Minden reggel arra ébredek, hogy mennyire is el vagyok álmosodva. Reggel  úgy tudok csak édes lenni, ahogy a méz, lassan, vagy lustán - ennek eldöntése a korai időpontot tekintve is lehetetlen. A buszon már feléberdek, viszont nem érzem a szagokat, semmilyet se, se ólomittasakat, se zsongó tavasziakat, a semmilyeneket se, egyszerűen szagvak leszek.
Mire beérek munkába, visszajön a szaglásom, ellenben színemet vesztem. Kérdezik, hogy sápadtságom oka betegség e. Aztán tükörbe nézek, és tényleg seszínű vagyok. Megiszom a feketémet, kivirulok, jön belém vissza a vér, kék és piros, aztán meg a sárga pelmell. Ragyogok, dolgozik bennem a fekete. Ilyenkor veszítem el a hallásomat. Félreértek, semmi zaj nem tud bejönni, az emberzajok azok különösen megrekednek. Ezen nincs is mit bánkódni igazán.
Délig dagonyázom az egyfajta Beethoveni audiofélhományban, aztán már a hangok is beszüremlenek, de csak úgy mint ahogy a fény a redőny rései között. Megebédelek, mindenik nap egyforma, ha zeniten jár a nap, akkor veszítem el az ízlelésemet. Amikor az visszajön - ez úgy délután kettőre tehető, azaz hamarosan, tehát készülök is - elveszítem a tehetségemet. Az emlékezőt és az egyetemest egyszerre. Ezt a legjobb érezni egyébként, már csak azért is, mert ha valamit elveszítünk akkor annak léteznie kell, vagy kellett valaha. Azaz volt. Így áltatom magamat néhány órát. Aztán ez nem jön vissza sose, de megy is el a térlátásom.
Alig találom meg a munkahelyi kijáratot, az ajtó kód is csak sokadjára sikerül.
A buszmegállóban már kiismerem magam, felismerem azokat a pofákat, akik mindig ugyanekkor, mindig ugyanúgy utaznak, épp olyan unalmasan mint én. A buszon az emlékezőtehetségemet veszítem el, fogalmam sincs, hogy honnan jövök és hova tartok, és az is van a végén, hogy mivégre. A Blahánál aztán beugrik hirtelen minden, már maga a közeg is kijózanító. Rendszerint e helyt szoktam elveszteni az emberiségbe vetett hitemet, megmaradt lojalitásom morzsáit. Gyalog folytatom tovább, kiszellőztetni a fejet, ha volna mit. Amíg zöldre vált a lámpa visszatért hitemért a fejemet vesztem el. Így jár bennem ki-be minden, huzatos, lakatlan háza vagyok annak a magamnak amit most itt érzékelek. Kulccsal matatok a zárban, otthon vagyok, minden visszatér belém, a fejem ismét a nyakamon, a világ minden kanyarulata kezd kiegyenesedni és én vele egyenesedek, válok lassan emberré, kezdetleges eszközöket hasznlok, kezdetleges motivációval. Otthon lenni a legjobb, leejteni mindazt ami egy nap százszor és ezerszer kihullott belőlem. És amikor ide ér a nap, akkor nagyon erős ingerem van arra, hogy elkezdjek egy mondatot, egy olyat aminek vége is tud lenni. Még sose volt ilyen, ekkor veszítem el az eszméletemet.

