sebtolvaj

Minden reggel arra ébredek, hogy mennyire is el vagyok álmosodva. Reggel  úgy tudok csak édes lenni, ahogy a méz, lassan, vagy lustán - ennek eldöntése a korai időpontot tekintve is lehetetlen. A buszon már feléberdek, viszont nem érzem a szagokat, semmilyet se, se ólomittasakat, se zsongó tavasziakat, a semmilyeneket se, egyszerűen szagvak leszek.
Mire beérek munkába, visszajön a szaglásom, ellenben színemet vesztem. Kérdezik, hogy sápadtságom oka betegség e. Aztán tükörbe nézek, és tényleg seszínű vagyok. Megiszom a feketémet, kivirulok, jön belém vissza a vér, kék és piros, aztán meg a sárga pelmell. Ragyogok, dolgozik bennem a fekete. Ilyenkor veszítem el a hallásomat. Félreértek, semmi zaj nem tud bejönni, az emberzajok azok különösen megrekednek. Ezen nincs is mit bánkódni igazán.
Délig dagonyázom az egyfajta Beethoveni audiofélhományban, aztán már a hangok is beszüremlenek, de csak úgy mint ahogy a fény a redőny rései között. Megebédelek, mindenik nap egyforma, ha zeniten jár a nap, akkor veszítem el az ízlelésemet. Amikor az visszajön - ez úgy délután kettőre tehető, azaz hamarosan, tehát készülök is - elveszítem a tehetségemet. Az emlékezőt és az egyetemest egyszerre. Ezt a legjobb érezni egyébként, már csak azért is, mert ha valamit elveszítünk akkor annak léteznie kell, vagy kellett valaha. Azaz volt. Így áltatom magamat néhány órát. Aztán ez nem jön vissza sose, de megy is el a térlátásom.
Alig találom meg a munkahelyi kijáratot, az ajtó kód is csak sokadjára sikerül.
A buszmegállóban már kiismerem magam, felismerem azokat a pofákat, akik mindig ugyanekkor, mindig ugyanúgy utaznak, épp olyan unalmasan mint én. A buszon az emlékezőtehetségemet veszítem el, fogalmam sincs, hogy honnan jövök és hova tartok, és az is van a végén, hogy mivégre. A Blahánál aztán beugrik hirtelen minden, már maga a közeg is kijózanító. Rendszerint e helyt szoktam elveszteni az emberiségbe vetett hitemet, megmaradt lojalitásom morzsáit. Gyalog folytatom tovább, kiszellőztetni a fejet, ha volna mit. Amíg zöldre vált a lámpa visszatért hitemért a fejemet vesztem el. Így jár bennem ki-be minden, huzatos, lakatlan háza vagyok annak a magamnak amit most itt érzékelek. Kulccsal matatok a zárban, otthon vagyok, minden visszatér belém, a fejem ismét a nyakamon, a világ minden kanyarulata kezd kiegyenesedni és én vele egyenesedek, válok lassan emberré, kezdetleges eszközöket hasznlok, kezdetleges motivációval. Otthon lenni a legjobb, leejteni mindazt ami egy nap százszor és ezerszer kihullott belőlem. És amikor ide ér a nap, akkor nagyon erős ingerem van arra, hogy elkezdjek egy mondatot, egy olyat aminek vége is tud lenni. Még sose volt ilyen, ekkor veszítem el az eszméletemet.