Véresre vakarni a lábam. Felügyelet alatt tartani a viszketést és ha úgy tartja a kedvem szottyanása egybefüggő fájdalomra cserélni. Az ilyesmit én mindig szerettem. Ahogy a lábamról lekopik a plazúr az az én önkényuralmi jelképem. Tájékozódási kopás.

Látom rajta, hogy egyedül vagyunk. Ketten vagyunk egyedül, jó még ott van harmadiknak a botja is, de azért látszik, hogy fel van feselve az egyensúly valahol. Annyira egyedül tudunk lenni ketten, hogy ketten nem is vagyunk elegek hozzá, hogy megértsük.
Apa lekozmált lecsója vagyok. Üresség van a szemében amikor hozzám beszél, az ő eddig soha nem látott üressége ásít bele az arcomba, és nyilván az enyém is az övébe. Néha egyáltalán nem tudom, hogy minek láthatjuk egymást.
Apa emlékezetének a homálya vagyok. Már mindent képesek vagyunk elfelejteni, kivéve egyet. Azt nem felejtjük, az ötlik újra meg újra az eszünkbe, aki nincs. És már majdhogynem mi vagyunk az egyetlenek akik által van az a kis valami ami nincsen. Mi reptetjük egy cérna végén. Apa, én és Szárnyati Géza.
Apa kimondhatatlan magánya vagyok. Benne vagyunk mi még a valamiben, hol fél lábbal, hol teljesen, hol bokáig, hol szügyig. Olykor torkunkon akadunk magunknak, mondat alatt, mondat közben, nagyokat nyelünk, talán azt aki éppen nincsen, ez volna a mi transzcendens kannibalizmusunk.
Apa légcsőzajos lépcsőfordulója vagyok - elvegyültem, ziháltam, egyebek. Hazudnék ha azt mondanám, hogy látom a fényem az alagútja végén, de ilyenekről tán soha nem is beszéltünk, értelem sem nagyon lett volna. Sem azonosak, sem hasonlóak, és néha tán ezért vélem érteni az ami ő maga, és így még inkább, hogy jól látszik az aki nincs. És mi sem leszünk, és látom már ennek a tudását a szemében, és én se leszek, és semmi sem lesz.
Közben elszáll fölöttünk egy délután, nikkelszamovártalan, vidéki délután. Ha kinézek az ablakon embereket látok. Szatyrokkal vonulnak, mennek a villózó esti ablakai mögé, hogy hátukra fordult bogárként nézzék a tévét.
Felnézek olyankor, valahogy az égre, de érzem ennek a közhelyességét, ezért inkább nem is. Szóval nézek valami, ami nincsen, olyankor azzal áltatom magam, hogy apa helyett is egyedül vagyok. Hogy adok neki egy kis pihenőt. És lassú hányingerem lesz magamtól.

Mindig a kapufa nyer. Akkor is. Hanem.

Most az előbb azon méláztam, hogy írjak-e.  Az volt a magamnak adott válaszom, hogy nem. Így van ez, így lesz ez most írva, nemlegesen. Teljes lefedettsége vagyok magamnak. Az írásban nem a vége a fontos. Az alatta idő, az a fontos, azt amit nem lehet elmenteni mert el van az már mentve belém örökre. Már ha ugyan fontos az ilyemi, hogy igazmondás és ferdítés közt egyensúlyozni, mármint hogy tényleg véltvalós.
Mint a zsilett lyan élesek ezek, különösen reggel, amikor elkezd emlékezni ez a mai magam a tegnapi magamra. Na reggel, ha ki nem zökkenek, akkor van erre egy fejcsóválásnyi időm, de aztán mindent betemet az ami volt. A tegnapelőtt, meg az azelőtt, és van - az mondjuk külünösen szép - amikor már nincsen semmi ami betemetődhet, szóval hogy magát temeti az idő. NA  az olyankor szép. Szomorú is, az igaz, de szép.

Mindig a kapufa nyer. Akkor is. Hanem.

Most az előbb azon méláztam, hogy írjak-e.  Az volt a magamnak adott válaszom, hogy nem. Így van ez, így lesz ez most írva, nemlegesen. Teljes lefedettsége vagyok magamnak. Az írásban nem a vége a fontos. Az alatta idő, az a fontos, azt amit nem lehet elmenteni mert el van az már mentve belém örökre. Már ha ugyan fontos az ilyemi, hogy igazmondás és ferdítés közt egyensúlyozni, mármint hogy tényleg véltvalós.
Mint a zsilett lyan élesek ezek, különösen reggel, amikor elkezd emlékezni ez a mai magam a tegnapi magamra. Na reggel, ha ki nem zökkenek, akkor van erre egy fejcsóválásnyi időm, de aztán mindent betemet az ami volt. A tegnapelőtt, meg az azelőtt, és van - az mondjuk külünösen szép - amikor már nincsen semmi ami betemetődhet, szóval hogy magát temeti az idő. NA  az olyankor szép. Szomorú is, az igaz, de szép.

Egyszer egy reggelen, közvetlen az ébredés után belém költözött az idő, de én akkor ezt nem vettem észre. Tán restség volt ez a részemről, vagy csak az időnek a természete az, hogy láthatatlanul dolgozik, hol indaként tekeredik rá a fotel lábaira, vagy pattintja le a foncsort a tükörről, vagy költözik bele az emberi ízekbe. Mint ha csak rosszat álmodtam volna, nem tudtam, hogy nem álom volt, élethosszig tartó csomagot kaptam, amit folyton mindenhová magammal kell vinnem, bárhova is menjek. Sok idő költözött belém, több mint amennyit éltem, és több ami elfér bennem. Emiatt gyakran elfáradok, folyton az időt gyömöszkölöm, egyre sűrűn, egyre tömörebb, egyre nehezebb. VAn, hogy örömemet lelem benne, van hogy oda adnám bárkinek, csinálja helyettem. Nem lehet. Ez az én időm, nem érdemeltem ki, még csak méltó sem vagyok rá, de az én időm, és ez nem tudás, inkább csak sejtés.

 

 

 

 

Papíron és excel táblázatokban létezünk. A vanásunk és a nem vanásunk is számítható adat. A hiteleink, az eladósodásunk, az üdvösségünk és a válságunk. Nem igazi és gyomorba markolóan nem az. Egy teoretikus újrafogalmazás.
Valami teljesen hülyeség a munkánk, olyasmi ami már az elkészülte előtt értelmetlen, egy pillanat haszna ha van, jövőtlen szöszmötölés, aljas és állatias álboldogság. Minden le van papírozva, meg van netvörkölve, tímbildingelve, adminolva. Nem lesz belőlem semmi, egyszer semmi sem lesz belőlem. Nem lesz papír, nem lesz excel táblázat ami elviselne. Apára nézek, magamat látom. Anyára is nézek, magamat látom. A világomat és az összes dicstelenségét és a dicstelenség is elmúlik. Azt hiszem félek, de tudom, hogy a félelmem is csak papíron létezik. A többes számtól az E/1-ig, na az meg az egyirányú út és aki rátéved az a saját maga torkán akad.

 

 

 

 

 

 

A Horváth papa mondogatta mindig, illetve ha szöveghű akarok maradni mindhalálig, akkor egészen pontosan mindég - amikor meghalt valaki és nagyanyám bütykös kezében a Dolgozók lapjával kezdett már csúszni bele teátrilisba, annak is a legaljába, szóval akkor mondta a papa valahonnan a bajsza alól, hogy nem lehet az annyira rossz, amit ilyen sokan kipróbálnak és panasszal meg soha nem él senki. És amikor ezt mondta bazsalygott. A temetéseken meg sírt, hát tényleg nem úgy mint a záporeső, inkább csak az az elfordulós férfisírás a'la virágmintás avagy egyszerű geometriával operáló textilzsebkendő.
A család most ezt játsza, hogy minden hónapban meghal valaki. Meghalósdi játék.
Ha ez így megy tovább az is egyedül marad aki eddig még nem volt egyedül, de hát olyan meg amúgy is csak elvétve.
Az a mi, az ami.

 

 

Én már csak úgy alkottam meg a világomat, hogy mindig ugyanaz a tantusz esik le bennem. Újra és újra. Ennyiben változatos, ennyiben fesztelen a létezés magamban. Újra és újra. A fáradtság beszél belőlem, beszélhet felőlem. Egy tantuszfetisisztának, mint nekem, mit nekem beszéd, mit nekem vadregény, mit nekem foglaltjelzés, és egyáltalán, mit nekem mit mi.

Ahogy ülünk kint az udvaron, a 10 méteres fenyők alatt és a körülöttünk sétáló  - többnyire - elmebetegek között, nézzük mint tévednek el,  hogy adják jelét annak az evidenciának, hogy el lehet tévedni, és ott jut eszembe nekem aki nem el, de oda tévedve nagyon is vagyok, hogy ezek megint olyan pillanatok amik megfognak maradni. Azért lehet ezt szeretni, mert olyan kevés jelenidejűség van bennem. Igazából nem is a pillanatok a fontosak, mert locsogással vannak ezek is jó vastagon kibélelve.
A megmaradásuk egyetlen oka az ahogy egymáshoz illeszkednek és lesz belőlük valami, amit később majd időnek lehet nevezni. A pillanataink olyan rövidek, és egyúttal olyan nehezek is, hogy szükségünk van egy másik pillanatra, hogy meg tudjuk élni. Folyamatos késésben vagyunk. Egy ilyen idős magamfajta már évekkel nem tud elszámolni. És ahogy ezek a pillanatok a valamiben vannak elhelyezve az azt a látszatot kelti, hogy itt fontos dolgok mennek végbe, rajtunk. De nem. Nem történnek velünk fontos dolgok, valójában a semmit díszítgetjük, képességeink szerint, és azt meg, hogy semminek semmi értelme, csak ritkán verbalizáljuk, noha meg van néha az érzés.
Az a mi most van, az egyszer olyan lesz, hogy sose volt. Mennek a pillanattemetőbe, senki se fog tudni róla, nem lesz illeszkedés, nem tapad egyike a másikához.
Én elmondani nem tudom ezt. Egész tavasz lett, már nem látszik a leheletünk sem.
Kevés dolog idegesít most jobban mint az írás meg a rinya.

 

Egy szalonnasznob vagyok.

(Rajtam már a twitter is lötyögne [karakterválság])

Sokat voltam falun. (Nem fejlődött ki az agyam).Ott az állatnak nincs sok becsülete. Illetve magának az állatnak van, az életének nincs sok. Ezért egyáltalán nem csodálkozom így utólag azon, hogy amikor a Kossuth nótát énekeltük (nem a kalaposat, hanem hogy neki a táborában hogy s mint történnek meg a dolgok, huszárvirtusig bezárólag), hagyományos keretek közé szorított, zokni-szandálban, általánosban, a kék csempés aulában, tökig pionír couture - ban, akkor a lovat karélyozó huszár képe olyan formán rémlett fel bennem, mint aki felszeleteli a lovát a kardjával.
A karélyozás szótól ezért van nekem egyfajta idegenkedésem.
Az meg már tényleg részletkérdés, hogy a majorannáról azt gondoltam, hogy egy nő.

Öregedni valami olyasmi lehet, hogy a hétfő már vasárnap este elkezdődik.
És ezen az sem tud változtatni, ha a szóban forgó hétfő keddre esik.

Ide írd a bejegyzés címét

 

Fúj a szél

Fúj a szél.

Anya ágyán ülök. Az ágyból három napja kiköltözött a fájdalom, itt már nem hat semmi féle erő és nincsenek végletek. Hol nehéz, hol könnyű csöndesség van. És én vagyok és gondosan összehajtogatott ruhák vannak. Csak anya nincs sehol. Észreveszek egy szöszt és egy hajszálat. Nézek ki az ablakon, beömlik az idő. Ahogy az orromhoz nyomok egy pulóvert véget ér egy korszag.

Tartottam én attól, hogy lesz ez a poszt. És hogy így lesz. Hogy egyszemélyes dialógus lesz, hogy a szentimentalizmus mocsarában beszélek majd én aki vagyok, hozzád aki már nincsen. Papíron. A legnagyobb baromság ez a részemről, formai hiba, hatásvadászat. Faltól falig van itt minden - neked mondom - ha már ebbe a verembe így beleestem. A te faladtól az én falamig. Hívjuk egyszerűen világnak, A világ pedig az a hely, ahol valahol mindig vibrál egy tévé, de nem nézi senki, csa kafalakat festi mindig más más színre. Ízlelgetem ennek az állapotnak az ízét, szokom, ahogy szokom a számban a műanyag fogakat, bár még mindig kavicsnak érzem őket. Hogyan múlik el a világ dicsősége? Tudod, ez most megint olyan formai megoldás, hogy felteszek egy kérdést neked, de valójában én válaszolom meg, ha ugyan tudom vagy akarom, vagy van merszem és aztán a a válasz mögül gyáván kisettenkedek és végül neked tulajdonítom majd azt. Ez amiatt van, mert ami voltál és ami nekem voltál az egészen biztos nem azonos. Végletesen vagyok gyáva. Például amikor rá kellett bökni valamelyik urnára, mert a bökés kényszere az ügyintéző hátamnak szegezett tekintetéből jól kikövetkeztethető volt, és senki nem akar ilyenkor porszem lenni a nagy gépezetben. És én nem hittem, hogy menni fog nekem a bökés, mert gyáva leszek és azt fogom mondani tessék engem békében hagyni, legyenek szívesek visszacsinálni. De aztán böktem, legfelső polc, Hollóházi pet, ez a fantázia neve. És ez t bökést akár lehet bátorságnak is felfogni, de fogalmam sincs, hogy tetszene e neked. Jól értsd meg ezért, az az érzésem van, hogy itt maradtam a világ közönyével egyedül kardozom. Képzeld, ma teljesen függetlenül tőled leesett 20 cm hó. És nyilván lesz tavasz is. Ilyen értelemben értem hát a közönyt.

 

 

 

 

 

 

Anya ágyának szélén ülök. Az ágyban anya fekszik és mellette az ágybérlője, a fájdalom. Anya annyira fáradt, hogy semmihez sincsen kedve, szemet nyitni se, szemet csukni se, én keresek neki indokokat az élniakarásra. Én, aki ennek az egésznek már jó ideje háttal állok neki. Nem az életnek, hanem az élet színterének inkább, az állagnak , a közegnek, az élet életterének van nekinyomva a hátam jó erősen. Fáj most éhesnek lenni és fáj enni. Fáj elaludni és fáj felébredni. Csupa olyan dolog csimpaszkodik belénk ott az ágyon, amit nem tudok ésszel felérni. Összekarmol bennünket a fájdalom, rossz ránk nézni, ráncokat cserélünk. Egy mondat kellene most, tudom, egy jól elhelyezett mondat, amit csak negyven éves félig egészségesek tudnak mondani a hetven éves elmúlásba készülőknek. Egy jó mondat kellene, amivel magamra terelhetem a figyelmet, amivel ki lehet pöckölni a fájdalmat az ágyból. Nem jut eszembe semmi, orvosságszag van, megkocsonyásodnak a gondolatok. Aztán egyszer csak majdnem kimondom: Anya, én úgy örülök, hogy mégsem vagy róka. De nem mondok semmit, talán nem is értené, talán nem is emlékszik rá. Talán azt hinné, meghibbantam.
Ezerkilcszázhetvenvalahányat írok. A Szabadság moziban ülünk. Anya, én és Éva néni, a Solymosné. Így járjuk mi hárman a mozikat a hetvenes években. Apa nem jön, ő a Sarokház presszóra helyezi a hangsúlyt. Ott ülünk a hetvenes évek nézőterén.
Mindjárt leoltja a gépész a lámpát, amire gyerekzsivaj a válasz. És elkezdődik majd a film. Veronika és a bűvös zsák. Román film.
Sötét van a nézőtéren, senki nem veszi észre, hogy eljövünk, én és anya. A biztonság kedvéért még visszanézünk, hogy ott ülünk-e még mind a hárman. Ott vagyunk, szépek vagyunk. Nézzük saját arcainkat. Fények ugrálnak rajtunk. Betétdalból van az auránk, elfelejtjük magunkat, elindulunk.
Egy hajnali vasútállomáson vagyunk, tél van, ökölbe szorítja lábujjunkat a hideg. Észak-Komáromba tartunk, egyazon politikai tömbhöz tartozunk, osztozunk hát velük jóban és rosszban, orkándzsekiben, ruszliban, olcsócipőben. Aranyfácánnal jöve el a kánaán. Párás az üveg a vonatban, ahogy kinézünk a Dunára, szétfolyik az arcunk, mindjárt kell a nap. A túlsó parton vasból készült őslények harapnak bele az uszályok gyomrába. Rajtam mindenből a legrosszabb ruhám, amit a Prior áruház előtti kukába dobálunk, ha megvettük az újakat. Már előre szorít a gyomrunk a vámvizsgálattól. A cipő is a kukában végzi, előre hajtott fejjel megyek, lábamon kék Botas cipő. Ploretár adidas.
Anyán is szép új cípő, barnás, atlán vöröses, kicsit mímeli a kigyőbőrt, magas sarkú, szép a bokája benne. Visszaérünk a moziba. Épp most téved el Veronika az erdőben, egy Rókával találkozik. A filmben minden állatot ember játszik, két lábon járnak, táncolnak, énekelnek kórusban és a capella, és ijesztő jelmezeket viselnek.
Mind közül a róka a legijesztőbb. Veronikát akarja elcsábítani, és a legborzalmasabb az mégiscsak az, hogy éppen olyan cipőt visel, mint amit anya vett magának. A cseszlovák cipő van a rókán. Én azt a cipőt nagyon tudtam aztán gyűlölni, utána megrondult benne anya bokája. Feltúrtam a szekrényt, hogy megtaláljam a rókapofát mintázó jelmezt, de nem találtam.
Nem emlékszem, mikor engedett el engem ez az egész, hogy egy hét volt-e, egy hónap, vagy évek, mert a szorongásnak nincsen kis és nagy mutatója. Hogy mennyit és miért rágott engem a félelem, nem tudom, de amikor el tudtam hinni anyáról, hogy ő nem a róka, annak akkor nagyon örültem.

-------------------------------------------------------

Itt van

 

 

60 km távolságra elérezni, azt kellene most megtanulni. Becsukott szemel kikerülni a hegyeket, a tereptárgyakat, jól bevenni a kanyart a cementgyár mellett. Célhoz érni.
Nem célba, célhoz. A nyüzsgés maga. Nyüzsgve nyüzsgj.

 

 

Megy a nagy társadalmi párbeszéd. Lenni vagy svéd modell, az itt a kérdés.
Hát én nem nagyon értem mihez is kezdene egy nyugdíjas egy ilyen macával.
Jó

Úgy volt, hogy én nem öregszek. A Török Feri is megmondta a Népház büféjében. Igaz, a szalonspicc beszélt belőle, de hát mégiscsak így mondta ki, én meg ezt valamiért akartam hinni neki. Ennek az értékéből már nem von le az sem, hogy ő azóta alulról szagolja a valóságot. Hogy felmentést kapok, elmúlni ugyan elmúlhatok, ha nincs ínyemre a maradás, de meg nem történtté azért nem tehetem már magam. Aztán most észre veszem, hogy nem úgy kozmál már a retinámra a látvány, ahogy kellene. Hogy nem azokat a képeket kezdem el hurcolászni, amiket kellene. Szarusodik a szaruhártyám. Olyan erősen kell már hunyorogni, hogy a valóságot lássam, hogy elfárad bele a szemem. Olyan meg már egyáltalán nincsen, hogy az én valóságom. Ólmos nagy objektivitás a szemembe belecsúszott sapka, megfájdul tőle a fejem.
Jó lenne tudni, hogy el vagyok e kárhozva már. Sokszor és sokat vétkeztem, botlottam is csetlettem is, égbekiáltó disznóságokat vittem véghez, szerintem olyat, ami már elég az elkárhozáshoz. De bizonyos nem vagyok benne, hogy elég. Írhatnék egy levelet a Mennybemeneteli Bizottságnak, lajstromba szedve az összes volt dolgaimat, hogy kiszámíthassam, mire számíthatok. Nem holmi Istenpukkasztás lenne ez a részemről, de én már olyan fokon nem bírom a tömeget, hogy elképzelni is rossz,  milyen lehet egy vasárnapi ebéd az eddig valaha volt összes felmenőmmel, akik olyan jóságosak voltak, hogy a mennybe jutottak, és ha nem kárhozok, akkor én is oda jutok. Azt hiszem egy mennyországra néző szerény kis garzont szeretnék a pokolban. Annyit szeretnék majd kárhozni, hogy pont oda jussak. Mert azért áthunyorogni meg mégiscsak jó volna.

Nem bírom én ezt. Komolyan mondom, egyszerűen nem megy. Nyelek nyögve, nyársra fűzött polgár félig átsütve.

2012. október 22-én szabadalmaztatja az árpádsávos mintázatú köztéri kukákat Besenyő Emese kisvállalkozó, melyek az esti órákban már az utcákra is kerülnek. Így az utcai zavargások alkalmával nem kell majd attól tartani, hogy a nemzeti érzelmükben alámerülő engedetlen tömeg még engedetlenebb tagjai felaljzottságukban felgyújtsák azokat. Letenyei további tervei között szerepel a nagymagyarország alakú betonkocka burkolat széleskörő alkalmazása a belső kerületekben. Sajnos ennek szabadalmaztatása a 2012. október 24-én bekövetkező világ vége okán örökre elmarad. Egy Csaba királyfira megtévesztésig hasonlító 700000km átmérőjű meteor csapódik be déli órákban florida partjainál, amely három mandínerrel Soroksárra pattan, miközben sarkvidéki eredetű légtömeget tol maga előtt valamint higanyplazmát, először csak a teszkót rombolja le, aztán pedig az egész univerzumot.

Anya ágyának szélén ülök. Az ágyban anya fekszik és mellette az ágybérlője, a fájdalom. Anya annyira fáradt, hogy semmihez sincsen kedve, szemet nyitni se, szemet csukni se, én keresek neki indokokat az élniakarásra. Én, aki ennek az egésznek már jó ideje háttal állok neki. Nem az életnek, hanem az élet színterének inkább, az állagnak , a közegnek, az élet életterének van neki nyomva a hátam jó erősen. Fáj most éhesnek lenni és fáj enni. Fáj elaludni és fáj felébredni. Csupa olyan dolog csimpaszkodik belénk ott az ágyon amit nem tudok ésszel felérni. Összekarmol bennünket a fájdalom, rossz ránk nézni, ráncokat cserélünk. Egy mondat kellene most tudom, egy jól elhelyezett mondat, amit csak negyven éves félig egészségesek tudnak mondani a hetven éves elmúlásba készülőknek. Egy jó mondat kellene, amivel magamra terelhetem a figyelmet, amivel ki lehet pöckölni a fájdalmat az ágyból. Nem jut eszembe semmi, orvosság szag van, megkocsonyásodnak a gondolatok. Aztán egyszer csak majdnem kimondom: Anya én úgy örülök, hogy mégsem vagy róka. De nem mondok semmit, talán nem is értené, talán nem is emlékszik rá. Talán azt hinné meghibbantam.
Ezerkilcszázhetvenvalahányat írok. A Szabadság moziban ülünk. Anya, én, és Éva néni, a Solymosné. Így járjuk mi hárman a mozikat a hetvenes években. Apa nem jön, ő a Sarokház presszóra helyezi a hangsúlyt. Ott ülünk a hetvenes évek nézőterén.
Mindjárt leoltja a gépész a lámpát amire gyerekzsivaj a válasz. És elkezdődik majd a film. Veronika és a bűvös zsák. Román film.
Sötét van a nézőtéren, senki nem veszi észre, hogy eljövünk, én és anya. A biztonság kedvéért még visszanézünk hogy ott ülünk-e még mind a hárman. Ott vagyunk, szépek vagyunk. Nézzük saját arcainkat. Fények ugrálnak rajtunk. Betétdalból van az auránk, elfelejtjük magunkat, elindulunk.
Egy hajnali vasútállomáson vagyunk, tél van, ökölbe szorítja lábujjunkat a hideg. Észak- Komáromba tartunk, egyazon politikai tömbhöz tartozunk, osztozunk hát velük jóban és rosszban, orkándzsekiben, ruszliban, olcsócipőben. Aranyfácánnal jöve el a kánaán. Párás az üveg a vonatban, ahogy kinézünk a Dunára szétfolyik az arcunk, mindjárt kell a nap. A túlsó parton vasból készült őslények harapnak bele az uszályok gyomrába. Rajtam mindenből a legrosszabb ruhám, amit a Prior áruház előtti kukába dobálunk, ha megvettük az újakat. Már előre szorít a gyomrunk a vámvizsgálattól. A cipő is a kukában végzi, előre hajtott fejjel megyek, lábamon kék Botas cipő. Ploretár adidas.
Anyán is szép új cípő, barna, kicsit mímeli a kigyőbőrt, magas sarkú, szép a bokája benne. Visszaérünk a moziba. Épp most téved el Veronika az erdőben, egy Rókával találkozik. A filmben minden állatot ember játszik, két lábon járnak táncolnak, énekelnek kórusban és a capella, és ijesztő jelmezeket viselnek.
Mind közül a róka a legijesztőbb. Veronikát akarja elcsábítani, és a legborzalmasabb az mégiscsak az, hogy éppen olyan cipőt visel, mint amit anyával vettünk Csehszlovákiában. Én azt a cipőt nagyon tudtam aztán gyűlölni, megrondult benne a bokája. Feltúrtam a szekrényt, hogy megtaláljam a rókapofát mintázó jelmezt de nem találtam.
Nem emlékszem mikor engedett el engem ez az egész, hogy egy hét volt-e, egy hónap, vagy évek, mert a szorongásnak nincsen kis és nagy mutatója, hogy mennyit és miért rágott engem a félelem, de amikor el tudtam hinni rólad, hogy nem te vagy a róka annak akkor nagyon örültem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egész úton haza felé azon ment a para,
grízgaluskámhoz van tojás, de hiányzik a dara.

Egész úton haza felé azon gondolkodás,
hogy akkor meg mi lehetett mikor tyúk se tojás.

Egész úton haza felé azon gondolkodok,
ha nem tojik a szemét tyúkja, helyette is tojok.

Egész úton ukulele.

Nem örökre szól ez itt, inkább hogy csak látra, az ember a szívével látna, vagy mifene, de a szája marad csak tátva - ha látni véli egy hajnalon, hogy kinek és miből, mennyi lehet még hátra.