Engem a matematika mindig csak addig tudott érdekelni, amíg megkaptam a könyveket, beszereztem az irkákat, szóval ameddig úgy látszott, hogy van remény. De az sose volt. Aztán ez a hév az évnyitókra szertefoszlott, és csak arra jöttem rá, hogy arra én rá nem jövök. Gyökre eltűnt a lelkesedelmem. A matektanáraim is valahogy olyanok voltak, hogy beléjük volt kódolva az én önnön matematikai paradoxonom. Aztán még volt az is, hogy roppantmód irigykedtem azokra, akik tudnak deriválni, permutálni, integrálni, és minden ilyesmit. Azt hiszem, egy ijedtséggel kezdődött az egész. A pível, hogy én azt fel nem foghattam. Azt, hogy mi visz rá egy embert, hogy ezt így meghatározza. A tanár meg közben mondta a valódit meg az igazat is hozzá, vegyest, csikorgó krétaköröket rajzolt a táblára, én meg csak azzal bíbelődtem, hogy elképzeljem: ül valaki egy asztal előtt, vagy hever egy elhagyott mezőn, esetleg görögdinnyét eszik félmeztelen, a mellkasán lefolyó kis dinnyelé-patakra pillant és azt mondja: pí. És, hogy ezt hogy a picsába. És én ezt sehogy se tudtam elképzelni rendesen. Számomra nem életszerű azt elgondolni ahogy a pí kigondoltathatott. És az is megfordult a fejemben, hogy már rengetegszer kigondolódott, hogy legyen egy olyan, hogy pí, csak aki kigondolta, az azt mondta, áááá, biztos hülyeség. Ha például én vagyok, tuti nem szólok senkinek, mert ziher, hogy hülyének néznek. Aztán vége lett az órának, a szünetekben többen kiszámolták a tükörszoftjuk kerületét, azt hiszem, ezidőre tehető az az önfelismerés, hogy deviáns vagyok. Aztán pedig  mehettem már a tanév első hetében kockás gyakorlós füzeteket venni, egész évre elegendőt, meg tintaradírt. A számnak rendületlenül, ... s keservben mennyi hű kebel, szakadt meg a piért.

A fene se érti. Egyre tovább van világos, és mégis egyre hamarabb van este. A belső esték egyáltalán nem esnek egybe a kintiekkel, aszinkron van. Az pedig nagy kavargást szül, örvényt - kavargathatsz  kávét, mokkányit mozdítani ezeken itt. Ezeken itt - így mondom, de hát benne foglaltatok én is ezekben, közéjük vagyok már tartozva, jó alaposan. Aztán ezek  az estízek rámohosodnak a nyelvre, a bőrre, a nyálkahártyára, a felekezetre és arra való tekintet nélkül,  nincs az a toalett kacsa ami onnan azt ki. Az ízek és az esték csészékben keverednek, hol konyhában, hol budoárban. Édes csalánszag a levegőben, a nyelvbimbókon meg szerencsi kakaólangy. Mennyire képes vagyok nem itt lenni, tegnap is éreztem Etel néni verandájának a szagát és bizony a ház még talán van, de Etel néni az egy egy ideje már nincsen. Hiánya részleges csak, mert nem szeretettük, de arról nem lehetett sejteni semmit, hogy így, amikor már nincsen, akkor mi van helyette. Most már tudjuk, szagok, esték, suppatag észlelések.  
És biztos hogy minden házszag bizonyos fajta rétegződése az ott élők életének, nem tapintható geológiai képződmény, korszakolható, elfogyó levegő. Most akkor ízek, esték és szagok. A három legfontosabb. Reumakenőcs, bodza, macskahúgy, kukoricadara, fáradtolaj, mamuszszösz szag, piócanyirok, két mondatvég se lenne elég rájuk, és ez itt meg eleve fél.

Bemutatkozunk egymásnak, én mondom az enyémet, ő mondja az övét: Dr Hepa Titusz. Mondja hogy hol és miként derékig. Engedelmes vagyok, megyek és aztán ott tényleg derékig, pedig torkig vagyok. Aztán hanyatt. Felesleges mozdulata alig, mindketten jól tudjuk, neki térkép e máj. Ott fekszem derékig, láthat mindent, tényleg, a sárgaföldig soha se szoktam, jó ha egyáltalán derékig, azt is csak külön kérésre.
Babrál a tavasz a szalagfüggönnyel közben, zselés hasamról meg a nap legel. Dolgozik bennem az ultrahang, visszhangzok, de legfőképp nézem a plafont. Öngyilkos denevérpilótáknak való a közeg. És nézem a plafont, légykék, diszperzit. Hasfalilag vagyok, ez ordít rólam, a vastagodás, a rétegződés. Koffein és nikotin görcsök, nincs műszer ami kimutatná. Oldalvást fordulok, kis lép és az emberiségnek semmi köze mindehhez. Has, alhas, potroh, meg hogy mindenséggel még magad. Kattog velem a lézerprinter, felveszem fordítva a polóm. Ki vagyok vesézve. Van sor, taj, és ügyintézési számom, már nem lehet kitörölni, sehonnan, semmilyen módon. Köszönés után elviszek magammal egy szót: badella.

Úgy ér haza az ember, hogy öregeste lesz. És attól is öreg egy kicsit, hogy azt mondja magára: kétlaki - ami már egyfajta, de mindenképp csak bebeszélt látszat, és a lelke mélyén inkább csak érzi, másfél az a lak, úgy, ahogy a szobák szoktak lenni másfelek. Az anyja már ilyenkor félárbócon - öreg este -,  az apja meg tán egészen az. A zárójelentések között utat vág magának, puszik, aztán az echódús konyha. Has és pacal országa vogymuk, az vogymuk. A padlón is betegségpor, a perem alatt szintúgy, tudományos-fajanszikus a film. Egyenletesen szuszogó tárgyak a polcokon, a Lenin összes köhög néha, olyan igazi békebeli hurutosat.
A szemközti ház ablakai egyformán vibrálnak, most változtatja meg Uri Geller kézrátétellel a tajszámát ennek az egész lakótelepnek, munkásszállónak vagy minek, és pont ekkor száll el - mert ilyen tájt szokott - a szabadság gépmadara, szép szomorú csíkot hagy búgásból maga után.
És volt nekem régen olyanom is, hogy ezt láttam, majd ugyanígy hajnalonta, hogy szar a meló, de kel a nap, és mennek a gépmadarak napkeletről napnyugatra, verdesnek az uszonyukkal, bele a nyárvégbe, és akkor volt az az érzésem, hogy az valami otthonos. Mármint a mozgás. Mármint a közeg. És hogy mégis csak a szar munka ellenére szabadlevegőn van az ember, és nincs hozzáragadva semmihez, noha van maga a ragaszkodás. Volt nekem okom akkor hinni ilyeneket, mert az időben mindig minden, amit csak megláttam, rögtön oda is kozmált, ha éppen felfele nézve, akkor hát oda. Lehet, hogy kozmál most is, csak hát szokom az ízt és vele a szagot. Hazaér az ember, aztán azt mondja, otthon van - a rágógumit még félálomban az ágytámlára ragasztja, és reggelre már nem tudja, hogy mi is van mihez hozzá ragadva.

Percember végén

És nincs olyan Kovács akinek könnyen, olyan sok van a telefonkönyvben.
És persze a sok Tóth és Baloghok, ők az életsakkban a gyalogok.
És annak is jajj aki  készakarva lesz Szűcs, Pintér, néha Varga. 
És nem kap se morzsát, se tortát, akinek Horváth névvel rontják a sorsát.
De legjobban azt bünteti a mindenható, aki Szabó, aki Szabó, aki Szabó. 

Volt egy északra néző dupla ablak amit sose nyitottak ki. Takarítani is csak ritkán. A másik kettő egész nyáron nyitva volt, azon szivárgott ki a léghuzattal az ebéd után a magyarnóta, bele a köztérbe, a tyúklegeltető közön át. De ez a zárt ez aztán semmit se engedett se ki, se be. Fehérre volt mázolva, koszos fehérre. Az idő elvásta rajta a festéket, pattogzott. A két üveg közé be volt szorulva az idő, volt ott néhány olyan levegőmolekula, ami megjárta már Ferenc József tüdejét is. Leginkább a dörzsös történelmi időket ejtette csapdába ez az ablak. Számtalan haláleset volt beszorulva, mennyegzők, születések csak elvétve. Meg volt ott a két ablak között kocsonyásodva az idő, ha fújt az északi szél akkor még azt is lehetett látni, hogy reszket az oplos, lagymatag massza.
És nem igen érdekelt az engem, hogy mi is van oda pontosan beszorulva, mert tudtam, az nem az én időm, engem csak akadályoz. Abban hogy ki lássak, és abban hogy mást tudjak oda képzelni. Csak foglalta valami másnak a helyét. Aztán egyszer a részeges Rózsinak valami lovagja, aki ugyancsak részeges volt egyszer bezörgetett ezen az abakon, de az alkoholtól úgy megerősödött, hogy betört az ablak. És a beszorult idő kifolyt azon az estén onnan, végig a falon, olyan lustán ahogy folyik a méz, rá a vályogtapasztásra a pirosra festett (vasoxid) lábazaton át, le földre. Ment minden vissza oda ahonnan elindult. Úgy tűnt el az a sok idő, mint ha sose lett volna.
Másnap hívták az üvegest, aki becsinálta, friss gittszaggal keveredett a magyarnóta és a pörkölt.
Mielőtt becsukta volna az ablakot beleheltem. Az óta ott van az időm. Ott tartom. Egészen addig ott lesz, amíg nem jön a részeges Rózsi unokája és be nem veri az ablakot egy olyan éjszaka alkalmával ami soha sehova nem fog beszorulni.

Napjában többször is képesek vagyunk konstatálni, hogy az élet - így kisbetűvel - eléggé paraszt dolog. Nem úgy mondjuk, hogy hozzánk képest az, de valószínű, hogy úgy gondoljuk. És nem is úgy, hogy egy konkrét életben öltene testet a parasztság, nem, úgy mi sose konstatálunk.
Amikor zárójelentéseket olvasgatunk, olyankor se úgy. Úgy sose. A félelem alapját az szolgáltatja, hogy az élet és az ő bumfordiságához  hozzá rendelődik az a személy aki magát az adott életet elhordja, viseli magán. Az nagy katasztrófa lenne, ha kiderülne, hogy az élettel semmi baj, csak nem pont arra illik aki viseli. Viszont ha így van, akkor az mégis csak parasztság az élettől, hogy Kelemen Annára van öntve, és egyéb nehézipari városokban lakozó rokonainkon pedig lötyög, vagy szorít. Inkább szorít, holott lötyög. És akkor amikor már a konstatálásunk végére érünk, tudniillik az élet mindenhogyan parasst dolog, ránk nézve az. Na olyankor van az, hogy rezendítünk. És olyankor buzgár lesz a szánkból és jön onnan a dadaista manna ki, hogy a denszingkvín dallamára csak azt énelekeljük, hogy most aztán mondd csak ki, mondd azt, hogy helszinki, a sok szőke mind szingli.
És ezekben a sajátosan skandináv, fogvacogós reggelekben az a jó, hogy eltudom képzelni magamról, hogy így maradok ahogy vagyok. Lapra szerelve, és bár van lábam, nem nyikorognak a zsanérok az izületekben, tágas vagyok és praktikus, de mégiscsak lapszerelt.

Kedves BKV!

Már engedjék meg, hogy észrevételemet megtegyem. A metróban történő ellenőrzésük példás változásokon ment keresztül. Amikor alászáll az ember olyan sorfal áll a mozgólépcső két szélén, hogy rögtön a Magyarország-Málta focimeccset vizionálja maga elé. Csak nem szól a himnusz (pedig szólhatna), nem vakarják a töküket az érintettek amikor ahhoz a sorhoz ér, hogy: balsors akit régen tép, és olyan láblazító mozdulatok sincsenek, amiket én szilveszter éjfélkor szoktam csak foganatosítani az ő példájukat követve.
Csak ellenőrök vannak, azok dosztig.
Mindez a bejáratnál, a zárt (ez fontos) rendszerbe történő lejutást segítendő. És ez eddig rendben is van. De hogy a kijutásnál is ugyanez van, az módszertanilag megkérdőjelezhető.
Ugyanis a kijáratoknál üzembe helyezett ellenőrök csak arra menőleg tudnak messzemenő következtetéseket levonni, hogy a vizsgált idő intervallumban hányan jöttek világra az adott metrószakaszon, mert nekik aztán se bérletük, se jegyük.
Kétszer annyi ellenőrt tetszenek foglalkoztatni, mint amennyire szükség van.
Tessék csak elgondolni, fele annyi ellenőr, az egy csomó bérmegtakarítás, amit át lehetne csoportosítani. Huzatmentesítésre, vagy bármire, végkielégítésekre. Vagy, ha feltétlen ragaszkodnak ahhoz, hogy ez így menjen tovább, akkor legyenek szívesek forgalomba hozni XL-es bérlet tokokat és azt rögtön széldzsekiként magamra is ölteném.

Az egyik hajnalra kinőtt a szárnyam. A hónom alól. A szárnynövekedés fájdalmas folyamat, és az ember először nem is tudja, hogy amit szép lassan felnevel a hónalja alatt, az maga a szárny. Olyan, ami neki jutott. Meglágyulok, feladó leszek. Először herének gondolná a tulajdonos, eltévedt pajzsmirigynek, szükségtelen feleslegnek. Amikor már kellőképpen megnő, tojásdad alakot ölt, olyankor azt a hamis illúziót ébreszti a nevelőben, hogy meglepetést rejt. Hogy egyszer csak megnyílik, és nem bűzös genny folyik majd ki belőle, hanem apró műanyag alkatrészek potyognak ki, melyeket helyesen összeillesztve választ kap önmagára, a kisgyerermekek pedig bekaphatják - ezt a vénséges irigység mondatja vele. A meglepetés pedig olyan lenne, hogy elemes, hétzenés Szűz Mária, mert ő és kedves hozzátartozói - különösen nem hivatalos férje - elég sűrűn vannak említve a szárny felnevelődése alatt. Azt sose mondom, hogy a József bassza meg. A másikét meg nem lehet hiába a számra venni. Szóval ez olyan szárny lesz, ez nyilvánvaló, amihez alapfelszereltségként jár a zabla és a többi blabla.
Hajnalban éppen ezért pegazus képében megnyomon a kapucsengőt a mennyek lépcsőházának az ajtaján. A portás nem enged be, a szárnyakat nem lehet felvinni, még kárt teszek másban vagy magamban. A szárnyat le kell vinni a mélygarázsba. Hiába mondom, hogy az hozzám van nőve, és hogy ez olyan szárny, amivel egész jól tudnék helyettesíteni angyalkákat influenzajárványok idején.
Aztán reggel felébredek, és nincs szárny tényleg, négyütemű belsőégésű fájdalom van, mintegy helyette.

Ez a mostani is röhejes lesz. Lehet majd nézni húsz év múlva, rossz színtartományelolszlású diákon, vagy digitálisan, hogy hülyeség. Hogy a hülyeséget vettük komolyan. Már megint. És mi is röhejesek leszünk, ahogy régi fényképekről mosolgunk erre a mostani magunkra, rajtunk a szégyen bélyegével, hogy valamiben hinni voltunk képesek. És tudni fogjuk, hogy mindvégig tudtuk, hogy nem lehet tudni. De mi mégis ráncot hordunk. Ott lesz minden egyetlen fotón, a megráncosodott szülők keze, a makkoscipőbe szorult életek, az asztalon felejtett akciós zsemle, ölbe esett kezek harmincadja. Kihaló félben lévő mondatok egy eltátott szájon, rosszul sikerült képek. Aminek homályosnak kellene lennie az éles és fordítva. Ami félhomályban az beégve.
Aztán fogjuk azt az egyetlen fényképet és fejre állítjuk hogy hát ha talán úgy, de csak apa borospohara esik le a pultról, majd rá a mikró. Most, hogy mindent a feje tetejére fordítottunk kicsit jobb, semmi nem annyira törvényszerű, sem nem annyira önkényes, vagyis gőgös.
Csak így, hogy minden a feje tetején az emberek mosolya lefelé biggyedő szájnak tetszik. A tájjal minden rendben van már, egyetlen hiba van benne, az ember és az ő komolyan vett mosolygása.

Itt ülök esmét, szügyig a kapitalizmusban. Már az abalkon sincs kedvem kinézni mert ő néz vissza rám. A kapitalizmus réme lengi be a második emeletet. A felhőnézési adó veszélye is itt lebeg a fejem felett. A kapitalizmus megtévesztésig hasonlít egy pufók kis puttóra, nyilaz is, igaz szavakkal. Egyre csak hajolgatok, húzom be a nyakam, szegem le a fejem, amit inkább a párnán kellene felejteni minden ébredés után. Záporoznak a szónyilak, hogy mit kell bepinkelni, mit kell lepapírozni, leabszolválni, és jön az is, hogy provizorikus - na az igen veszélyes fegyver - és én mégis csinálom, tokkal vonóval. A prompt feladatok hallatán felmegy a vérnyomásom és lanyhul az érdeklődésem. Multitaskingolásban gyönge vagyok mint a harmat. Tudom, hogy örülnöm kéne, napi betevő, uszke hawaii, béren felüli juttatás, nyugodt légkör. Tudom, hogy örülnöm kéne, de sehogy nem találok rajta fogást. Mert örülni izzadtságszagúan nem az igazi. Tudom, hogy lehet a vicsort mosolynak is nevezni - urambocsá provizorikusan. Mindenbe úgy bele tudok ragadni. Reggel az ágyba, tömegközlekedve hozzáragadok a kapaszkodóhoz, a konyhában a kávéfözőhöz, kötelezettségek közben a telefonkagylóhoz. Aztán mindig ugyanaz a vége, dél körül ásít egyet a számban az ízlelőbimbók közé lerakódott fekete a számban. Ilyen az én biológiai órám, ránézésre hétzenés, körültekintőbb vizsgálódás után azonban félnótás. Itt ülök, szügyig a kapitalizmusban, tudom, hogy örülnöm kellene. Tudom, hogy félek, de attól, hogy félek, attól nem is annyira. Jobban attól, hogy meglátják rajtam.
Itt ülök szügyig a kaptalizmusban - a szügy se az enyém.

Elég szarul építem a kapitalizmust. Nem hogy hatékony nem vagyok, de annyira fásult, hogy a következő Ikea katalógusban  én leszek a Vejnemöjnen 2000 lóca dublőre. Általában az izmusépítésben vannak behozhatatlan hátrányaim, másban is, de ez most szembeötlő. Nézek ki az ablakon, szemben meg a nekkermanék, és azt látom, hogy ők is néznek ki az ablakon. Bár mint ha ők, az izmusépítésben azért nálamnál jóval tapasztaltabbak volnának. És nézem azt is, hogy az ég, ez a mostani ez mennyiben más, mint az amelyik egy merőben különböző, de szintén valami izmustól terhelt felhőket hagyott magán átúsztatni.
Hol szúrtam el? Mikor nem figyeltem egy pillanatra is, mikor lettem ilyen alulmotivált, illetve hát minden motiváció nélküli az izmusépítésben. Persze, valamikor 70-ben, bizonyos osztálykiránduláson biztos mondott valamit az Albert Györgyi néni, kihasználva a mezők és lankák kínálta lazább kereteket és azt is  biztosra veszem, hogy mondott valamit arról, hogy az izmusépítés az miként épül a lélekbe bele. Én meg feküdhettem ott hanyatt, tán rágtam egy fűszálat, néztem a felhőktől habos eget vagy megátalkodottan, szigorúan a szemem sarkából bámultam a Füleki Gréta sarjadó mellét és akkor ott egy egész életre elegendő izmustapasztalat robogott el mellettem, vagy rajtam át. Most nagyon kellene nekem az a tapasztalat, ahhoz, hogy ha kinézek erre a mostani égre, a nekkermanékon túl, de az óperenciás tengeren még innen, hogy legyen mit gondolnom arról amit látok. Olyat ami valami szép. Egy olyan ég kellene, ami a mostaninál jóval kisebb, és hogy kettőnk viszonyrendszerének egyensúlya ettől helyre álljon, ne kelljen már az ő kéksége és és eltúlzott mérete miatt kicsinek lennem és szürkének. Ó te nagy kapitalista ég, ereszkedj le hozzám, szivárogj be a fejembe a fülemen át és suttogd el titkaidat. Olyan nehéz előre menni amikor az ember azt se tudja minek kell hátat fordítani.