Volt egy északra néző dupla ablak amit sose nyitottak ki. Takarítani is csak ritkán. A másik kettő egész nyáron nyitva volt, azon szivárgott ki a léghuzattal az ebéd után a magyarnóta, bele a köztérbe, a tyúklegeltető közön át. De ez a zárt ez aztán semmit se engedett se ki, se be. Fehérre volt mázolva, koszos fehérre. Az idő elvásta rajta a festéket, pattogzott. A két üveg közé be volt szorulva az idő, volt ott néhány olyan levegőmolekula, ami megjárta már Ferenc József tüdejét is. Leginkább a dörzsös történelmi időket ejtette csapdába ez az ablak. Számtalan haláleset volt beszorulva, mennyegzők, születések csak elvétve. Meg volt ott a két ablak között kocsonyásodva az idő, ha fújt az északi szél akkor még azt is lehetett látni, hogy reszket az oplos, lagymatag massza.
És nem igen érdekelt az engem, hogy mi is van oda pontosan beszorulva, mert tudtam, az nem az én időm, engem csak akadályoz. Abban hogy ki lássak, és abban hogy mást tudjak oda képzelni. Csak foglalta valami másnak a helyét. Aztán egyszer a részeges Rózsinak valami lovagja, aki ugyancsak részeges volt egyszer bezörgetett ezen az abakon, de az alkoholtól úgy megerősödött, hogy betört az ablak. És a beszorult idő kifolyt azon az estén onnan, végig a falon, olyan lustán ahogy folyik a méz, rá a vályogtapasztásra a pirosra festett (vasoxid) lábazaton át, le földre. Ment minden vissza oda ahonnan elindult. Úgy tűnt el az a sok idő, mint ha sose lett volna.
Másnap hívták az üvegest, aki becsinálta, friss gittszaggal keveredett a magyarnóta és a pörkölt.
Mielőtt becsukta volna az ablakot beleheltem. Az óta ott van az időm. Ott tartom. Egészen addig ott lesz, amíg nem jön a részeges Rózsi unokája és be nem veri az ablakot egy olyan éjszaka alkalmával ami soha sehova nem fog beszorulni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése