sebtolvaj

Engem a matematika mindig csak addig tudott érdekelni, amíg megkaptam a könyveket, beszereztem az irkákat, szóval ameddig úgy látszott, hogy van remény. De az sose volt. Aztán ez a hév az évnyitókra szertefoszlott, és csak arra jöttem rá, hogy arra én rá nem jövök. Gyökre eltűnt a lelkesedelmem. A matektanáraim is valahogy olyanok voltak, hogy beléjük volt kódolva az én önnön matematikai paradoxonom. Aztán még volt az is, hogy roppantmód irigykedtem azokra, akik tudnak deriválni, permutálni, integrálni, és minden ilyesmit. Azt hiszem, egy ijedtséggel kezdődött az egész. A pível, hogy én azt fel nem foghattam. Azt, hogy mi visz rá egy embert, hogy ezt így meghatározza. A tanár meg közben mondta a valódit meg az igazat is hozzá, vegyest, csikorgó krétaköröket rajzolt a táblára, én meg csak azzal bíbelődtem, hogy elképzeljem: ül valaki egy asztal előtt, vagy hever egy elhagyott mezőn, esetleg görögdinnyét eszik félmeztelen, a mellkasán lefolyó kis dinnyelé-patakra pillant és azt mondja: pí. És, hogy ezt hogy a picsába. És én ezt sehogy se tudtam elképzelni rendesen. Számomra nem életszerű azt elgondolni ahogy a pí kigondoltathatott. És az is megfordult a fejemben, hogy már rengetegszer kigondolódott, hogy legyen egy olyan, hogy pí, csak aki kigondolta, az azt mondta, áááá, biztos hülyeség. Ha például én vagyok, tuti nem szólok senkinek, mert ziher, hogy hülyének néznek. Aztán vége lett az órának, a szünetekben többen kiszámolták a tükörszoftjuk kerületét, azt hiszem, ezidőre tehető az az önfelismerés, hogy deviáns vagyok. Aztán pedig  mehettem már a tanév első hetében kockás gyakorlós füzeteket venni, egész évre elegendőt, meg tintaradírt. A számnak rendületlenül, ... s keservben mennyi hű kebel, szakadt meg a piért.