Bemutatkozunk egymásnak, én mondom az enyémet, ő mondja az övét: Dr Hepa Titusz. Mondja hogy hol és miként derékig. Engedelmes vagyok, megyek és aztán ott tényleg derékig, pedig torkig vagyok. Aztán hanyatt. Felesleges mozdulata alig, mindketten jól tudjuk, neki térkép e máj. Ott fekszem derékig, láthat mindent, tényleg, a sárgaföldig soha se szoktam, jó ha egyáltalán derékig, azt is csak külön kérésre.
Babrál a tavasz a szalagfüggönnyel közben, zselés hasamról meg a nap legel. Dolgozik bennem az ultrahang, visszhangzok, de legfőképp nézem a plafont. Öngyilkos denevérpilótáknak való a közeg. És nézem a plafont, légykék, diszperzit. Hasfalilag vagyok, ez ordít rólam, a vastagodás, a rétegződés. Koffein és nikotin görcsök, nincs műszer ami kimutatná. Oldalvást fordulok, kis lép és az emberiségnek semmi köze mindehhez. Has, alhas, potroh, meg hogy mindenséggel még magad. Kattog velem a lézerprinter, felveszem fordítva a polóm. Ki vagyok vesézve. Van sor, taj, és ügyintézési számom, már nem lehet kitörölni, sehonnan, semmilyen módon. Köszönés után elviszek magammal egy szót: badella.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése