Amit én szétszakítok, azt általában nem eldobom, hanem a farzsebembe csúsztatom, a személyigazolvány - amely az egyetlen megdönthetetlen és hiteles bizonyíték ami a tulajdon létezésemet illeti - és az éppen aktuális fontos cetlik közé; mikor, mit, minek. Ez általában a jobb farzseb. Ritkább esetekben a bal. Minden egyes zsebbe nyúlás után egyre kisebb leszek és vele az, amit úgy hívnak: magamba vetett bizalom. Isten igazából ki szeretnék maradni, csak azt nem tudom pontosan, hogy így, egyre csak kisebedve, megzanzulva miből és hogyan lehet kimaradni, ha egyáltalán voltam valaha én az abbába való. Nem értek semmihez, csak ahhoz, hogy hosszasan taglaljam: nem értek semmihez. Főállásom a szabadkozás. Egyszer szerettem volna leírni egy tökéletes mondatot, de az a mondat már réges régen le írt engem, vagy ha úgy tetszik kiírt magamból. Nálamnál is kisebbre írt, ahol kedvemre zsugorodhatom tovább, nem törődve azzal, hogy tehetségtelen vagyok a lélek ügyes-bajos dolgaiban. Amit én szétszakítok, azt általában soha nem dobom el, de ezzel a szarral itt nem tudok mit kezdeni, a monitor nem fér bele a zsebembe. Amint emberként tudok tekinteni magamra rögvest mizantróp leszek. A fajtámat is e meder mentén tudom ennyire utálni.
Mégegyszer mondom, ki akarok maradni. Azért mondom ilyen sokszor, hogy jól megértsem, rábeszéljem magam végre arra, hogy kicsinek, egyre kisebbnek lenni jó. Minden vesztésem, bukásom értem való. Érteni fogom mindjárt, érzem.
A hovatartozás meg egy kabát és most véletlen nyár van.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése