műanyagpohárral  együtt történő falhoz vágása révén fröccsent a plafonra, a legjobb volt az eddig keletkezettek közül, bár erős érzelmi töltete, valamint szokatlan helye miatt ritkán kívántam a látását.
Mondjuk, emlékszem olyanra, hogy megyek haza az iskolából, és arra gondolok, ha majd hazaérek, nem leszek egyedül, ott lesz velem Lenin. Egy részeg szobafestő végzett az utlosó Leninnel néhány év múlva. Szesz által vész, ki falhoz ragad.

Az egyetlen emberhez méltó állapot a mizantrópia. Egyetlen hátránya egyben az előnye is. Nincs kinek eldicsekedni, hogy mennyire jók vagyunk benne.

 

A lánc az úgy van, hogy fényesebb nála a kard, de Petőfire haragudva van mitugrász volta miatt, így hát a lánc az nem azért jó vagy rossz, mert fényes avagy nem, hanem azért, mert megkötöz.
A láncjáték meg aztán sőtpláne meg. Egyenhülyít, azt hazudja magának egy álközösség vele, hogy igazi. Hazudva üzen, merő öncélból, az üzenetnek igazi címzettje sincsen, képileg ezt úgy lehetne elképzelni, hogy az önfarkába harapó kézbesítő. Halovány kísérlet arra, hogy felismeri-e a segg a nyelvet, vagy fordítva. Legalább olyan idegesítőek és idióták egyszerre ezek a láncjátékok, mint általánosban ülni egy padban lehorgasztott fejjel, és a látómezőbe kerül (balról oda tolakodódik) egy ilyen kis színes könyvecske, amit le lehet lakatolni. Lehet tudni előre, hogy ebben aztán minden elvárásalapú, a lap alját a végén be kell majd szamárfülezni, kívülre azt kell írni, hogy titok, belülre meg valami rigmust, szívhez szólásilag.
Az öt valaha volt legszánalmasabb blogjáték:

1. Az öt legjobb blog.
2. Az öt könyv, amit nem tudtál letenni.
3. A tíz legjobb zeneszám.
4. Az öt legjobb film.
5. Az öt valaha volt legsznánalmasabb blogjáték.

Magamtól küldöm magamnak, magamig. Láncra csak a dohányzásban vagyok képes.

Olyan sok értelme van szmogriadózni. Meg kell kérni a gyalogosokat, hogy tartózkodjanak a sétálástól, telelihegik a hülye kölykeikkel együtt a köztereket. Ezt lehetőleg a híradóban mondjuk be, mellé pedig azt, hogy csak páros rendszámú autók közlekedjenek, a páratlan rendszámú gépkocsi-tulajdonosokat pedig megkérjük, legyenek szívesek a töttyedt valagukat bkv-járatokon elvonszolni a pontból a b pontba, nem kell megijedni, nem szankcionálunk, válság van meg szmog, nehogy kiverjük a biztosítékot. A saját belátásra bízzuk, ejnye-bejnye matricákat osztogatunk. Józan belátásra apellálunk egy olyan helyen, ahol minden további nélkül lehet készíteni ólomból piros paprikát, HTO-ból benzint, kristálycukorból pedig bort csinálni, mellesleg Ázsiából jöttek, műveletlen furkók, akik történelme abból áll:

a.) kergették őket,

b.) ők kergettek valakit,

c.) ha az előző kettő egyike sem, akkor valami tengelyhatalom seggében matattak a nyelvükkel.

Az ilyesmit nem lehet csak úgy 1000 év alatt elfelejteni. Kilóg a szájukból a völgyhíd mint morális fixáció. Szóval ezek lettek megkérve. Holnaptól csak a páratlan számra végződő törzskönyvvel rendelkező ebek szarhatják tele a várost. Holnap is tartózkodjunk a sétálástól, nézzünk tévét, veszekedjünk a velünk egy háztartásban élőkkel, tessék már feltalálni magunkat, mindig azt várjuk, hogy megmondja valaki, hogyan kell élni.

A Nád Jancsi piros vére, Fenékpusztán folyt a földre,
A keszthelyi temetőben nyugyszik a fekete földben.
Ferus Ferkó jópajtása, hideg tetemét se látta.

 

Az apám sokkal jobban tud berúgni nálam, az ő illumináltságának íve van, az enyém meg csak megy így bele a nagyvilágba. Az anyám sokkal jobban tud szenvedni nálam, pedig én is rettenetesen jól tudom adni az egy-világ-esküdött-ellenem-össze vígeposzt, de elmaradok tőle. Gábor hallása sokkal jobb az enyémnél, simán beazonosít a-dúrokat, g-mollokat, szűkített és bővített kvintek között játszva igazodik ki, tesz különbséget, ha találkozom vele, akkor nagyon rettegek, nehogy előbukkanjon egy hármashangzat valahonnan a háttérzajból. A Soha szép képeket rajzol, én meg szarul fényképezem le őket. Én nem tudom mit írok, a Zetornak meg vektormondatai vannak. Szóval nem tudom, hogy ki talált ki engem, hogy így legyen minden, ahogy van, de hogy nem gondolta végig az bizonyos. Alszik bennem valaki. Ezt mindig is éreztem. Az elejétől fogva. Amikor születtem, akkor is. És akkor is aludt, akkor még a lábujjamban lakott. Azóta vándorol. Nappal alszik, éjjel meg a félálom, folyton zaklat. Most is. Suttogja bele a fülembe apa részegségeit, Gábor abszolút hallását, anya szenvedési technikáit, Soha tollvonásait, a Zetor mondatainak a kanyargását. Az este a legrosszabb, rám telepszik, amikor alszom, nehéz. Amikor én alszom, akkor rám nehezedik valaki, a félálomból való. Mindig így volt, csak régen dunakaviccsal etettem, és azzal el lehetett csitítani. Leszoktam a dunakavicsról. Pezsgőt iszok és más ilyen mérgeket. Megnőtt tőle ez, aki bennem alszik, ez a félálomból való.