Csábulok, hogy egy szóba tömörítsem.
Nem lep meg, hogy az jön az eszembe, hogy: kémia.
S hogy 50 bűnömre átlagosan két ember jutott.
A többire nem emlékszek. (utolsó ikes)
Megyek már bolondjaim, jók leszünk, szépek leszünk.
Nyomós érvet kap önmagára.
Jó lesz nekünk. Elnyel a város. Most már majd csak minket.
Majd megmondjátok nekem: mit akarok.
- hogy a kezem, kezet fogott,
  vagy a kezemet fogta meg,...
  valami festék.

Igazából ez úgy van, (úgy lehet), hogy semmit nem ér mondani. Mert mondani is érintés egy kicsit. És érinteni nem ér. Azt soha, sehol, sehogyan.

Azon töprenkedek, hogy olyat ér e mondani, hogy "vigyél engem a kísértésbe, de szabadíts meg magamtól"?

Az embernek különféle dolgai vannak. Melyeket szégyenkezne elmondani, ezekről hallgat. Melyekre büszke, ezekről fecseg.(de prűd és valójában csak a valaminek az eltakarása a fecsegés is, mert a prűd, az a legszégyentelenebb mind közül, a saját szégyentelenségét szánja csak, ez minden szégyene) Az összes többit meg kitalálja, és beírja a blogba.

tudom tél van. én azonban ennek ellenére, vagy épp ezért egy szelet görögdinnyére vágyom. enni. most. a rakodópart alsó kövén. nem várok.
mondom, hogy mindig mindent félreértek. például sóhajnak hallom a lélegzetvételeket. jeleknek a hallgatásokat.

Az élet még számos meglepetést tartogat nekem. Kár hogy mindegyikről tudok.

És akkor jött egy manusz....

Én...khm, szóval én,... egyszer azt találtam írni,...hmm, mondani, elsms-ezni, elemailezni, eltáviratozni, eltelefonozni, elcd-re írni, képileg megjeleníteni, eldúdolni, elfütyülni, elszavalni, elfelolvasni, boltban megvenni, elsétálni, elölelni, elcsókolni, elsimogatni, elhallgatni, elmagömleni, elkendőzni, elnyökögni, elellenkezni, elizzadni, elartikulálni, hol elszeretkezni, hol elbaszni, elbujálkodni, elérzékeltetni és elérzékenyülni, elmutogatni, elfeküdni, elheverni, elernyedni, eljátszani, és nem utolsó sorban elhazudni, hogy a csillagokat is..., persze csak így, és csak eddig. (Stellar interruptus) Az a nő soha se nem látott ilyet még (jól emlékszem, aszonta: egek, de én horizontot akartam érteni alatta, egészen pontosan alá akartam érteni a horizontot, képzeletem bántóan behegedt fényes ege), én viszont azóta csillagokat látok. Ha ezt elmesélem valakinek, azt kérdezi mindig: hát kelletett ez neked? Nem szoktam válaszolni én erre, mert erre egyáltalán nem lehet válaszolni, mert nem. Valami olyan jár a fejemben, hogy nem akarom én ezeket a csillagokat már, hogy vigye el valaki. Azt is tudom, hogy ezek az én csillagaim, s hogy ez nem más, "csakvalami" űrbéli törmelék. Csodálatos Gagarin. El van húzva (húzódva) a nótád.

Van egy borzasztó ágyneműhuzatom. Igen, a tulipános. Huzatot kapok tőle. Megleszek tőle huzatva.(elég) Járok a wécére, mint akinek az a dolga. Csak rémálmokat visel el. Áttételes víziókat hordozó textúra. Volt eset amikor azt álmodtam benne, hogy azt álmodom, hogy fanszőrt találtam benne. Aztán reggel ott is volt. Az ufókra gyanakodtam. Aztán csak valaki másra. Lupéért szaladtam, hasamon elhevertem, vizsgáltam a pihét. Zoomoltam, és más ilyenek. Belefeledkeztem, egyszer jött egy fuvallat, jött a huzat, és huss. Jajj, nagyon bánkódtam én akkor, Tulipános fan van.

Nagy a segge... Az idő múltával egyre..., valahogy meglottyadt, tésztaszerűvé vált, alakját nyerve vesztett. A gravitációval szemben kissé védtelenebb, Newton törvényeivel szemben megadóbb.Felvetődik a kérdés, picsán rúgnám e azokat (ilyen profánul vetődik fel), akik elhitetik a nőkkel, hogy nekik tulajdonképpen a faruk volna az alfájuk.( és hogy mi legyen akkor velem, aki ennek az ellenkezőjéről meg alig, néha, egyáltalán, soha) Hogy lényük forrásának kizárólag a különböző tomporulatok _x és _y koordináták pontjait kell megjelölni. Hát én bizony igen, de nem vagyok referencia, mert én minden további (ok) nélkül felgyújtanék számos (jelentős) középületet is, így hogy még piromán sem vagyok, és az egerekhez is különös vonzalom fűz. Seggi deviancizmusom, már már aggasztó méreteket ölt. Illeg a tükör előtt. Ettől ingerült leszek. Üvölteni kezdek, lázadok, hogy nem lehet hogy az ő hatalmas valaga definiáljon bennünket. Azt mondja nekem, a picsába, hogy te milyen érzéketlen vagy. Az ágyra roskad, leül. A kezem alászorul. Látod - mondom neki - a tenyeremből etetlek. Ő a butus, én meg az omegahím. Szerintem ún.

"Láttam a boldogságot én,
 lágy volt, szőke és másfél mázsa.
 Az udvar szigorú gyöpén
 imbolygott göndör mosolygása.
 Ledőlt a puha, langy tócsába,
 hunyorgott, röffent még felém -
 ma is látom, mily tétovázva
 babrált pihéi közt a fény."

Mióta elkezdett érdekelni a békesség (de nagyon ám), egyre békétlenebb vagyok.

Bizonyos nők, bizonyos telefonjai. Pontosabban két férjezett bizonyos nő, két bizonyos telefonjai. Az idegösszeomlás szélén. Nincsenek megbecsülve, ez a menü, és nem tudják a karácsonyi terítéket leszedni. A bejgli lavina alól telefonálnak hogy ők a lelküket ki, és nincsenek észrevéve, nem hatnak, nincsenek meghatódva. Javaslom, bújjanak ki a romok alól. Mondják nem lehet, a gyerekek is ott vannak. Mondom, akkor tényleg maradjanak, egyenek bejglit, merazjó, kirágni maguk.. Nagy sóhajokat eszközölnek, közlöm velük, hogy most ez nem hat a libidómra. Erre sóhajtanak egyet, (szeretik a kihívásokat). Mondják, minden szétesve, csak ülnek a karácsonyból megmaradt tápláléktetemeken, és azon kapják magukat, hogy tényleg dühösen szeletelik a répát a levesbe. Nyugatom őket, hogy ez normális, hogy néhány nap és rendbe jön minden. A férjük kinyitja majd a kocsi ajtaját, a műszerfal ragyogni fog, mint új korában és suhanni fognak az exkluzív éttermeik fele, el lesznek halmozva. Tulajdonképpen azt oltom beléjük, hogy nekik egy ilyen inverz karácsonyuk van. Vigasztalhatatlanok. Képzeljem, azt mondják; hónapok óta semmi. Megkérdezem, hogy akkor most dugásilag beszélünk? Erre sóhajtanak, aztán elköszönnek, leteszik a kagylót. Mindjárt jön a húsvét. A hűtelenek sem tudnak mit kezdeni az ünnepekkel. Rokonok vagyunk.

Kicsi gyerek, kicsi ház, kicsi lófasz, kicsi máz, kics push-up, kicsi make-up, készen is van a család.
(ja és ilyen időtájt száncsengő csiglingling)

Megkedvelek egy embert. Aztán a hiányait ( ha már elmondta léhámnak ). Legvégül a hiányát.
Majd úgy intézem, hogy ne vegyem én ezt észre.
Játszhatom a hülyegyereket.
Játszós hülyegyerek leszek.
Mit leszek?

Más plánt kell választani. Ebben a jelenlegiben minden részlet sokkal vaskosabban mutatkozik meg. Engem nem zavarnak ezek az eltúlzott apróságok, (Bergman filmjeiben, sokszor hosszú másodpercekig csak egyetlen információt láthatok). Tudom milyen az amikor a kevés is sok, hogy borzasztó sok. Csak én ezt már megszoktam, nem rémiszt, ha ilyen erőteljesen, ilyen részletgazdagon jelenik meg; az az egy. Ha patetikus vagyok (márpedig miért ne lennék), de ezérr akát szégyelhetem is magam, mert fogalmam sincs elbírja e a blog (úgy értem, hogy ez írás, és nagyon nem publikálás). Nincs egy valamire való tükröm, vagy csak olyasmi mint az elvarázsolt kastélyban, belenéz aki belenéz, mosolydul, megijed, vagy épp semmi sem csinál, aztán csak utána nézek. Örök integetés, örök búcsúzkodás, végül minden a helyén marad. Anyuka is. Sokat foglalkoztat most az a gondolat, hogy van amit egyáltalán nem lehet elmondani, hogy ez valami kísérlet, hogy kiosonkodni a karámon túlra, szavakért. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy azok a dolgok most a hangsúlyosabbak, amiket nem lehet elmondani, és ezt elmondani a valakinek vagy éppen magamnak, az képtelenség. Engem kiborít ez az év, ennek az évnek a vége. Nem tudok soha semmit kezdeni azzal, ha valaminek minden folytatás nélkül vége szakad. Mert ez egy ilyen év.Tudomásul talán tudomásul tudom venni, de ez nem nagy könnyebbség most nekem. Elmondani meg úgysem tudom, talán nem is lényeges. Talán érdekesnek sem úgy ahogy, vagy csak számomra. Mást plánt kell választanom. Olyat amelyen nem látszik a szám, ahogymozdul ahogy lélegzetet lop, amogy fel, vagy éppen legörbül. Olyat ahol nem látszik hogy a hajammal babrál a kezem. Olyat kell választani, ahol én nem látszom, ahol én tkp nem vagyok jelen. Ez meg egy sziget, pálmafákkal. Nekem csak létezés.

Elképzeltem magam. Be kelletett csuknom hozzá a szemem. Csak úgy ment. Az idők haladtával egyre jobban kell becsuknom, egyre szorosabban. Van, hogy szinte fáj. Egy választ keresek, pontosabban többet. Az egyik, hogy ki vetíti oda a képeket, a szemem belső oldalára azokat a képeket. A másik pedig az, hogy miért látok a vaskorlát tetején szétrobbanó esőcseppet. Úristen, már megint milyen szép vagyok.

Úgy ülsz le ide, hogy majd írsz ide egy szépet, egy szépszomorút. Ami mellett nem lehet elmenni csak úgy. Jól tutod, te is itt hagynád, beteges viszony fűz a bánatoskodáshoz, a jajjveszékeléshez. Ha úgy érzed baj van, arra a következtetésre jutsz: élsz. Úgy ülsz le ide, hogy majd azt amit írsz, sehogy nem lehett félreérteni. Úgy ülsz le ide, mint ha nem ide akarnál ülni. És mennyire igazad van. És mennyire hazugan.
Magáért van minden, semmi másért, te irígykutya.

...és akkor most mit mondasz? Illetve mit mondogattál? Hogy nem leszel ostaba, hogy már nem leszel az. És mi vagy? Jó, nem kell válaszolni, de az vagy. Mi a fenéért kell minduntalan ilyen érzékenyen lereagálni mindent. Hímmimóza. És akkor már megint el lehet kezdeni nem tudomozni, mert ezt baromira megy. A földrengés az nem jó, más katasztrófát kell kieszelni. Már megint cseleken jár az eszed, nyerni akarsz, nyerni szeretnél. Tudod, hogy ez nem így van, hogy ez nem valami jelentős sportesemény, nem valami csillogós díszletekben életrekelő műveltségi vetélkedő. Ez csak az életed, jó sok szeglettel, és a sarkokban a pókok, akik az idők kezdete ótal alszanak. Leszakítanád Nyaman összes volt kottafejeit egyenként, beletöltenég egy fa dézsába és belefojtanád magad. Szóval azt mondogattad, hogy nem leszel ostoba, és tessék..., tételeket állítasz fel, sokismeretlenes egyenletekkel próbálod bizonyítani az igazukat, és jól tudod, hogy alig... Sok a köz. Két agysejt kergetőzik a fejemben, az egyik az téveseszmés, paranoiás , ő szalad elől. Olyat is vegyítesz a sok marhaságod közé ami nem marhaság, ez alapvetően nem baj, az a baj, hogy elvárod, hogy kiválogassák, neked, helyetted. Büdös a munka.
És én is szaladok. Jó azért ez a vágta.
Van amit nem lehet elmondani.

Nézegetem. Húzom a számat. Sehogy nem lesz jó. Sok ez. Vagy kevés. Vagy nem úgy. Hogy te mibe nem keveredsz. Hatalmas mancsaim vannak és rajtuk a karom. A botlásaimon kívül ez az egyetlen bájam. A világegyetemmel dacolva, ezt itt szűkül.

Most valamin egyensúlyozom. Most valami kötélen. Most valahogy nem hoz lázba. Most majd mindjárt lessem. Most valahogy érzem előre. Most van mindig. Most van soha. Most valahogy nem is tudom elképzelni. Most valahogy szétpukkannak a gondolatok. Most valahogy nem ijesztő a pukkanás. Most valahogy buborék kezd lenni (megint) (minden). Most valahogy pezsgőszagom van. Most valahogy nem érdekel. Most valahogy elájulnék. Most valahogy nem fog elkapni senki. Most valahogy...nem bánkódom,...nyilvánosan. Most valahogy ravaszságnak tekintem a balfaszságot is.

A hiánnyal terhelt idő kétszer számít. Akinek a hiány a bérlőtársa, a matraca, az kétszer él. Kétszer, de feleslegesen. Megtudna őrülni attól, hogy azt a másik időt valahogy szinkronba hozza emezzel, a belsővel. Tán irígykedik is, amaznak a könnyűsége miatt, te tudja azért, az se sokkal jobb. És abban, abban a másik időben, abban is is ott lopakodok a hiány, mert ott, csak valahogy más arca van (nem hasonlít erre, érezni lehetetlen, megérteni is borzasztó nehéz), még nem unalmas, még el lehet hinni róla, hogy élhetőbb. A tanulság mi lenne? És mi lenne, ha lenne? Osztásly vigyázz, a létszám x az enediken, hiányzik sebtolvaj. A maga kárára, számára. Egyszerű ez, csak bonyolultan hangzik. Egy nagy hiánynak kellene lenni, elviselhetetlennek. Életnek. Egyszer, nem kétszer. Azt meg úgyse én mondom ki, hogy utoljára. Én ilyet nem tudok kimondani. Gyanítom senki sem fogja, helyettem. Körbeértem.
A hiánnyal terhelt idő...stb

Felszabadulás. Kigombolt kabátban, a szél belecsimpaszkodik. Kezek a zsebben. Akkor még Tanács krt-nak hívták. Szabadságba mámorodva, részegedve. Aztán csak Kassák és egy cipőbolt kirakatában az arcok tükörképe. Pezsgő, nyak, ló nélkül. Nikkelszamovár. Idétlen felirat, hogy a szőkék hamar koszolódnak. Csillagjegyek és pizzák. Végül hangtalan okádni az Astorián. Öreg este van, látszik a leheletünk. És amit egyáltalán nem lehet elmondani.

A készpénznek semmit sem kell venni.

Változatok egy telefonra (évente egyszer):

Évente egyszer, ülünk egy forró, vízzelteli kádban, kedvező percdíjak nyaldossák a bokáinkat. Sietünk sietve. Kapkod ő és kapkodok én, lényegre törünk, tömörítünk, mondanánk gyorsan, hogy mi volt az ábra, s hogy gondolni sokszor, hogy szoktunk,... szoktunk, de valami mindig leteper. Egymás szavaiba vágunk, mondjuk, hogy mi a nagy helyzet, s mondjuk most gyakran, hogy értjük, hogy persze értjük. Azt nem mondjuk, azt nem, hogy sajnáljuk, ilyet soha, az a gyengeség jele. Már nem engedhetünk meg magunknak jó néhány dolgot. Azt is mondjuk köszönjük, letesszük, leteszünk pár dologról, sok lesz a számla...na szia, na szia.

Évente egyszer. Én évente egyszer, valakit lemagázok,...persze várom, hogy évente egyzer ő is lemagáz. Tőmondatokban fejezem ki mondanivalóm. Tőmondatokban reagál rá. Üzeneteinken az egész nevünket írjuk ki, ő nem tudom miért, én csak azért, mert attól tartok hátha nem is tudja már ki vagyok. Sokat szeretnék neki írni, természetesen keveset lehet. Évente egyszer, eztán majd mindig lemagázom, jó esetben még van 15 évem. Van tehát még 15 magázódási kreditem.

Évánta egyszer eszembe jut, hogy jó lenne egy telefonszám, hogy itt lenne a belső zsebemben, és hozzá egy név, persze az. És én ezt a papírt, így évente egyszer minden alkalommal egyre jobban összegyűrném, de addig ám, amíg a papír rostjain már teljesen elhalványul a tinta. Évente egyszer, azon gondolkodnék, hogy nem hívom fel, s hogy ezt biztos ő is így gondolja. De ő nem válaszol, nem hogy gondolatokra, de még levelekre sem, és hogy akkor most ez szarakodás csak, a nenmtudom mivel. Évánta egyre jobban nem akarom tudomásul venni, megfakítom, ha beledöglök is.

Évente egyszer sem..., csak néha még eszembe jut.

Évente egyszer, (remélem egyszer csak) elszomorodik, jótanácsokat osztok (van ebben valami ambivalans, hogy én), de mindegy is, nem fogadja meg. És jól van így. Nem ismerem ám, csak azt hazudom neki, hogy igen.

Évente egyszer, a nagyvilágot a nyákába. Elégedetlen, folyton siet. Mindig ott szeretne lenni, ahol éppen nincsen. Hülye anyja van. Hülye sógornői. Hülye munkahelye. Hülye főbérlője. És én is itt vagyok.

És van akire évente tényleg csak egyszer gondolok, úgy általában, legtöbbször azt, hogy lehetne, hogy volna legalább. Hallgatok. Nem kínzom velem. A telefonja, mindig foglaltat jelez.

Nagyjából erre az időre tehető hogy az egész ország egységes képet mutat. A férjek, a szeretők, a kedvesek, újabban nemes egyszerűséggel pasik, (akikért azok a bulák, macák, bringák, luvnyák vannak oda, akik az ilyen megszólításért rendre megsértődnek), szal a pasik állnak kisnadrágban az izzógombolyag közepén, és ki-ki vérséklete szerint kurvaanyázik, szentségel, mert hogy ez olyan ünnep. Másfeles izzókat kutatva borítanak komplett konyhakredenc fiókokat ki a gyerekek, szaloncukor jutalmakat remélve és csak részlegesen bacsapva. És a nők, a nők meg elveszve a gőzben, rettentő habos dolgokat eszelnek ki, a konyha asztalon ott hevernek a tojásfehérjétől pettyezve a Stáhl könyvek, Praktika füzetek, régről megmaradt Planétás kártyák. A kutyák rendesen kikérezkednek még egy utolsót pisilni, de  mindenki érzi egy kicsit, hogy most nem itt lenni volna jó. Hogy most mindent csak ezt ne. Csattognak az ollók a csomagoló papírokon (persze tépődik a gaz), a cellux összeragad, a seprűnyélen összegabalyodnak a hét eleji vitákat kiváltó, jól összekötözött szaloncukrok. Előkerülnek a díszek, emlékszel ezt 72-ben vettük, ezt a baglyot, úristen, kurvára megöregedtünk. MIlyen randa szegény, tetszett pedig. Megaggott Az az ezüst,... ez,... baromság szerintem, de hát ha te nagyon akarod, legyen. Bazmeg,...most nem akarod azt mondani, hogy nem vettél csillagszórót??? - De azt mondom, de ne izgulj, van helyette petárda. A gyerek villogós, zenélős szarságába van elem? Van, egy félig lemerült, nem fognak itt paláverezni szenteste, ott van nekik az egész év. Kis tetvek. Övék az egész év, hadd legyen már ez az este csak a mienk. Aztán már nem lehet tudni, hogy hogyan, de különös módon követik egymást a percek, és ránk száll az este. Mintegy meglep, és mi meglepődünk, így vagyunk nevelve. Ha épp nem rendeltünk betlehemes gyerekeket, vagy Mária & Józsefes imitátorokat a fa alá, akkor szétszaggathatjuk az ajándékokat. Egy bazi narancsszín (újabban oranzs színű) gömbe nézünk bambám, a gömb szélessé teszi a mosolyt. Próbáld ki. Tudom mit beszélek.