Ez a mostani is röhejes lesz. Lehet majd nézni húsz év múlva, rossz színtartományelolszlású diákon, vagy digitálisan, hogy hülyeség. Hogy a hülyeséget vettük komolyan. Már megint. És mi is röhejesek leszünk, ahogy régi fényképekről mosolgunk erre a mostani magunkra, rajtunk a szégyen bélyegével, hogy valamiben hinni voltunk képesek. És tudni fogjuk, hogy mindvégig tudtuk, hogy nem lehet tudni. De mi mégis ráncot hordunk. Ott lesz minden egyetlen fotón, a megráncosodott szülők keze, a makkoscipőbe szorult életek, az asztalon felejtett akciós zsemle, ölbe esett kezek harmincadja. Kihaló félben lévő mondatok egy eltátott szájon, rosszul sikerült képek. Aminek homályosnak kellene lennie az éles és fordítva. Ami félhomályban az beégve.
Aztán fogjuk azt az egyetlen fényképet és fejre állítjuk hogy hát ha talán úgy, de csak apa borospohara esik le a pultról, majd rá a mikró. Most, hogy mindent a feje tetejére fordítottunk kicsit jobb, semmi nem annyira törvényszerű, sem nem annyira önkényes, vagyis gőgös.
Csak így, hogy minden a feje tetején az emberek mosolya lefelé biggyedő szájnak tetszik. A tájjal minden rendben van már, egyetlen hiba van benne, az ember és az ő komolyan vett mosolygása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése