Itt ülök esmét, szügyig a kapitalizmusban. Már az abalkon sincs kedvem kinézni mert ő néz vissza rám. A kapitalizmus réme lengi be a második emeletet. A felhőnézési adó veszélye is itt lebeg a fejem felett. A kapitalizmus megtévesztésig hasonlít egy pufók kis puttóra, nyilaz is, igaz szavakkal. Egyre csak hajolgatok, húzom be a nyakam, szegem le a fejem, amit inkább a párnán kellene felejteni minden ébredés után. Záporoznak a szónyilak, hogy mit kell bepinkelni, mit kell lepapírozni, leabszolválni, és jön az is, hogy provizorikus - na az igen veszélyes fegyver - és én mégis csinálom, tokkal vonóval. A prompt feladatok hallatán felmegy a vérnyomásom és lanyhul az érdeklődésem. Multitaskingolásban gyönge vagyok mint a harmat. Tudom, hogy örülnöm kéne, napi betevő, uszke hawaii, béren felüli juttatás, nyugodt légkör. Tudom, hogy örülnöm kéne, de sehogy nem találok rajta fogást. Mert örülni izzadtságszagúan nem az igazi. Tudom, hogy lehet a vicsort mosolynak is nevezni - urambocsá provizorikusan. Mindenbe úgy bele tudok ragadni. Reggel az ágyba, tömegközlekedve hozzáragadok a kapaszkodóhoz, a konyhában a kávéfözőhöz, kötelezettségek közben a telefonkagylóhoz. Aztán mindig ugyanaz a vége, dél körül ásít egyet a számban az ízlelőbimbók közé lerakódott fekete a számban. Ilyen az én biológiai órám, ránézésre hétzenés, körültekintőbb vizsgálódás után azonban félnótás. Itt ülök, szügyig a kapitalizmusban, tudom, hogy örülnöm kellene. Tudom, hogy félek, de attól, hogy félek, attól nem is annyira. Jobban attól, hogy meglátják rajtam.
Itt ülök szügyig a kaptalizmusban - a szügy se az enyém.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése