Nincs egy felesleges mozdulatom. Pedig most nagy szükségem lenne rá. Egy szék mellé ejtett karra, önvállra biccentett fejre, az ökölbe szoruló kezemre ami a nagy fejemet megtámasztja. Egy térdroppanásra, egy törökülésre. Zokniszösszel babráló ujjakra, ezekre leginkább. Kevésbé finommotorikus híreimet hallottam, na persze. Ülni kövön. Nem összetörni. Sehol egy szúnyog, vér nélküli nyár. Bizonyos tekintetben mindig az utolsó.
Enter.

Egy hely, ahol azt érthetsz szét tárt karon, kézen, hogy nem akarom, nem vagyok ölelésre készen, csak veled csináltatom végig a végem, mert én magam már lusta voltam a van-ban és elnehezedvén a lett-ben turkálok kicsit az elevenedben.

Pecek Palkó* útra kél

Nem az óceánhoz, mert ott gyakori és dús a tsunami, 
s hulláját nézve a tévében, azt mondhatnák: csúnya, mi?
Ismert tény, hogy nem minden pocsolyában vala tonhal,
Pecek Palkó nem rinyálgat, beéri a mentálbalatonnal.

*szitalált kemély

Van egy tag. Egy férfi. Azt terjeszti magáról, hogy homoszexuális. Nem az - a faszt az, mondhatnám. Ő is tudja. Hogy nem az. Unja az életét, a szokásost, hagyományosban is csak a mosóport..., unja a rossz magaviseletű gyerekét, az anyját, ahogy azt mondja: fiam, a felesége főztjét. Nagy lelkitusákat rak kazlakba magának. Minden erejével azon van, hogy el tudja hinni, ettől szenved. Néha szenved. Ritkábban nem. Nincsen krízisérzete, csak krízise van. Neki szeretné adni valakinek. Nem kérdez, nem óvatoskodik, ha törik, ha szakad ő ad, tehát lényegében elvesz. Ilyenkor elhiszi magáról, hogy ő jó, hogy ő saját ínségében sem vesztette el orientációját a jóságot illetően.
Tisztában van vele, hogy ez neki létszükséglet. Vágyakozás mások figyelmére. Rájött: különlegesnek, eltérőnek látszani nagyobb közösségi profit, mint tisztességesnek lenni. Amikor mindezt befejezi aztán lesz boldog, de végig csinálja. A haladás fontos neki, nem az út, győzni akar minden áron, csak nem talált még magának való háborút.

Vokál: Mindenkinek van egy álla, az enyém most esett le...etc (dús, porcukros hegedűfutamokkal, egyszer váratlan mollba vált.)

ó
ió
ció
áció
Frusztráció

Ha átbasz a hentes, a zöldséges,  a postás, lehetsz te attól még kortárs. Ha munkahelyed kizsigerel, vagy hülye szomszédod és unod a nődet, de szeretnéd ha arcról ismernék fel őtet, aki te akarsz lenni, mert benned lakik a zsenid, (most dadogók közt lehetsz az írástudó elit), és mert neked is jár az a negyedóra és addig nem hajtod a fejed nyugovóra míg akad az asztalon egy tányér és benne a tartalom azt jelentse: fogyasztható vagy magad is, akár ott az a lencse, amit majd mindjárt megeszel. Mert te ilyen vagy, örökkön éhesen, de soha sem jól lakva magaddal.
Médiakori seggrepacsi, mamagésa módra. Néven nevezést óhajt az arctalan massza, nevezz és akkor majd valaki néven nevez, rád ismer, ha nem is mer, de tudni fogja, hogy te rajzoltad a legszebb pöcsöt az éjjel a digitális házaink húgyszagú tűzfalára. Felismeri mindahány, ha fejre fordít és megráz, lesz dohány - a paliknak van igazuk.

A kibaszott krumplileves, legyen krumplileves, a picsába is.
           -részlet Trágár János beszédéből.

A krumplileves legyen krumpileves.
           -mondta Kádár János az ifjú Harry Potternek. 

Kellene egy nagy fa. Ha nincsen, akkor nyilván ültetni kéne, vagy elképzelni, hogy létezik ilyen. A magról szakadt. Aminek neki lehet úgy dőlni, hogy majdnem biztosra vehető, hogy nem dől ki, vagy nem karistolja véresre a hátat. A hát-om. Biztosra, de nem 100%-ra, úgy 98% az már elégséges.
És ettől a fától kellene nem látni azt a felhőt, ami majd perceken belül a nyakadba zúdul,és te bassza meg, megint nem hoztál magaddal kabátot, csak a rosszabik énedet, ami nem mondd semmilyen éneket, se himnuszt a fáról. Csak a fáradtabbikat veled vonszolod, az elviselhetetlenebbiket, amit gyomrodban hordasz, majdani emésztéseket remélve.  Jól lakottság, nem lehet betelni veled. A lombok közötti kis réseket pedig, mint dicsfürdőt igába hajtani. Na jó, ez mind szép, de fűrésszel jönnek, semmi mással. Rezerv álom.

Hogy a lélek lakik a testben, vagy a test lakoz benne a lélekben, nem fogod megtudni ebben az életben, ha mégis, az csak véletlen.

Én olyan sokat voltam már az aki nem voltam, engem már olyan sokan annak nem láttak aminek. Vizesedek is, egyre csak dagadok. Biztos a könnyek amik befele... , amelyeket nem is sejtek, de ez nem bizonyítható. Én már annyiszor éreztem, hogy az itthon nem elégséges az otthon levés átérzéshez, ha erről megfledkezek, figyelmeztetnek rá. Lelken át felszívódó materiális tasli formájában. Belém már olyan gyakram magyaráztak valakit, aki nem voltam, belőlem olyan gyakran elfelejtették azt aminek láttak.
Én gyakran érzem azt mostanában, hogy nem vagyok az aki most vagyok. Szemetet szedek estelente bársonyszékek között, olyankor ezeken a dolgaimon elmosolyodom. Ez az én sminkem, a mosolyom. Azért kell befele sírni, nehogy elkenődjek végleg.

Az nem lehet, hogy azt írjam le, amihez semmi kedvem. Mert semmi kedvem.

A Louis Vuitton betört kirakata előtt az objektum megvédésére kirendelt biztosnági őr olyan közel állt a falhoz az autóval, amilyen közel csak lehetett, megakadályozva, hogy a vérmesebbje kísértésbe essen. Verébre emlékeztető kedvesének a fal felőli részen, az anyós ülésre csinált barátságos fészket a bomber dzsekijével bélelve ki azt, de gondosan.
Hátterüknek egy lobogóhajú, egzisztsovány fotomodell szolgált, olyan akiről eltudod képelni azt is, hogy ha viharról álmodik akkor is lobog a haja, meg különben is 24 órában. Oldalról több többszázezer forintos táska keretezte őket, amiket a nép, az istenadta egyéb napszakokban gyakran fotóz mobiltelefonnal, miolta nem nagyon hisz már a szemének se.
És akkor ők ketten ott abban a kopott Opelben, a lecsavart ablakon fél kézzel kikönyökölve fóliázott szalámit ettek, a fiú rágta a fogával ketté a  zsemléket és közé csúsztatták a felvágottakat, minden zsömlébe kettőt. Aztán a lány időnként letörölte a szája széléről a CBA-s vajkrémet. Aztán nem tudom, mert eljöttem, mert fáradt voltam és mert olyan büdös voltam, mint ha legalább három lenne belőlem - tehát környezetidegen.

Értem én, hogy az nem csak a kéz tulajdonosának rossz, amikor abba a tavalyi kézbe kellene beleharapni, ami idén már szándéka szerint csontot is ádna, (rossz az a kutyának is, érti, érzi azt mindenki aki akarja) de azért nem kell az elmúlt esztendő savanykás szőlőszemeit a jelen édeskés mazsoláinak látni csak azért, mert bele vagyunk keveredve.

Tegnap, az elalvás előtti két másodpercben tükörélesen fogalmazódott meg számomra, hogy miért szar magamnak, magamnak lenni. Reggelre persze nem maradt ebből semmi, csak ez, a szájból a kintbe tartó állott szagú örökös tudatlanság, némi szédüléssel elegyítve. Az első kérdések után, melyek a ki vagyok?- hol vagyok ? rituáléi szerint, mint mindig, rendesen, az az volt, hogy ki lakik a gyomromban és miért ilyen otromba.

Vagyok aki vagyok. Na jó, eddig rendben. Ezt bárki mondhatja. Kár, hogy nincs értelme azt megkérdezni, azt, hogy: miért?

Amit én szétszakítok, azt általában nem eldobom, hanem a farzsebembe csúsztatom, a személyigazolvány - amely az egyetlen megdönthetetlen és hiteles bizonyíték ami a tulajdon létezésemet illeti - és az éppen aktuális fontos cetlik közé; mikor, mit, minek. Ez általában a jobb farzseb. Ritkább esetekben a bal. Minden egyes zsebbe nyúlás után egyre kisebb leszek és vele az, amit úgy hívnak: magamba vetett bizalom. Isten igazából ki szeretnék maradni, csak azt nem tudom pontosan, hogy így, egyre csak kisebedve, megzanzulva miből és hogyan lehet kimaradni, ha egyáltalán voltam valaha én az abbába való. Nem értek semmihez, csak ahhoz, hogy hosszasan taglaljam: nem értek semmihez. Főállásom a szabadkozás. Egyszer szerettem volna leírni egy tökéletes mondatot, de az a mondat már réges régen le írt engem, vagy ha úgy tetszik kiírt magamból. Nálamnál is kisebbre írt, ahol kedvemre zsugorodhatom tovább, nem törődve azzal, hogy tehetségtelen vagyok a lélek ügyes-bajos dolgaiban. Amit én szétszakítok, azt általában soha nem dobom el, de ezzel a szarral itt nem tudok mit kezdeni, a monitor nem fér bele a zsebembe. Amint emberként tudok tekinteni magamra rögvest mizantróp leszek. A fajtámat is e meder mentén tudom ennyire utálni.
Mégegyszer mondom, ki akarok maradni. Azért mondom ilyen sokszor, hogy jól megértsem, rábeszéljem magam végre arra, hogy kicsinek, egyre kisebbnek lenni jó. Minden vesztésem, bukásom értem való. Érteni fogom mindjárt, érzem.
A hovatartozás meg egy kabát és most véletlen nyár van.....

Mi az hogy Jehova? Ahhoz hogy hited legyen, nem kell semmiféle szervezet...,höö, de jó, ha nem akarod nem mondom el a Norbinak.
    (történik mindez az erős emberről elnevezett hely előtt)

Persze, a kézben tartott üvegekhez is kell szervezet, és mindenhez kell a szervezet, ami valamit keretez, és benne van a gyomor, mert mindig van ami feldolgozásra vár. Valljuk be végre, az embert az emésztése tartja életben, ezért, hol jókora sertésdagadót, hol mentális gombócot ereszt le maga-magának mélyére. Célja minden esetben az emésztés kell, hogy legyen, aztán jönnek csak az output hol felemelő, hol pedig lehangoló aktusai. Ki mit érdemel(?).
Furcsán kulcsolódik mindez egybe, mert ahol ez történik, a hely szellemének legyen mondva, komplett halottak is képesek végig sétálni, magukról megfeledkezni képtelenül.
Olyankor fordul egyet a gyomrom, és olyan leszek, mint aki valami szakadékba néz.

A szőke, az kissé sápkoros. Menyétszerű arcán sűrűn helyezkednek el a szeplők, olyan, mint ha azért lennének ott, hogy meg lehessen jegyezni őket. Persze nem lehet - nevezzük ezt most körúti paradoxonnak. A körme végei irreálisan fehérek, karomszerűek, ő maga csak deréktől felfelé látszik, sovány galambformára tippelne az én alkati adottságaimból adódóan ember. Az 1,85-ös képarányt (ami takarásos) csak részben hajlandó kitölteni, keretfitnessre erősen hajló. Szemei helyére kabátgombokat varrt fel valami felsőbb erő, kicsit lentebb, a fitos orrával hosszasan időzött. 
Amit ad, az valami töttyedt, oldalt lefolyó, olyan mint ha maga Dali nyomta volna kezedbe a tölcsért, a csoki-vanília korszakából.
A fekete egy delnő lesz, ha felnő. Alkoholos filc kontúrjaiból áll össze az arca, opened path, néhol nincs lezárva. Többször elhagyja szolgálati helyét. Az ajtóban áll, ilyenkor látható, hogy széles csípeje egy szűk nadrágba van bebörtönözve. Lábkörmeit naponta festi, legutóbb tikkadt barna volt. Mozdulatai hirtelenek, de határozottak, kerüli a felesleges fizikai megnyilvánulásokat, ám határozottan lendületpárti. Skandináviában született latinnak gondolná az ember, de ez tévút, magyarul beszél.  Nagy magas tornyokat csinál, a végén kis kunkorra is futja, amely 180 fokos fordulatot téve vissza mutat önmagára, persze ez nem mindig sikerülhet. Tízből, jó ha háromszor, lejobb esetben négyszer, igen kivételes szériáknál se többször mint öt.  A tölcsér tetejénél az anyagot kissé hagyja megereszkedni, organikusan eggyé tenni tartalmat és tartályt. Szalvétával fogja meg a szalvétát.

Mindegyik állítja (egy ideje) : nem célja a tetszés. Mindegyik azt szeretné mondani: nem tetszik a célja, ha van, na. Mindegyik kicsit gyáva bátornak és egy vicc a versa is, vagy békeidőben hábornak. Kifelé néznek (soha nem ott sepernek ahol vannak), valami remélt partvonal felé emelik tekintetüket (e helyt a partvonal mint tündöklő hungarikum, ahol nem eshetik meg az a csúfság, hogy az ember véletlenül szembe jöjjön magával).  A végesség nekik légszükséglet, különben megfulladnának. Lest kiáltanak, ha gyöpöt látnak, pedig mindig csak ugyanaz a  farkas van ott. Ezt hibásan bizonyosságnak értelmezik, de gőgösen, ha lehet. Nem érdekli őket mindez, bárányságuk már- már megható, jámborságuk környezetbarát, de életidegen.
Mortál Béla azt mondaná rájuk (ha tudnám, hogy nem itta el még a máját teljesen): beszélő szerszámok ezek (mint ahogy mind azok vagyunk - gondolnám hozzá), fordítsd erre a fejed elmondom neked a összes zenei jeleket dúrokkal, mollokkal, aztán irány a Hársfa. Bíz'isten mennék én vele. Részvétel úgy kezdődik mindenben: elhatározni, ezzennel kimaradunk. Egyeseknek az lesz amit akarnak, a többieknek meg az amire vágynak. E kettőt illetően nem alapfeltétel a köszönő viszony. Aki se nem akar, se nem vágyik, a Hársfába megy Mortál Bélával, kinek másodunkoka testvére baloldali középpályás volt Debrecenben, egyszeres válogatott. Azaz megismételhetetlen, mondom én, ez a közös egyszeres.

Az otthon langyos melege  rázva van nem pedig keverve, ennek a tudata, ha tudhatnám, azt hiszem leverne. Házak itt szürke szín marcipánból vannak, na csak az a csömör a vederben.
Egér létemre légy vagyok, szürke kín, de lenni mégis mindig bálnának akartam (lenni), vagy nem lenni, de kéknek többnyire, vagyis annak aminek nem lehet. Érted, valaminek ami régi, ami nagynak látszik messziről és soha se ásít vagy is a hátát mutatja a végnek, gerincének megléte okán. (nem is lógni a fán, mert az ott nem terem, és nem mondhatni rá aztat, szóval aztat, hogy nemtelen) Mióta írom ezt, azóta annak érzem magam, azaz, hogy bor e cet, aki nem lát a szilám végéig, mert a golfból is csak az áramlatot, de soha se a sampont. Csak azt bánom néha, ha bánhat ilyet egy bálna, hogy mindez a parton történik és soha sem a vízben. Túl haladni óceánián, ez nekem a mániám.

Vakok közt a félszemű is lehet király. Én meg itt csak kancsalon nem tudom mi lehetek. Az összes csakrám úgy be van gyógyulva, mint mamagésának az előválogatáson.
MÁV-szag, ne hagyj el csak holnap.

Férfiközpontú társadalom vs nyelvében él a nemzett.
Arra lettem figyelmes, hogy a nőtársadalom számos tagja használja - meglehetős természetességgel, tehát zavarba ejtően könnyedén a "faszomat" indulatszót. (Ma épp, egy kerékpáros nő tette ezt egy úrvezetővel szemben, jelezve, hogy indulatai éppen a nervosa interruptusba tartanak a genitális origótól számítva) 
Sokan teszik ezt bizonyos idegrendszeri együttállások nyelvi leképezésére, postpreventíve. Ez engem elbizonytalanít, jelesül olyan irányba, hogy ha teszem azt, helyre szeretném állítani íly módon megtépázott nemi sztereotípiáimat, melyek nekem régtól fogva kedves hasztalanságaim, miszerint férfiből való volnék, vagy mi, akkor egy ilyen "faszom"-os megnyilvánulásra, az úrvezető szájába kizárólag a "kapd be a pinám" nyelvi megoldást tudom elképzelni, felvéve a kesztyűt, a nyelvi értelemben véve nagyon is fantáziátlan és lapos "a te kurva anyád" verbális képlet helyett, de hát nem súghatok lépten nyomon én se mindenkinek, az csak az Amelie-ben van - ezért maradt az első, saját verziója, ami egyébként teljes nyelvi és jelentéstani káosz.

Kivonat:
(nő) - faszomat
(ffi)  - a te kurva anyádat

Tanpélda:
Hány óra van?
Tegnap?

Nincs tanulság, Babel Tours, főemlősöknek. Ruf an.

Az igazsággal valahogy úgy van az ember, mint az örök szerelemmel. Sejti, kapisgálja, hogy nincsen, már csak létezésének végessége okán sem, de igazából nem tud lemondani az illúziójáról.

- Mit ennél? Gondolj csak el egy gyümölcsöt.
- Cseresznyemeggyőszibarackeper.
- Egy kiló tuttifruttit legyen szíves, nem baj ha több, maradhat. Én is maradok.